- 1987-ben már megjelent egy könyv önről Csáki Judit tollából. Miért vállalkozott most arra, hogy ír egy újat, saját erőből?
- Nemrégiben az ötvenedik szezonomat tölthettem ezen a pályán, talán nem is eredménytelenül és azt gondoltam, hogy ez egy annyira fantasztikus évszám, hogy alkalmat ad egy kötetre. De nem egy önfényezős, átlagos színészkönyvet szerettem volna, inkább olyat, amely átölel egy korszakot. Ha tetszik, valamilyen formában általam, rajtam keresztül egyfajta kultúrtörténet is, sőt kortörténet, vagy, ha tetszik kórtörténet. Hiszen a szakmában is rengeteg változásra lenne szükség és úgy látszik, hogy a negatívumok, a finanszírozási nehézségek az adott kortól, vagy rendszertől függetlenül állandóak. Ötven évvel ezelőtt is nehéz volt, most más szempontból nehéz.
- Ráadásul ez nem is az első kötete…
- Az első kötetemet Emlékszilánkok címmel a 65. születésnapomra írtam meg magamnak. Az előzménye pedig az volt, hogy akkoriban két vagy három délelőtt versben megírtam az egész életemet. A barátaim tudták, hogy szoktam írni, de soha nem bombáztam egyetlen szerkesztőséget sem. Keleti Éva fotóművész barátom és mások is biztattak, hogy ez ne maradjon az asztalfiókban. Egyszer egy komoly könyvkiadó vezetőjével voltam egy társaságban, elkérte a kéziratot. Azt mondta, majd elolvassa és reagálni fog. Azt hittem, hogy ez csak egy udvariassági gesztus a részéről, kiderült, nem erről volt szó, egy hét múlva felhívott és azt mondta nagyon tetszik neki, amit írtam és szerez rá kiadót. Így került az anyag a Palatinus Kiadóhoz. Ráadásul olyan megtiszteltetésben volt részem, hogy a kiváló író, Háy János, aki akkor épp a Palatinusnál dolgozott, vállalta a szerkesztését. Soha nem felejtem el, amikor az első találkozásunkkor azt mondta, „nem gondolom, hogy te egy Rilke vagy, de, ilyen őszinteséggel ritkán találkoztam”.
- Később Gondolatmonológok címmel aztán írt egy újabbat, de már nem versben.
- Annak az a története, hogy kettőszázhuszonhatszor játszottam Arthur Miller Lefelé a hegyről című darabját a Budapesti Kamaraszínházban és a száznyolcvanadik előadás körül eszembe jutott, hogy ma mire gondoltam előadás közben. Ebben a darabban elejétől végéig bent voltam a színpadon és természetesen az összes partnerem szövegét is tudtam. Egyszer lementem a Balatonhoz és leírtam, hogy előadás közben éppen mire gondoltam. Sokan azt hiszik, hogy a színész a szerep közben nem gondol semmire, de ez nem így van. Igaz, hogy más mondatait mondom, de én nevetek, zokogok, ha kell és azt az érzelmi állapotot valahonnan elő kell csalogatnom.
- A mostani kötet leírásai dátumra, órára, percre rendkívül pontosak, vezetett naplót?
- Az egyik nagyon kedves veszprémi kolléganőm, aki az asszisztensem is volt nagyon sokáig, szintén megkérdezte, hogy jegyzeteltem-e. Hát nem, emlékeztem sok mindre. Én abból élek, hogy emlékezek, az elmúlt kétszáz szerepet is meg kellett tanulni valahogy. Persze, ha most azt mondaná, idézzek valamelyikből, nem nagyon menne. De dátumokra például pontosan emlékszem.
- Még napszakokra is…
- Hogyne, de ne feledje, sokkal többet, mint a fél életemet ezen a pályán töltöttem.
- A kötet Katonai szakképzettsége:színész címmel jelent meg. Elmeséli az ehhez kapcsolódó történetet?
- 1960-ban érettségiztem. Akkoriban harminchat hónap volt a „napfényes” katonai szolgálat. Két év múlva, már főiskolás voltam, amikor egész napos sorozásra és fejtágítóra rendeltek be minket a XII. kerületi hadkiegészítő parancsnokságra. Egy tiszt, aki a fejtágítót tartotta, állandóan a bűnös Horthy-korszakról beszélt, Horthyt ty-vel ejtette, de nem lehetett röhögni. Később a sorozóbizottság előtt kellett meztelenül megjelennünk, képzelheti, háromszáz fiatalember. Aztán én kerültem sorra, egy asztalnál ültek a sorozó tisztek, egyikük azt mondta: na színész, szavaljon valamit! Gáti tanár úr néhány napja éppen Arany János Vörös rébék című versét adta fel és én bele is csaptam. „Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült” nagy röhögés támadt. Akkor nyilván jutalomból beírták, hogy mindennemű katonai szolgálatra alkalmas vagyok. De szerencsére mégsem rántottak be minket és megúsztuk. És képzelje, amikor tíz év múlva, 1972-ben megkaptam az obsitos könyvemet, akkor láttam, hogy az van beírva: katonai szakképzettsége: színész és mellette egy ötjegyű szám áll. Innen a cím, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy már a néphadsereg is színésznek nyilvánított. Pedig, akkor még előtte voltam annak az ötven évnek, ami azóta eltelt.
