Vad Vidi-álmok a BL-ről

Publikálás dátuma
2015.07.30. 07:56
Vinícius fejesgóljával tartotta életben a reményt FOTÓ: MTI/KOVÁCS TAMÁS
Reményt keltő 1-1-es döntetlent játszott a Videoton hazai pályán a fehérorosz BATE ellen a labdarúgó Bajnokok Ligája selejtezőjének harmadik fordulójában. Ha a fehérváriak hasonló elánnal és szervezettséggel lépnek pályára a jövő heti idegenbeli visszavágón, van esélyük a továbbjutásra. Mindenesetre a támadójátékon azért van még mit csiszolni.

Nagyot fordult a világ Székesfehérváron egy hét alatt. Miközben ugyanis egy héttel korábban a szurkolók kifütyülték a Videoton játékosait, akik nagy nehézségek árán, hazai pályán elért 1-1-es döntetlennel jutottak túl az enyhén szólva nem nagy játékerőt képviselő walesi The New Saints gárdáján a labdarúgó Bajnokok Ligája selejtezőjének második köréből, a harmadik selejtezőforduló első meccse után hosszasan ünnepelték kedvenceiket. Győzni nem sikerült ugyan, hiszen az eredmény 1-1-es döntetlen lett a fehérorosz alakulat ellen, de lám, ennyit ér, ha egy csapat akar, küzd, a játékosai pedig bemutatnak néhány sprintet.

Fegyelmezetten játszott a Videoton, rá sem lehetett ismerni arra a csapatra, amely az elmúlt hetekben a BL-selejtezőben, valamint a bajnokságban is rendkívül akaratgyenge teljesítményt mutatott be. Felfedezhető volt valamiféle tudatosság. Danilovic remekül védett. A védekezés szervezetten működött, még azután is, hogy Juhász Rolandnak sérülés miatt már az első félidőben el kellett hagynia a játékteret, s a hátvédsor vezérének kiesése ellenére a lestaktika is mindvégig jól működött. A középpályán jól szűrt az együttes, sok labdát szereztek Kovács Istvánék. A Videoton akaraterejét mutatja, hogy a 89. percben sikerült egyenlítenie szöglet utáni Vinícius fejesével (bár az is lehet, hogy vállal volt eredményes).

Bizonyos gondok azonban most is kiütköztek, s ezek közül a legnagyobb az, hogy nincs az együttesnek olyan befejező csatára, mint amilyen Nikolics volt. Ivanovszki egyelőre messze nem tudja pótolni a lengyel bajnokságba szerződött gólkirályt. Hogy mire lesz elég a visszavágón ez az 1-1, majd jövő héten derül ki. Ám az biztos, hogy a BATE, amely tavaly a BL-selejtezőben a Debrecent búcsúztatta, távolról sem verhetetlen ellenfél, még Fehéroroszországban sem. Ez kiütközött az előző selejtezőkörben az ír Dundalk elleni teljesítményén is, miután hazai pályán csak 2-1-es győzelemre volt képes.

Bernard Casoni, a Videoton francia trénere mindenesetre derűlátóan nyilatkozott. „Csalódott vagyok az eredmény miatt, mert jól játszottunk, megérdemeltük volna a győzelmet –mondta Casoni a meccset követő sajtóértekezleten. – Jók voltunk a párharcokban, és jó pár lehetőségünk volt arra, hogy mi szerezzük meg a vezetést. Többet érdemeltünk volna, hiszen mentálisan is ellenfelünk fölé nőttünk. Jó úton vagyunk, az viszont hiányzik, hogy ezt egy győzelemmel is megpecsételjük. Sajnálatos, hogy Juhász megsérült és le kellett cserélni, valamint Kovács is összeszedett egy kisebb sérülést.

A közönség megtapsolta a csapatot, ez is mutatja, hogy összességében jól játszottunk. Luijckx öngóljánál történt egy kisebb szabálytalanság, de egy nemzetközi meccsen ezt nem mindig fújják le, Ivanovszki góljánál pedig tévesen ítéltek lest. Ezek viszont olyan momentumok, amik sajnos benne vannak a fociban. A BATE vezetése után is szervezettek maradtunk, ez mindenképpen fejlődés a csapat életében. Továbbra is van esélyünk a továbbjutásra, ám ehhez gólt kell szereznünk idegenben. Azon leszünk, hogy sikerüljön” – jelentette ki a jövőbe tekintve.

