Színházi vacsora

Az egyik pillanatban még sírhatnékom támad, de mihelyt csordulna kifelé szemem csücskéből a sós nedű, azon nyomban szétvet a féktelen röhöghetnék. Akkor most mi van? Merre is a hány méter? Hasunkat fogva kajánul kacarásszunk-e azon, ami véresen komoly, vagy inkább fogcsikorgató dühvel rontsunk rá mindarra, amely legesleginkább nevetésre kellene hogy ingereljen? Hát kérem olyan ez, mint a viccbéli színházi vacsora: „Nekik színház, nekünk vacsora.” Már amennyiben megkajáljuk…

Még anno - aperitif gyanánt - lenyelették a fránya ballibekkel, a Klubrádió „aláírás-hiányos(!)” frekvenciapályázatát. Közben meg majd’ megpukkadtak a röhögéstől, a megannyi Don Quijote láttán, amint ádáz szélmalomharcukat vívják a gaz paragrafusokkal. Aztán – tán szánalomból? - odavetettek elibük egy félfogra elegendő koncot. Rágódjanak rajta. Mármint a fővárosi ballibek. A vidékiek meg csak irigykedjenek – vagy inkább hallgassák a jó öreg Kossuthot.

Nem így a naivok, a javíthatatlan optimisták, de legfőképp’ azok, akik még hittek a tündérmesékben, no meg jogállami mivoltunkban. Az aperitiftől elbódulva, a konctól meg elkanászodva, csak azért is elkurjantották magukat: Ide nekünk a vizsgálóbizottságokat! Ha mindjárt, az ingünkért is…!

- Zsíros falat lesz az nektek! – vetették oda föntről amúgy foghegyről. – Aztat meg tudnotok kéne már, hogy ippeg vizslatjuk az ügyeket. Valamennyit. Hát persze hogy egyszerre mindet. Addig meg coki…

Ballib lekushadt fejjel balra el, mígnem hirtelenjében újfent szárnyra kap, mint egy tuningolt főnixmadár: Szavaztassuk meg a népet! – rikkantja el magát az egyik javíthatatlan naiv.

- De ízibe! - ugrik talpra a népmeséken edződött derékhad. Tekintetük meg csak úgy sugárzik az optimizmustól, a Geiger-féle számlálók is mintha meglódulnának.

Rögvest be is adnak pontosan tizenkilenc darabot, „Kérdezzük meg a NÉP-et!” felütéssel. Amiből aztán nagy kegyesen négyet jóvá is hagy a fényes tekintetű Választási Bizottság. Magától értetődően olyan közérdeklődésre feltétlen számot tartó kérdéseket, mint teszem azt, a „Kötelező legyen-e a kamarai tagság…” kezdetűt. Kétszázezernyi aláírás és négymilliónyi szavazó ugyebár máris borítékolható… Nem is beszélve arról, ha a vasárnapi nyitva tartásról kérdeznék a magasról lesajnált nagyérdeműt!

Hát ezt nekik! Helyette inkább futóversenyt rendeznek. Olcsóbb és látványosabb. A siker persze akkor igazán frenetikus, ha alsógatyában futják. Ha valaki szégyenlős, kizárják. Ha liheg, akkor is. Ha ballib, akkor is. Mert tudhatnák már végre, hogy mindig AMAZOKNAK van igazuk. Ha meg nem, akkor is…

Színházi vacsorára híttak minket - még anno. Aztán másodjára is. Amekkora hülyék voltunk, elmentünk harmadszorra is.

Én azonban már köszönöm, jól laktam. Egy életre. Remélem mások is.