Hodgsont először a Magyar Rádióban hallottam énekelni 1974-ben. A Dreamer című slágerlistás Supertramp-számot adta elő. Olyan magas hangja volt, hogy azt hittem, egy kisfiú adja elő a dalt. Különlegesen ritka ez a magas hangfekvésű hang. A teljesség igénye nélkül: Jon Anderson (Yes), Trevor Horn (Buggles, Yes) Peter Cetera és Jason Scheff (Chicago), valamint Timothy B. Schmit (Eagles) rendelkeznek hasonló adottságokkal. A „gyerek” akkor huszonnégy éves volt.
Rick Davies-szel, a Supertramp másik énekes-szerzőjével hamar megegyeztek, hogy Lennon-McCartney mintájára minden dalukat közösen fogják jegyezni, függetlenül attól, hogy melyikük írta. Mégis, mindig lehet tudni, hogy melyikük a szerző, hiszen aki írta, az énekli. Az albumok sorrendjét úgy szerkesztették, hogy azokon többnyire felváltva énekel Roger, illetve Rick. Ám Hodgson 1983-ban kilépett a zenekarból, mondván: „Nem jó, ha ugyanarra a vászonra két különböző festő fest.”
Azóta szólólemezeket ad ki, amelyek stílusa, hangzása jobban hasonlít az eredeti Supertrampre, mint a zenekar azóta, nélküle készített albumai. De ez is jó, az is jó.
Amikor Veszprémben, a Veszprémfest nyitókoncertjén felcsendült a zene, mindenki hallhatta, hogy a most hatvanöt éves, ám kortalannak tűnő Hodgson megőrizte jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető hangját. A két órás koncerten minden hang tisztán, fényesen szólt. Az öttagú, szimpatikus zenekar hangzása is tökéletes volt. Na de hát ez itt a világszínvonal ugyebár, annak is a legteteje. Mi szóljon jól, ha nem ez?
Roger Hodgson zenevarázsló és guru. Olyan tanítómester, aki nem didaktikusan oktat, hanem a művészetével. Az, hogy karcsúságát megőrizte, nemcsak azt jelenti, hogy ügyesen alakítja az étrendjét, hanem azt is, hogy a személyisége „egyben van”, integritását száz százalékig megőrizte. Légies jelenség, aki szinte észrevétlenül röppen át a szintetizátortól a zongorához, a zongorától a gitárhoz. És bármelyik hangszeren játszik is, közben csillogtatja fenomenális énekhangját.
S mindezt lebilincselő könnyedséggel teszi, erőlködésnek, izzadtságnak, „munkának” nyoma sincs. Mosolya őszinte, árad belőle a pozitív energia. Megfordítom a gondolatot: csak pozitív energia árad belőle. A számok között humoros kiszólásokkal szórakoztatja a közönséget, amely úgy tűnik, érti az angol nyelvet, hiszen felnevet a poénokon. Hodgson szellemesen rögtönözve parolázik, beszélget velünk. A béke, a szeretet és a tehetség lenyűgöző hírnöke ő. Befogadja, keblére öleli az egész közönséget, és megdicséri a magyarok „nagy szívét”.
Természetesen elhangzanak legismertebb számai: Breakfast In America, The Logical Song, Dreamer, Give A Little Bit és It’s Raining Again. Ezeknél extázisba jön a közönség, míg a többi, kevésbé ismert dalt érdeklődve, Roger hálával telt megfogalmazása szerint „tisztelettel” hallgatja. Például olyan csodákat a szólólemezeiről, mint a Lovers In The Wind, vagy az Along Came Mary. Roger Hodgson teljes munkásságának ismeretében kijelenthetem: minden, amit alkot, értékes. S ő olyan szerencsés alkat, aki nem csak káprázatosan tehetséges, hanem annak is látszik.
Érdekes, hogy a Supertramp 1974-1982 közötti korszakából tizenhárom, míg az azóta eltelt harminchárom év terméséből mindössze négy dal hangzott el. De hát egy ilyen öntörvényű, és sikeres szerző úgy válogat a saját életművében, ahogy akar. Másrészt nyilván hallgat bolygónk minden földrészén megtalálható rajongóinak szavára. Köszönet a Veszprémfest szervezőinek, hogy e sorok írójának bejutását a rendezvényre jelentősen megkönnyítették. A veszprémi vár ideális koncerthelyszín, és az egész esemény jól szervezettnek tűnt.
A részletek iránt fogékony ínyencek kedvéért végül leírom: műsor közben feltűnt, hogy Roger Hodgson a karóráját a jobb kezén hordja!