- A könyv rövid előszavában azt írta: „sosem tudtam nyüzsögni. Engem a szerepeknek és a feladatoknak kellett megtartaniuk a pályán. Ma sem vagyok simulékony, ebben nem változtam az ötven év alatt.” Ez utóbbi előnyt jelentett, vagy hátrányt?
- Az, hogy nem vagyok simulékony, természetesen szakmai szempontból értendő. Valami megmagyarázhatatlan belső hajtóerő vitt mindig afelé, valószínűleg ez a génjeimben van benne, hogy mindig jobb színházakba és szakmailag jobb helyzetekbe kerüljek. A könyvből kiderül, hogy azért nem akárkiknek mondtam fel. Három évet voltam Kecskeméten, egyet Veszprémben, azután hívott Both Béla, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, aki látott Veszprémben Németh László Apáczai című darabjában. Both közölte, menjek fel az irodájába Pestre, szerződtetni akar, majdnem elájultam a boldogságtól. Megkérdezte, hogy mennyi a fizetésem Veszprémben, háromezer kétszáz forint, válaszoltam. Szó se lehet, hogy annyit adjak, mert az bérfeszültséghez vezet – jegyezte meg. Megkérdeztem, hogy mit fogok játszani? Nem tudom – felelte. És akkor én huszonvalahány évesen udvariasan felálltam, eljöttem és nem írtam alá a szerződést. Ha ezt utólag értékeljük, mégis csak egy bátor ember próbálkozásának tűnik. Aztán jóval később Kazimirnak is felmondtam a Tháliában.
- Ez a habitusából ered?
- Én mindig az egészben próbáltam gondolkodni és ez vonatkozik a pályám egészére is. Mindig törekedtem arra, hogy alakítsam a pályámat. Van olyan, aki a képességein kívül olyan szerencsés helyzetbe kerül, mint például Huszti Péter, akit a békebeli Madách Színház, élén Ádám Ottóval, felnevelt nagy színésszé. De ez azért egy kivételes helyzet. Én nem kerültem ilyen helyzetbe. Magamnak kellett helyzetbe hoznom magam. De ha visszatekintünk, mai szemmel sok döntésem nevezhető bátornak.
- Nem szerződött le a Nemzetibe Both Bélához, azt most már tudjuk, miért, de Kazimir Károlynak, aki önt nagyon kedvelte, sőt a könyvből még az is kiderül, hogy kivételezett magával, miért mondott fel? Ez nem hálátlanság?
- Kazimir színházi nagyhatalomnak számított akkoriban. A Thália eleinte tényleg kiváló színház volt, de aztán másként alakult. Rájöttem arra, hogy a világhírű eposzokból készült színpadi adaptációk nem alkalmasak igazán jellemformálásra. Kazimir nyilván nehezen dolgozta fel, hogy akit Pestre hozott, egyszer csak felmond. De az élet engem igazolt és később hívott televíziós és más munkákra is.
- Amit a könyv elolvasása után sem értek, az, hogy miért ment el tizenkét szakmailag nagyon sikeres év után a Vígszínházból, hiszen olyan nagyszerű előadásokban játszott, mint Mrozek Tangó című darabja, vagy Schiller Don Carlos című drámájának címszerepe.
- Akkor, amikor én is a távozás mellett döntöttem sokan szerződtek el a Vígszínházból, Darvas, Bánsági, Szakácsi, Béres Ica, Gáspár Sanyi. Tehát nem én voltam az egyetlen formabontó. Akkor úgy gondoltam, mozdulnom kell. Kifutottak a szerepeim is, de leginkább szabadabb akartam lenni.
- Azt írta, hogy a pályáján ezt a döntés tartja szakmai rendszerváltásnak.
- Igen ezt ma is így látom. Aztán hívott Sík Feri, mint főrendező a Nemzeti Színházba és én azt válaszoltam neki, nem megyek, mert nem vagytok jó színház. És ez az ember nem az ajtóra mutatott, hanem azt mondta: „gyere, akkor dolgozz nálunk számlára”. És ő vett rá, hogy kezdjek el rendezni.
- A kötetben nagyon meghatóan ír olyan kollégákról, akik már nincsenek köztünk.