Elismerően beszélt a Videotonról a vendégek szakvezetője, Alekszandr Jermakovics is. „Bosszantó, hogy az utolsó pillanatban gólt kaptunk, de ilyen a foci. Nem volt meglepetés a hazaiak játékában, azonban a Vidi támadásai után jobb kontrákat kellett volna vezetnünk. A Videoton nagyon jó csapat, ezt ma is láthattuk, a továbbjutás dönti majd el, hogy összességében melyik a jobb együttes” – mondta. Ahhoz, hogy a Videoton továbbjusson, idegenben mindenképpen gólt kell lőnie. Nos, eredményesség tekintetében azért még van hova fejlődniük a fehérváriaknak.

Nehéz feladat előtt a Debrecen
Ma derül ki, mit ért a Debrecen lehengerlő teljesítménye a Skonto Riga ellen az Európa-ligában, hiszen emlékezhetünk rá: a hajdúságiak összesítésben 11-4-gyel jutott túl a lettekkel szemben. Ma azonban sokkal keményebb megmérettetés vár Kondás Elemér együttesére az EL harmadik selejtező fordulójának első mérkőzésén, ugyanis DVSC ellenfele a Skontónál sokkal nagyobb játékerőt képviselő Rosenborg lesz. A norvég gárda erejét mi sem mutatja jobban, hogy 17 forduló után hat ponttal vezeti hazája bajnokságát.
Az 1917-ben alapított trondheimi együttes 22-szer nyerte meg a norvég bajnokságot, kilencszer lett kupagyőztes. A nemzetközi porondon ugyanakkor a nagy sikerek elmaradtak. A keretben norvég válogatottak dominálnak, de rendelkezik egy dán, egy izlandi, egy svéd, valamint egy finn légióssal is. Edzője Kare Ingebrigtsen, aki játékosként 10 évet húzott le a Rosenborgnál, s tavaly nevezték ki a trondheimiek trénerének.A Rosenborg két északi csapatot búcsúztatott az előző két körben: az első fordulóban a feröeri Viking ellen 2-0-s összesítéssel jutott túl.
Az előző fordulóban pedig az izlandi KR-t verték idegenben 1-0-ra, otthon pedig 3-0-ra.A hajdúságiaknak nincsenek jó emlékeik a norvég fociról. 2013 nyarán, az Európa-liga második selejtezőkörében a Strömsgodset volt a csapat ellenfele. A norvégiai 2-2 még kiváló eredmény volt, de a nyíregyházi visszavágón a csatár, Kovács Péterrel felálló vendégek sima, 3-0-s győzelmet arattak.
A Rosenborgnál egyből a Debrecenbe utazó keretbe került az újonnan igazolt izlandi válogatott csatár, Matthías Vilhjálmsson, aki a Loki ellen mutatkozhat be. Rajta kívül oda kell figyelni Alexander Söderlundra, aki 15 találattal vezeti a norvég góllövőlistát.A 20 órától a Nagyerdei stadionban sorra kerülő találkozót az M4 tűzi műsorára.



Szerző

Orlandóból fel New Yorkba!

Publikálás dátuma
2015.07.30. 07:47
Úton New York felé, jobb oldalon a barátaival nekiinduló főszereplő, Nat Wolff , aki elviszi hátán a fi lmet FORRÁS: INTERCOM
A Papírvárosok című romantikus amerikai film ugyanúgy John Green regényéből készült, mint a tavaly nyári nagy tinisiker, a Csillagainkban a hiba. Ahogy a tavalyi, az idei sztori sem hasonlít a szokványos amerikai szerelmes gimisfilmekhez, s legfőbb értéke, hogy a főszerepben viszontlátjuk Nat Wolffot.

A Csillagainkban a hiba olyan különleges film volt a „szerelem, tinik, érzelmek” sablonhármasát felmutató amerikai tucatdarabokhoz képest, hogy már előre híre ment a célközönség (iskolások, tinik) körében, hogy a Papírvárosokkal ugyannak az írónak a regényéből forgatott film érkezik a vászonra. Ritkán kap az irodalmi eredeti ilyen bizalmat, már ezért is jó lett volna, ha az előző filmfeldolgozás átható erejét is megismétli a John Green regényéből készült mozidarab, ami elénk kerül.

