Nekünk nem Vezér kell, hanem vezető

Egy országot tudatosan paternalista viszonyok közt tartani, társadalmi feszültséget gerjeszteni, embereket végletesen szembe fordítani egymással – politikai bűntett, amiért egyszer felelni kell – vallja Herényi Károly. A hajdani MDF-es politikus azt is hozzáteszi: a rendszerváltáskor nem hitte volna, hogy húsz év múlva ellenzéki lapokban fog publikálni.

– Mit gondol, miért éppen önnel akartam beszélgetni?

– Nem tudom, de örülök neki és nagyon megtisztelőnek érzem.

– Jó, akkor elárulom. Úgy látom, olyan hangvételt képvisel a mai magyar politikában, ami fájdalmasan ritka. Nem hiszi magát tévedhetetlennek, kész felülvizsgálni korábbi álláspontját, és ezt vállalja is. Ön szerint jobban járnánk, ha így tudnánk politizálni?

– Biztosan jobban járnánk, csak az a baj, hogy az efféle stílusra mostanában nincs piaci igény. A politizálás ma sokkal inkább a szembenállásról, egymás ostorozásáról szól. Én viszont az együttműködés kultúráját erőltetném, mert a sikeres nemzeteknek ez a titka. Ha annak idején nagykoalícióra lép az MDF és az SZDSZ, az talán lehetőség lett volna arra, hogy ilyen irányba induljon el a politikai kultúra fejlődése. Nem így történt, s ennek társadalmi méretekben isszuk a levét.

– Ha azt kérdezem, mi az, ami leginkább zavarja a mai politikában, mit sorol előre?

– Először is a politikai kultúra hiánya, másodszor a tisztességes politikai verseny ellehetetlenítése. Utóbbi alatt azt értem, hogy ma a verseny nem arról szól, ki a jobb, hanem hogy ki tud több mocskot szórni a másikra. És miután a politikai elit példaként működik, ez lassan az egész társadalomra jellemző, vagyis a mocskolódás a hétköznapok gyakorlatává lett. A harmadik, amit már említettem: föl kellene ismerni végre, hogy a problémákat csak együttműködéssel lehet megoldani.

– 1950-ben született, a hetvenes évek végén már dolgozott, tehát nem az iskolapadból zuhant bele a politizálásba. Egyáltalán, miért érdekelte a politika?

– A rendszerváltást megelőző években egyéni vállalkozóként megengedhettem magamnak, hogy aktívan részt vegyek a közéletben. Ehhez az kellett, hogy legyen időm, és legyen valamennyi pénzem. Engem egyébként nem a politika érdekelt, hanem a szabadság. Ennek megélése meghatározó élmény számomra, mert a szabadság lehetővé teszi, hogy kiteljesedjünk, elképzeléseinket valóra váltsuk, önmagunkat megvalósítsuk. Azt gondoltam – és a mai napig így gondolom – ezért érdemes dolgozni. Szomorú, hogy polgártársaim jelentős része másként vélekedik a szabadságról, és bizonyos értékeket fontosabbnak ítél, mint a szabadság immateriális világát.

– Hogyan kötött ki éppen az MDF-ben?

– Engem a három „Cs” vonzott oda: Csurka, Csoóri és Csengey. A korábbi Csurkáról beszélek, nem a MIÉP-esről… Olvastam a műveit, Csoóriét szintén, és Csengey fiatal költőként ugyancsak magával ragadó személyiség volt. Minderre Antall József tette fel a koronát, máig őt tartom az újkori magyar történelem egyik legintelligensebb, tágas idődimenzióban gondolkodni képes politikusának.

– Bevallom, balosként soha nem gondoltam, hogy valaha visszasírom Antallt. De a mostani történések fényében bizony visszasírom.

– Nincs egyedül. Én egy néhány évvel ezelőtti Antall-megemlékezésen olyanokkal ültem egy asztalnál, akikkel a kilencvenes évek elején elképzelhetetlen lett volna. Mondjuk akkoriban az is abszurdnak tűnt volna, hogy húsz évvel később a Népszava, a Magyar Narancs, az ÉS hasábjain fogok publikálni, és közelébe sem kerülhetek – de nem is akarok – például a Magyar Nemzetnek.

