Tombol a hazugság

A kudarc, a melléfogás, a balfékség, az elbaltázás sikerré való feltornázása, annak hazudása, és akár magunk előtt is átszínezése, komoly eredménynek való beállítása, mindennapos manapság. És tán nem csak akkor van ez így, amikor a tömegkommunikáció ezt előre megfontolt, manipulatív szándékkal teszi, hanem talán fokozott hajlamunk van sorozatban elbaltázott dolgaink szebb színben való feltüntetésére, megideologizálására. Annak bemagyarázására, hogy ami kínos melléfogás, ami vállalhatatlan cselekedet, ami halva született ötlet, ami elügyetlenkedett tett, azt szeretjük akár fene nagy diadalnak beállítani. És nem csak kifelé így kommunikálni, hanem netán még magunknak is szívós munkával, komoly lelki tevékenységgel úgy átideologizálni, hogy amitől meg kellene rettennünk, annak netán még örülni is tudunk.

A valóságérzék elvesztéséről regél Örkény István Kulcskeresők című darabja, amit a Veszprémi Petőfi Színház előadásában, a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattunk. Arról beszél, hogy nem látjuk a fától az erdőt, hogy szemellenzőt veszünk fel, vagy éppen adnak ránk, amitől kezdetben esetleg megrémülünk. De aztán szokjuk, szokjuk, és végül annyira megszokjuk, hogy tökéletesen természetes viseletnek tartjuk, és aki nem hord ilyet, és fel akarja hívni a figyelmünket, hogy meglehetősen torzan látjuk a világot, azt közösítjük ki, azt röhögjük ki, és igyekszünk eldagonyázni abban az állóvízben, amiben eddig is tanyáztunk.

Ami aktuális volt az úgynevezett szocializmusban, sajnos igencsak időszerű ma is. Az 1975-ben Szolnokon, Székely Gábor által rendezett ősbemutatót annyira ütősnek éreztem, hogy amikor két évvel később Major Tamás a Nemzetiben színpadra állította az Örkény által bizonyos mértékig átírt darabot, a Kölcsey Gimnázium diák közönségszervezőjeként, anélkül, hogy láttam volna ezt az előadást is, kicsődítettem a produkcióra a fél iskolát, hogy ez milyen nagyszerű lesz. Nagyot koppantam, és velem együtt sokan, mert amire Székely, aki a Macskajátékot is először Szolnokon, majd másodjára a Pesti Színházban sikerre vitte, tökéletesen ráérzett, azt Major, akinek pedig abszolút volt affinitása a groteszkhez, félreértelmezte. Vagy a színészek jelentős része ment el realista irányba, ami ennek a darabnak a halála.

Ezúttal is megijedtem attól, ahogy a főszereplő feleségeként, Fórisnéként, Palásthy Bea indítja az előadást. Bejön az éppen berendezendő új otthonukba, kapkodva, nagyon realistán, tesz-vesz, aprólékosan szöszmötöl, és közben fejhanghoz közelítő, valószínűleg némileg elváltoztatott, hamis hangon beszél. Láthatóan nagy igyekezettel melléfog, félreértelmezi azt, amit csinálnia kellene. Akár felfoghatjuk fényes illusztrációnak is, hiszen éppen erről szól a darab, csak nem ilyen módon.

Fóris pilóta, aki tökéletesen tudja a szakmáját, csak nehezen bírja a korlátokat, némiképp ábrándos, elbambuló, a rutinná váló repülőutak helyett kihívásokat talál ki magának, így aztán a polgári reptér helyett szállt már le mezőgazdasági repülőtéren, történetünk napján pedig a köztemető bejárata előtt landolt, nem kis riadalmat okozva. Nyilván megint kirúgják majd. Oberfrank Pál megformálásában próbálja bagatellizálni az ügyet. Sőt, igyekszik úgy beállítani, mintha nem is lenne ügy. Az amúgy is válni készülő felesége ki van borulva. A Trokán Anna által alakított nyughatatlan, örökké tűkön ülő lánya pedig rádióriporter barátját, Bodót félti, aki bármennyire is tehetséges, nem veszik fel a Rádióhoz, mert tényfeltáróan botrányosnak minősített riportokat csinál, és persze majd biztos most is így lesz.

Az új lakásnak senki nem találja a kulcsát. Az ezermesternek számító Benedek, egy másik kulccsal próbálja bezárni, de annyira elfuserálja a zárat, hogy az belülről totálisan nyithatatlanná válik. Benedekként Keresztes Gábor az előadás legjobbja. Ő igazán telibe találja groteszk stílust, a földön is jár meg nem is, nagyon is valóságos, hétköznapi cselekvéseket próbál véghezvinni, de közben reménytelenül ábrándos, ugyanúgy mellé-mellé fog, mint Fóris, és ízes beszéddel mindent lelkesen megmagyaráz, fikarcnyi bűntudatot sem érezve. Erika, a szomszédasszony, Módri Györgyi alakításában, élete nagy lehetőségeként a repülőgépen utazó külföldre szakadt Nobel-díjas tudóst várja, azt remélve, hogy újjáéled valami közöttük.

Van a darabnak egy különös kulcsfigurája, Bolyongó, aki kicsit hasonlít Gorkij Éjjeli menedékhelyének Lukájához, ő jár helyről helyre, és kéretlenül is megpróbálja elrendezni a dolgokat. Kicsit földöntúli lény, kicsit filozofikus merengő, aki szebb világot álmodva, nagy beleérző képességgel, másokkal is elhiteti, hogy létezik is az elképzelt világ. Tévedés, ahogy Kőrösi Csaba harsány bohócnak játssza, rikítóan kockás öltönyben. Igen jó viszont vehemens, felháborodott, az előadás végén betoppanó Bodóként Nagyhegyesi Zoltán. Magnójáról hangosan bejátssza azokat a felháborodott hangokat, melyeket a repülőtéren gyűjtött. Köztük a Nobel-díjas, Magyarországról elvándorolt tudósét, aki már az ősbemutatón is Örkény hangján mondta a következőket. „Micsoda? Hogy mondta? Milyen ország? Én ilyen országot nem ismerek! És most csak arra kérem, szíveskedjék megmutatni, hol a jegyiroda.” Kiábrándult szavak. Sokak elkeseredését tükrözik. De ekkor már a szobában ülők, alkoholos mámorban danászva, Fórist ünneplik, bátorságnak felmagasztalva balfogását. Bodó emelt hangon, majd kiabálva, próbálja őket észhez téríteni. Eredetileg nekik mondja, ezúttal viszont a közönséghez fordulva, döbbenetes erővel, hogy „tíz perc múlva a Rádióban leszek. És ha befogják a számat, a tenyeremre írom, és így járom az utcákat, hogy mindenki lássa: Álmodók! Önhitegetők! Világbolondítók!” Majd megpróbál kirontani az ajtón. Nem tudja, hogy bejönni ide még csak-csak lehet, kimenni már lehetetlen. A többiek éktelenül röhögnek rajta, ő dühösen dörömböl az ajtón, és bezárva, még csak tenyerére írva sem tudja másoknak megmutatni az igazságot. A fontos információk publikálatlanul maradnak, a tényfeltárót elhallgattatják, tombol a hazugság.

Évtizedekkel ezelőtt írta Örkény a darabját, ami kezdetben kissé porosnak tűnt, de aztán Kéri Kitty rendezésének is köszönhetően, rá kellett döbbennünk, hogy mennyire cudarul aktuális.