De ez az óhaj nem valósul meg, s erre csak egy vigasz van: az a nagyon érzékeny, különleges tehetség, Nat Wolff, aki a csillagos történetben a rákkal küzdő vak fiút játszotta, a Papírvárosokban abszolút főszereplővé lép elő. Tavaly a két főszereplőtől másodhegedűsként egyszerűen ellopta a show-t, most viszont elmondható, hogy úgy viszi el a hátán a filmet, hogy a néző akkor is elégedetten jön ki a moziból, ha alapjáraton nem túlzottan elégedett.

A cím magyarázata elég fura. Két térképész kitalálta valamikor a múlt század harmincas éveiben, hogyan ellenőrizhetik, hogy koppintják-e a munkájukat. Az általuk éppen felmért területen, New York államban, két út kereszteződésében teremtettek elméletben és a térképükön egy nem létező várost, nevezetesen Agloe nevezetűt. Bejelölték, mintha tényleg létezne, azzal a céllal, hogyha mások munkájában találkoznak ezzel a várossal, biztosak lehetnek, hogy azt az ő térképükről plagizálták.

A papírváros kifejezés a film egy fontos pillanatában elő is kerül, és a szituációnak megfelelően fontos szerepet is kap, de a filmbeli értelmezés persze távol áll a valódi jelentéstől. Egy kicsit inkább arra a bizonyos Patyomkin falura emlékeztet, legalábbis a világnak ezen a felén. (Ahol inkább ráérzünk, mit is jelent, hogy az orosz Nagy Katalin cárnő elbűvölésére Patyomkin herceg papírmaséból építtetett falut, legalábbis a házak homlokzatát, amely takarosságával és üres képmutatásával azután örökéletű metafora lett.)

A Papírvárosokban egy különös, titokzatos, kiismerhetetlen szépségű lány, Margo beszél a belé évek óta reménytelenül szerelmes gimnazista évfolyamtársának, Quentinnek az éjszaka kivilágított Orlandóban gyönyörködve, hogy ez az egész nem más, mint papírváros. Csak látszat, hogy létezik, s ehhez hasonló papírvárosokban papíremberek laknak. A film egyik legérdekesebb jelenete ez, ilyen fejtegetést igen ritkán hall az ember amerikai filmben, és ha a lányt alakító angol topmodell, Cara Delevingne nem csak káprázatosan gyönyörű, hanem istenáldotta módon tehetséges is lenne a szerephez, akkor nem csak ez a jelenet, hanem az egész film jóval mélyebb és megragadóbb lenne.

De Cara nem tudja elhitetni, hogy az általa alakított lány a különleges világlátásától átütő egyéniség. Emiatt egyoldalas marad a regényes szerelem filmbeli kettőse. Alighanem az irodalmi alapanyag is jóval tünékenyebb, lebegőbb, és megfoghatatlanabb, összehasonlítva a nagyon erős drámai alapon (rákbetegség) játszódó Csillagainkban a hiba esetében. A Papírvárosok izgalmas lehetne a látszat és valóság, az elvarázsoltság és felébredés ellentéteinek érzékeltetésében. De még az sem biztos, hogy a látszatok varázsáról, becsapós veszélyeiről is elég megfoghatóan szól. Az viszont maradéktalan, hogy a fiatalkori barátság szépségét és erejét mutatja meg a néhány nagyon rokonszenves gimnazista történetében.

És mert nincs erős drámai alapja a sztorinak (ahogy volt a rákbetegség az előző filmben), a főként hangulatokra, lelkiállapotokra épülő Papírvárosokban sokkal több hárul a szereplők karakter- és egyéniségformáló tehetségére. Amennyire halovány Cara Delevingne ebben, olyan magasan kiemelkedik még a csendes, szemlélődő pillanataiban is erős kisugárzású Nat Wolff karakterformálása. Az ő Quentinje, vagy röviden Q-ja nem túl komplikált, céljait és vágyait jól bemérő és ismerő, nyugodt biztonsággal követő végzős gimnazista, aki lebeszélhetetlen szerelmesként távolról követi a számára elérhetetlen Margo rejtélyes életét.