– Horn Gyula halálakor gyönyörű nekrológot írt róla. Kevesen tették meg.

– Érdekes viszonyban voltam Horn Gyulával. 1990-ben abban a választókerületben indult, ahol akkor az MDF jelöltje, dr. Gál Antal győzött, akinek én voltam az egyik kampányembere. Nem engedtek be Horn rendezvényeire, mert nagyon kellemetlen kérdéseket tettem fel. Horn miniszterelnöksége után, 1998-ban kerültem be a parlamentbe, akkor ismertem meg őt jobban. Aztán abban a szerencsében részesültem, hogy 2004-ben, az EU csatlakozás aláírásakor a magyar delegáció tagja lehettem. A biztonsági készültség miatt el sem hagyhattuk az athéni szállodát, és a hallban egy whisky mellett hajnalig beszélgettem Horn Gyulával. Akkor változott meg alapvetően a róla alkotott véleményem. Ön ugye azt mondta, visszasírja Antallt. Én pedig visszasírom Hornt, mert a tisztessége, a puritánsága, az őszintesége fehér hollónak számított már az akkori politikai mezőnyben is, a maiban pedig különösen. Született tehetség volt, nem tanulta, a vérében volt a politizálás.

– Ön változott vagy körülöttünk a világ?

– Mi is változunk, a világ is, és hát bizonyos időtáv objektivitással ruházza fel a szereplőket, ezáltal reálisabban ítélik meg a múltat. A szerencsés nemzetek többek közt abban különböznek tőlünk, hogy nem csak utólag képesek objektívek lenni. Például Antall demokrácia iránti elkötelezettsége, humánuma megkérdőjelezhetetlen volt, és ha az elveit, céljait, tetteit már akkor valamelyes objektivitással mérlegelik azok, akik vehemensen támadták, talán nem jutunk oda, ahol ma tartunk.

– Végül is mi vezetett az MDF széthullásához?

- A rendszerváltás után a politikai karrier tulajdonképpen reményfutam volt. Sokan arra hivatkozva kerültek be a politikába, hogy az előző érában az ő mérhetetlen tehetségük nem tudott kibontakozni, később világossá vált, hogy a saját érdekeiken kívül semmit sem képviselnek. Mindegyik pártban akadtak ilyen figurák, de az MDF-ben valósággal nyüzsögtek. Egy részük mostanra talpig narancsban feszít, és kezdettől azt szorgalmazták, hogy mielőbb kössünk szoros szövetséget a Fidesszel. Antall József és Dávid Ibolya ellenezték ezt, s az idő őket igazolta. Ma már nyilvánvaló, hogy józan és erkölcsös ember nem szövetkezik ezzel a bűnbandával. Egyébként a közös kormányzáskor szakadt el végleg a bizalmi szál a Fidesz és az MDF között, mert mi nem fogadtuk el az „egy a tábor, egy a zászló” elméletet.

– Keményen fogalmaz, de sosem goromba. A Népszavában például Márait idézve így írt: „A gazemberek utolsó mentsvára a hazafiság, s az események azt mutatják, hogy ma gazemberek politizálnak”.

– Nincs okom puhán fogalmazni, de a gorombaság nem az én stílusom. Különben a jobboldali politikai elit gazembersége nem új keletű. 1999 táján, amikor közösen kormányoztunk a Fidesszel, egy MDF frakcióülésre meghívtuk Orbán Viktor miniszterelnököt. Ő akkor hosszasan ecsetelte, hogy a jobb- és baloldal között irtózatosan mély szakadék van, arra kell csak vigyázni, hogy a két tábor közt ne legyen átjárás, és azt a baromságot, hogy "politikai közép" mindenki verje ki a fejéből. Vitába szálltam vele, elmondtam, hogy a sikeres nemzetek erős politikai középpel rendelkeznek, ezért ott konszenzussal születnek a lényeges döntések, ami segíti az együttműködési hajlandóságot. Én nem fogadom el, hogy aki rossz helyre adja a szavazatát, annak vesztesként kelljen élnie a saját országában. Embereket szembefordítani egymással, célzatosan és folyamatosan társadalmi feszültségeket gerjeszteni szerintem politikai bűntett. Ezen túlmenően Orbán tudatosan próbálja paternalista viszonyok közt tartani a magyar népet, hosszú időre a vezérelvűség gyakorlatát akarja rögzíteni, a gesztusai, a modora, a fogalmazásmódja, a Várba költözés mind ezt szolgálja. Mint mondtam, ez politikai bűntett, és nagyon remélem, hogy ennek meg is lesz a következménye.

