Lesz tviszt, igen!

Az ő generációjának peche volt. Nekik a nagy Elvis sem jött be, de még a kisebbekről, mint Buddy Hollyról vagy Chuck Berryről is lemaradtak, vagy csak sokkal később hallották őket, és az már nem ugyanaz a fíling. Még a jóravaló, de elég középszerű Tommy Steele is csak epizód lehetett az életükben, mert amire bemutatták egy filmjét Magyarországon, addigra a twist már ki is ment a divatból. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta a magyar házibulik népét, még hosszú évekig nyomatták ezt a zenét, de legfőképp táncot. Főleg Hirsch Jenő volt nagy lemaradásban, aki kiskamaszként két évig egyfolytában csak a „Kámón lesz tviszt igen”-re tvisztelt a nagyokkal Mongóliában. Ázsiát ugyanis, nem meglepő, még később csapta meg az új idők új szele.

A 66-os év volt mindennek az okozója. Ne feledjük, akkor vertük meg a brazilokat is, de még e világraszóló diadal is eltörpült az első Táncdalfesztivál ütötte sebek jelentősége mellett. Utólag visszanézve, megannyi miniszoknyás kislány és jólfésült fiatalember állt a világot jelentő deszkákon és üvöltötte rekedtre magát, alig-alig eltalálva a hangot és akkordot. Szinte komikus vagy szánalmat keltő ma már e látvány, fekete-fehérben. Ám egész Magyarország ott ült a képernyő előtt. És tanúja lett, ahogy a bubifrizurás kisfiúk a gitárba csapnak és Tarzan-szerű kiáltásokat hallatnak. Ez, persze, a szülői olvasat, a fiatalok megbabonázva eszméltek rá, hogy látszólag összefüggéstelenül és dallamtanul is lehet kiüvölteni magunkból az érzéseket. Ekkor vált élesen ketté a magyar társadalom apákra és fiúkra, jejejézőkre és az előbbieket lemajmozókra. Szörényi Levente végnélkül (végtelenítve) énekelte, hogy még fáj, fáj, fáj (egyébiránt „minden csók”) és ezzel valójában életre ordította a beat-nemzedéket Magyarországon.

A nagyobbak, az eredetileg rockerek már korábban is megéreztek valamit, de csak az ifiklubok zárt világában. A fesztivállal valójában a dugó lett kiütve a palackból: immár nem csak a Radio Luxemburg és a Szabad Európa recsegős adásait lehetett lopva hallgatni, hanem hamarosan mindenhonnan az új zene szólt és terjedt a tekercses-szalagos Mambó-magnókon. Gyakorlatilag hónapok alatt ment végbe egy kulturális forradalom, amely aztán átterjedt az élet minden területére. Hirschék mások lettek, mint a háborús nemzedék, utánuk talán csak a rendszerváltás, vagy még inkább az informatikai forradalom hozott ilyen gyökeres változást. De ez már történelem, régimódi egy dolog.

Meg aztán nem is így gondoltak rá. Csak a fiúk haja kezdett egyre hosszabbra nőni, farmerba bújtak, és rágták a gumit, vedelték a kólát bőszen. Beatles- és Rolling Stones drukkerhadak alakultak, de megfért mellettük a Herman’s Hermits, a Yardbirds vagy a Cream is. Az iskolai bulik utolsó számai, azonban mindig az Animalstől vagy a Led Zeppelintől valók voltak. (Függően az odabújás vagy rugalmas elszakadás dinamikájától a táncparketten.)

Magyarországon egyébként tehetségéhez és nemzetközi ismertségéhez képest méltatlanul nagy népszerűségre tett szert és az első évek emblematikus figurájává egy viszonylag jelentéktelen angol zenekar második számú énekese vált. A bandája jött ugyanis el a Kisstadionba koncertezni. (Nyilván őket lehetett megfizetni és ők voltak olyan vállalkozó szelleműek, hogy átmerészkedtek a vasfüggönyön túlra.) Ő búgta – később Zalatnayval is együtt -, hogy „kis madár” és vonaglott olyan átéléssel és koordinálatlanul a mikrofonállványa körül, azt tekergetve, hogy teljes extázisba kergette – meglepő módon nemcsak a hölgyközönséget. Ehhez képest talán, ha egy-két széket szakítottak fel a lelátón és égettek a nézők kisebbfajta, gyorsan lokalizálható, tüzet. Ez nyilván a Tobacco Road című gyújtó hangulatú, fergeteges zárószámuk alatt történhetett, amit azonban hősünk, óvatos duhaj lévén, már nem várt meg. Csak a történelmi hűség kedvéért jegyezzük itt meg, hogy a dalos pacsirtát Ray Phillipsnek, a zenekarát pedig The Nashville Teensnek hívták. Nem sokkal később aztán a sokkal tehetségesebb Spencer Davis Group is tiszteletét tette, szintén felizzítva a közönséget. Hogy aztán gyúltak-e örömtüzek vagy sem, azt hősünk nem tudhatja, mert erre a koncertre már nem ment el.

No, nem azért, mintha nem érdekelte volna. Csak arra kellett rádöbbennie a 60-as évek közepének magyar valóságában, hogy a beat forradalom legalizálásának és legitimációjának göröngyös az útja Európa keleti felében. Sokat tudnának erről mesélni – és meséltek is sokat – a kor magyar zenekarai. Tűrésről, tiltásról, a perisztaltikus „húzd meg, ereszd meg!” állami kultúrpolitikáról.

Jenő mindebből csak a gumibotot érzékelte, de az is épp elég volt neki. A Stadionból békésen kiözönlő, a járdán hazafelé igyekvő tömeggel szemben szép lassan, komótosan, mondhatnánk, lépésben, egy rendőrautó közlekedett, amelyből egy kéz nyúlt ki és válogatás nélkül csépelte a szembe jövőket. Minden harag és indulat nélkül. Csak a rend kedvéért. Hogy minden hosszú hajú hímringyó tanulja meg, hol lakozik az úristen és ki az ő földi helytartója.

Szerző

Mondani könnyű

Bizony mondom, nincs is felemelőbb, megnyugtatóbb látvány, mint amikor minden látszat ellenére egyesek sértődött orcával, érces hangon és emelt fővel utasítják vissza az úgymond rájuk sütött rasszizmus, illetve antiszemitizmus vádját. Erről egy vicc jut eszembe. Mórickát hittanórán megkérdezi a tanító, hogy mit tud Mózesről? Mózes az egyiptomi királylány gyereke volt – feleli. Miket nem beszélsz, a királylány csak úgy találta egy kosárban a gyereket? Mire Móricka: Ha ő mondja...

Mondani könnyű

Bizony mondom, nincs is felemelőbb, megnyugtatóbb látvány, mint amikor minden látszat ellenére egyesek sértődött orcával, érces hangon és emelt fővel utasítják vissza az úgymond rájuk sütött rasszizmus, illetve antiszemitizmus vádját. Erről egy vicc jut eszembe. Mórickát hittanórán megkérdezi a tanító, hogy mit tud Mózesről? Mózes az egyiptomi királylány gyereke volt – feleli. Miket nem beszélsz, a királylány csak úgy találta egy kosárban a gyereket? Mire Móricka: Ha ő mondja...