Ő hétköznapi, Margó rendkívüli a látszat szerint. ráadásul nagyon megkapó Q és barátai barátságának sok apró mozzanata. Az, hogy a lány miért nem találja a helyét, mi készteti a folytonos eltűnésekre, miért érzi a világot látszatok halmazának, annak érzékeltetésére a film nem fordít túl nagy figyelmet, ez is féloldalasra billenti a sztorit. Amikor egy szerelmi csalódásából eredő éjszakai bosszúhadjárata után, amelyben Q-tól kér és kap segítséget a fantáziadús büntetések véghezvitelében, az egyetlen olyan helyzetben látjuk, amikor valami kiderülhet róla.. De másnap eltűnik nyom nélkül, s akkor megint becsületszóra kell elhinnünk, hogy Q és barátai Orlandótól egészen New York államig autóznak ezer kilométereket, hogy megtalálják.

Jake Schreier rendező jól ért a fiatal színészek nyelvén, gimnazistái őszintén és természetesen hozzák az amerikai középiskolások figuráit, anélkül, hogy egyetlen pillanatra beletévednének az amerikai tinifilmek olcsó sablonjaiba vagy közhelyeibe. A szerelem itt eleven (és nem papír-) fiatalok szerelme, a barátság igazi emberi vállalkozás, és a kalandos utazásuk a majdnem reménytelen kereséssel életük első igazi felnőtt tette.

És mert Nat Wolff ma a legérdekesebb fiatal színészek közé tartozik, jó tudni, hogy Mickey Rourke-kal készül forgatni, de Anne Hathaway és Robert de Niro társaságában már leforgatta A kezdő című, várhatóan nálunk is vászonra kerülő filmjét.

Szerző

Orlandóból fel New Yorkba!

Publikálás dátuma
2015.07.30. 07:47
Úton New York felé, jobb oldalon a barátaival nekiinduló főszereplő, Nat Wolff , aki elviszi hátán a fi lmet FORRÁS: INTERCOM
A Papírvárosok című romantikus amerikai film ugyanúgy John Green regényéből készült, mint a tavaly nyári nagy tinisiker, a Csillagainkban a hiba. Ahogy a tavalyi, az idei sztori sem hasonlít a szokványos amerikai szerelmes gimisfilmekhez, s legfőbb értéke, hogy a főszerepben viszontlátjuk Nat Wolffot.

A Csillagainkban a hiba olyan különleges film volt a „szerelem, tinik, érzelmek” sablonhármasát felmutató amerikai tucatdarabokhoz képest, hogy már előre híre ment a célközönség (iskolások, tinik) körében, hogy a Papírvárosokkal ugyannak az írónak a regényéből forgatott film érkezik a vászonra. Ritkán kap az irodalmi eredeti ilyen bizalmat, már ezért is jó lett volna, ha az előző filmfeldolgozás átható erejét is megismétli a John Green regényéből készült mozidarab, ami elénk kerül.

De ez az óhaj nem valósul meg, s erre csak egy vigasz van: az a nagyon érzékeny, különleges tehetség, Nat Wolff, aki a csillagos történetben a rákkal küzdő vak fiút játszotta, a Papírvárosokban abszolút főszereplővé lép elő. Tavaly a két főszereplőtől másodhegedűsként egyszerűen ellopta a show-t, most viszont elmondható, hogy úgy viszi el a hátán a filmet, hogy a néző akkor is elégedetten jön ki a moziból, ha alapjáraton nem túlzottan elégedett.

A cím magyarázata elég fura. Két térképész kitalálta valamikor a múlt század harmincas éveiben, hogyan ellenőrizhetik, hogy koppintják-e a munkájukat. Az általuk éppen felmért területen, New York államban, két út kereszteződésében teremtettek elméletben és a térképükön egy nem létező várost, nevezetesen Agloe nevezetűt. Bejelölték, mintha tényleg létezne, azzal a céllal, hogyha mások munkájában találkoznak ezzel a várossal, biztosak lehetnek, hogy azt az ő térképükről plagizálták.

A papírváros kifejezés a film egy fontos pillanatában elő is kerül, és a szituációnak megfelelően fontos szerepet is kap, de a filmbeli értelmezés persze távol áll a valódi jelentéstől. Egy kicsit inkább arra a bizonyos Patyomkin falura emlékeztet, legalábbis a világnak ezen a felén. (Ahol inkább ráérzünk, mit is jelent, hogy az orosz Nagy Katalin cárnő elbűvölésére Patyomkin herceg papírmaséból építtetett falut, legalábbis a házak homlokzatát, amely takarosságával és üres képmutatásával azután örökéletű metafora lett.)