- Mindenki elmegy, a napokban Haás Vander Péter ment el nagyon fiatalon. A halál egy családon belül is nagyon megrázó dolog. A miénk azért egy speciális szakma, mert azok a nagy művészek, akikkel sikerült együtt játszanom, ezt életre-halálra gondolták. Aznap este héttől tízig, aki mellettem áll, akinek a szemébe nézek, aki előtt nincs semmiféle szégyenérzetem, az családtagom. Tehát, ha valaki ebből a csapatból megy el, az olyan, mintha a családtagom menne el. Ezért nekik is próbáltam valamilyen formában emléket állítani.
- Haás Vander Péter, akárcsak ön is a Budapesti Kamaraszínház tagja volt, a teátrumot három éve megszüntették. Erről még verset is írt és benne is van a könyvben.
- Egy színház megszüntetése nem akármilyen dolog. Ráadásul ma sincs semmi a helyén, egyszerűen eltűnt egy színház. Ez óriási baj. Nyilván nem volt a világ legjobb színháza, ott sem sikerült minden. De nagyon sok ember került az utcára. Haás Vander Péterről írják, hogy éjjel-nappal szinkronizált, én is előfordul, hogy szinkronizálok. A szinkron nagyon érdekes részfeladata a szakmának, de nem pótolhatja a színházat, az élő jelenlétet. Várkonyi Zoltán mondta, a színház csinálja a színészt és azt hiszem, igaza volt.
- Ön Sopronban művészeti igazgató is volt. Akkor sem sértődött meg, amikor onnan fel kellett állnia?
- Azt hiszem, amikor Sopronban voltam, négy év alatt sikerült egy tényleg kiváló színházat létrehozni. A főpróbahétig Pesten próbáltunk, ez rendkívül megkönnyítette az egyeztetést, kilenc bemutatót tartottunk egy évben és sikerült nagyszerű vendégeket és remek társulati tagokat megnyernem. Előfordult, hogy három Nemzet Színésze - Agárdy Gábor, Avar István és Kállai Ferenc – játszott nálunk egyszerre. Rendezett Iglódi István, Szinetár Miklós, Csiszár Imre. Ilyen lehetősége nagyon ritkán van egy átlagos vidéki színháznak. Ezután engem nyugodtan el lehetett küldeni.
- Politikai döntés volt?
- Önkormányzati átrendeződés után a hatalomba érkezők mást akartak, mint az elődeik. Egyáltalán nem sértődtem meg, ma is, ha arra járok, szeretettel fogadnak. Én meg visszamentem önmagamhoz. Nincs senkinek a születési anyakönyvi kivonatába beleírva, hogy igazgatónak kell lennie. Ezen a pályán nem lehet megsértődni. Az ember legfeljebb magára sértődhet meg, ha kiderül, hogy tehetségtelen. Azóta is szóba jött többször, hogy legyek igazgató, eszem ágában sincs. Leginkább azért, mert az emberi és szociális érzékenységemet nem lehetne összeegyeztetni szakmai szempontokkal.
- Akkor inkább kerüli már a konfliktusokat?
- Dehogy, de ha megérem, augusztus 28-án hetvenhárom éves leszek.
- Megírta ezt a könyvet, úgy tűnt, mint aki egy színházi, filmes és tévés aranykorra tekint vissza. De miként látja a mai színházi közéletet?
- Én a mai napig szívesen járok színházba. Imádom a színházat, a színészetet. Bárkinek boldogan, sőt ájultan tudok gratulálni, ha úgy érzem, hogy megérdemli. Mi például a Vígszínházban annak idején összejártunk, szerettük egymást. Én a Balázs Péterrel a mai napig jóban vagyok, attól függetlenül, hogy bizonyos kérdésekben esetleg mást gondol, mint én. Nincs jobboldali színház és baloldali színház.
- Pedig sokan ma azt mondják, politikailag annyira kettészakadt a szakma, hogy akár ezek a jelzők is helytállóak.
- Ez hülyeség, jó színház van, vagy rossz. Politikai nézeteltérésekből nem tud alkotás születni. Egy művészeti alkotást nem lehet érdek, akár politikai érdek alapján megítélni.
- Mégis sokan ezt teszik.
- A politikai kettészakadás nagy baj, ennek az ellentétnek biztos, hogy előbb-utóbb fel kell oldódnia. Én sokat dolgozom most Veszprémben, de nem foglalkozom azzal, hogy Oberfrank Pál igazgatónak, vagy Eperjes Károly művészeti vezetőnek milyenek a politikai nézetei. Jó színházat akarnak csinálni és megtisztelnek engem, azzal, hogy hívnak.
- Tehát marad a következő években, ahogy a könyv utolsó fejezetében fogalmaz: „jó nevű vendég”?
- Amíg tudok dolgozni, nagyon szívesen megyek bárhová, illetve eldöntöm tudom-e vállalni. Még mindig maximálisan kitölti a szakma az életem, de ha úgy érzem, el kell majd engednem, meg fogom tenni, nem fogok bukdácsolni a színpadon. Nem szoktam magamnak hazudni és ezt a szokásomat meg akarom tartani, amíg élek.
