Az idő pénz, talán ezért is lopják olyan előszeretettel. Néhány héttel ezelőtt elkezdtem vezetni egy kis noteszben, hol, kik, milyen módszerrel „zsebelnek ki”, váratnak, ültetnek, szívatnak.
Az első ilyen élményt a kerületi kormányhivatal ügyfélszolgálatán szereztem. Lejárt néhány igazolványom érvényessége, gondoltam ripsz-ropsz a végére járok, hiszen korszerűsített, egyablakos az ügyintézés… Aha! A új személyi igazolványhoz a születési anyakönyvi kivonatra is szükség lett volna, mert a hivatal nem cseréli le a régit egy újabbra, ha az előző már egy héttel korábban érvényét veszítette. Ilyenkor újra indul minden, mintha akkor kértem volna az állampolgárságot. Igazoljam, hogy Magyarországon születtem, menjek át egy másik ablakhoz, töltsek ki újabb papírokat, várjam meg, aztán menjek vissza… Nem a Hivatal kéri el az igazolást (ha már szükséges egyáltalán) a másik részlegtől – járjon utána az ügyfél! Szívatás!
Orvosi rendelő. A rendelési idő reggel nyolckor kezdődik, az asszisztensnő felméri a helyzetet, borús tekintettel konstatálja, hogy egyre többen ücsörgünk a váróteremben, de a sor nem mozdul. Fél kilenckor kiszól: a doktor úr késik, majd csak kilenckor kezdődik a rendelés. Semmi elnézést, bocsika, vagy ilyesmi. Akinek dolga van, vagy munkába siet, feláll, és inkább otthagyja az egészet.
Bosszankodom, úgy érzem, csak egy balek vagyok az időtolvajok bizniszében, és rettenetesen bánom, hogy nem egy hivatali asztal mögött töltöm a napot. Mert baromira kedvem volna szépen sorban nekem is megszívatni, akik eddig engem szívattak...
