Amióta a háború okozta drágaság beütött, mindenki azokat szidja, akik valami élelmiszert árulnak. Szó sincs róla, komisz ez a drágaság, mert ottan találja a publikumot, ahol legérzékenyebb: a zsebén és a gyomrán.
A szegény kofák egy része igazán ártatlanul szenvedi a szidalmat, a gyűlöletet, mert hiszen például a nem maga termelte árut már olyan drágán kapja, hogy a saját zsebére nem csinálhat árleszállítást, mert hiszen akkor a munkájára, amit az áruk beszerzésére és árulására fordít, alaposan ráfizetne.
Így is megesik, hogy amióta rendőri beavatkozással próbálják az élelmiszerárakat letörni, azt az árut, aminek mázsáját tíz forintért vagy tizenegyért vettem, rendőri beavatkozás folytán kénytelen voltam kilenc forintért odaadni, aminek az lett a következménye, hogy a piaci árulásomra néhány hét alatt 120 koronát fizettem rá. Ez az én élelmiszer-uzsorám története.
Ha tovább is hasonló körülmények között uzsoráskodom, akkor koldusbotra jutok. Az én szerény véleményem szerint nem bennünket, apróárusokat kellett volna megnyomorítani, hanem azokat, akik nagy tőkével és nagy apparátussal dolgoznak azon, hogy a fővárosban élelmiszeruzsora dühöngjön.
Tessék megfigyelni például a bolgár zöldségárusok működését. A mi publikumunkéban megvan az a tévhit, hogy minden bolgár-árusról azt hiszi, hogy az egyúttal termelő is és így seregestől keresi föl és a magasabb árat sem sajnálja tőle.
Ezek a bolgár atyafiak nagyszerűen dolgoznak azon, hogy Budapestre mentül kevesebb zöldségféle jusson. Elfogják a környékbeli falvakban a Budapestre igyekvő zöldséges szekereket már a hajnali órákban vagy két-három órakor megkezdik az összevásárlást a vásárcsarnokok körül, a Duna-parton és az összevásárolt árut a bécsi hajóval száz és száz métermázsaszámra szállítják az osztrák fővárosba.
Népszava 1915. július 17.