A Papírvárosokban egy különös, titokzatos, kiismerhetetlen szépségű lány, Margo beszél a belé évek óta reménytelenül szerelmes gimnazista évfolyamtársának, Quentinnek az éjszaka kivilágított Orlandóban gyönyörködve, hogy ez az egész nem más, mint papírváros. Csak látszat, hogy létezik, s ehhez hasonló papírvárosokban papíremberek laknak. A film egyik legérdekesebb jelenete ez, ilyen fejtegetést igen ritkán hall az ember amerikai filmben, és ha a lányt alakító angol topmodell, Cara Delevingne nem csak káprázatosan gyönyörű, hanem istenáldotta módon tehetséges is lenne a szerephez, akkor nem csak ez a jelenet, hanem az egész film jóval mélyebb és megragadóbb lenne.

De Cara nem tudja elhitetni, hogy az általa alakított lány a különleges világlátásától átütő egyéniség. Emiatt egyoldalas marad a regényes szerelem filmbeli kettőse. Alighanem az irodalmi alapanyag is jóval tünékenyebb, lebegőbb, és megfoghatatlanabb, összehasonlítva a nagyon erős drámai alapon (rákbetegség) játszódó Csillagainkban a hiba esetében. A Papírvárosok izgalmas lehetne a látszat és valóság, az elvarázsoltság és felébredés ellentéteinek érzékeltetésében. De még az sem biztos, hogy a látszatok varázsáról, becsapós veszélyeiről is elég megfoghatóan szól. Az viszont maradéktalan, hogy a fiatalkori barátság szépségét és erejét mutatja meg a néhány nagyon rokonszenves gimnazista történetében.

És mert nincs erős drámai alapja a sztorinak (ahogy volt a rákbetegség az előző filmben), a főként hangulatokra, lelkiállapotokra épülő Papírvárosokban sokkal több hárul a szereplők karakter- és egyéniségformáló tehetségére. Amennyire halovány Cara Delevingne ebben, olyan magasan kiemelkedik még a csendes, szemlélődő pillanataiban is erős kisugárzású Nat Wolff karakterformálása. Az ő Quentinje, vagy röviden Q-ja nem túl komplikált, céljait és vágyait jól bemérő és ismerő, nyugodt biztonsággal követő végzős gimnazista, aki lebeszélhetetlen szerelmesként távolról követi a számára elérhetetlen Margo rejtélyes életét.

Ő hétköznapi, Margó rendkívüli a látszat szerint. ráadásul nagyon megkapó Q és barátai barátságának sok apró mozzanata. Az, hogy a lány miért nem találja a helyét, mi készteti a folytonos eltűnésekre, miért érzi a világot látszatok halmazának, annak érzékeltetésére a film nem fordít túl nagy figyelmet, ez is féloldalasra billenti a sztorit. Amikor egy szerelmi csalódásából eredő éjszakai bosszúhadjárata után, amelyben Q-tól kér és kap segítséget a fantáziadús büntetések véghezvitelében, az egyetlen olyan helyzetben látjuk, amikor valami kiderülhet róla.. De másnap eltűnik nyom nélkül, s akkor megint becsületszóra kell elhinnünk, hogy Q és barátai Orlandótól egészen New York államig autóznak ezer kilométereket, hogy megtalálják.

Jake Schreier rendező jól ért a fiatal színészek nyelvén, gimnazistái őszintén és természetesen hozzák az amerikai középiskolások figuráit, anélkül, hogy egyetlen pillanatra beletévednének az amerikai tinifilmek olcsó sablonjaiba vagy közhelyeibe. A szerelem itt eleven (és nem papír-) fiatalok szerelme, a barátság igazi emberi vállalkozás, és a kalandos utazásuk a majdnem reménytelen kereséssel életük első igazi felnőtt tette.

És mert Nat Wolff ma a legérdekesebb fiatal színészek közé tartozik, jó tudni, hogy Mickey Rourke-kal készül forgatni, de Anne Hathaway és Robert de Niro társaságában már leforgatta A kezdő című, várhatóan nálunk is vászonra kerülő filmjét.

Szerző