– Mire gondol?

– Büntetőjogi felelősségre vonásra. Nem akasztunk, nem küldünk száműzetésbe senkit, de egyszer valakiknek felelniük kell azért, hogy mi történt a trafikokkal, a kaszinókkal, az állami földekkel, a megbuherált törvényekkel, az elsíbolt milliárdokkal. Szóval én abban bízom, hogy a következő, demokratikusan megválasztott kormány bírósági pereket indít majd az üvöltő jogsértések miatt. Muszáj lesz, hogy megtisztulhasson a politikai közélet.

– Kikből állna össze a következő kormány? Mert erről nekem sejtésem sincs, és sajnos másoknak sem.

– Ha nekem 1989-ben valaki azt mondja, hogy néhány hónap múlva egy Antall nevű ember kormányt fog alakítani, valószínűleg hülyének nézem. 2018-ig még van két és fél évünk, tehát nem késtünk le semmiről. Mondok három nevet, akiket én szívesen látnék a majdani kormányban: Wittinghoff Tamás, Tóth József, Gémesi György. Ez a három polgármester olyasmit produkált az elmúlt huszonöt évben szakmailag és emberileg, ami följogosítja őket erre. Tehát ember lenne, csak vezér nincs. De nem is kell, énnekem ilyen idióta vezér után nem hiányzik egy másik. Nekünk vezető kellene, aki egy a sok közül, és akit a többiek szabad választáson fölruháznak azzal a joggal, hogy irányítson.

– Maga most a partvonalon kívülről írogat. Pedig, ha akarná, közelebb lehetne a tűzhöz.

– Ha engem kidobnak az ajtón, nem mászom vissza az ablakon, ahogy sokan teszik. Ebben a politikai közegben nekem nincs helyem, nem is vágyom rá, hogy legyen. Azért írok, mert van véleményem, és ezzel talán hozzásegítem a politikai környezetet a változáshoz. Ha változna, abban szívesen részt vállalnék. Ugyanakkor nem áltatom magam… Churchill megtehette, hogy hosszú ellenzéki évek után sikerrel tért vissza a kormányzásba, de én nem vagyok Churchill.

– Ön szerint, ha változást akarunk, mi kell ahhoz, hogy elmozduljunk a holtpontról?

– Az lenne a legfontosabb, hogy a felnőtté válás fájdalmain a lehető legkisebb sérülésekkel essünk át, és legyünk végre felnőtt társadalom. Tanuljuk meg a mellérendelt viszonyrendszerek működését, alkalmazását. A mi társadalmunk csak az alá- és fölérendelt viszonyokat ismeri, illetve gyakorolja, mert nem volt más mintánk. De ez egy tanulási folyamat, amihez persze szükség lenne olyan oktatási rendszerre, amely nem képzett alattvalókat bocsát ki magából. A magyar közoktatás ugyanis kétszáz éve engedelmességre szocializált állampolgárokat termel, és Orbán oktatási „reformja” pontosan ezt a trendet erősíti. A másik dolog, hogy mindenkiben ott lakozik a jó és a rossz. A politikának szerintem az lenne a legfőbb feladata, hogy olyan viszonyokat teremtsen, amelyek közt a jobbik én dominál. Magyarán: érje meg jónak lenni. Övezze a jóságot a társadalom elismerése, legyen rangja, legyen méltósága. Ha ezek teljesülnének, akkor megteremtődne az alap ahhoz, hogy egy boldog ország boldog polgárai lehessünk.