Nászéjszaka a Rámájana főpróbáján

Krisztina-díjat vesz át ma Gálvölgyi Judit műfordító, Gálvölgyi János színész felesége. A díjat Gyémánt László festőművész elhunyt felesége emlékére alapították, művész-hitvesek számára. Az kapja meg az elismerést, aki művész férje gondoskodó társaként, múzsájaként sokat tett-tesz azért, hogy kiváló művészi teljesítmények megszülethessenek.

- Állítólag már általános iskolás korában Shakespeare-t olvasott angolul…

- Így van. Anyukám jól nevelt úrilánynak képzelt el, így hatéves korom óta tanultam angolul, zongorázni és balettozni. Igen kövér, lúdtalpas kislány voltam, a balettet gyűlöltem. Aki megpróbált már spiccelni hetven kilóval és lúdtalppal, tudja, hogy az rettenetes. Zongorázni se szerettem. Viszont az angol nyelvbe, hála a nagyon jó magántanáraimnak, beleszerettem. Bizony 12-13 éves koromban Shakespeare-t olvastam, nagy élvezettel, angolul. A Hamlet monológot előbb tudtam angolul, mint magyarul.

- Azóta is tudja kívülről?

- Igen, tudom. Rögzült. Változatlanul rajongok Shakespeare-ért. Bizonyos darabjait újra meg újra, felvételről megnézem. Módom volt színpadon látni Laurence Olivier-t az Old Vicben, ahol Strindberg Haláltánc című darabját játszották. Jobban szerettem volna, ha Shakespeare darabban nézhetem meg, de leírhatatlan élmény volt, hogy láthattam a számomra mindmáig legnagyobb színészt. Még autogrammot is hoztam tőle, bár személyesen nem találkoztunk. Nem jött ki, csak kiküldött egy öltöztetőt, hogy aki autogrammot akar, az beküldheti a papírt.

- Ha jól emlékszem, Gálvölgyivel egy amatőr színházi előadáson ismerkedtek meg.

- Mészáros Tamás Szkéné társulatában, Görgey Gábor Ötórai tea című egyfelvonásosát játszottuk. Mindösszesen egyszer adtuk elő. De ezért természetesen hónapokon át próbáltunk. Ez egy abszurd darab arról, hogy az emberek együtt élnek, de elbeszélnek egymás mellett. Az anya először a férjével teszi ezt, aztán pedig, hogy meghal, a fiával. Ennek volt egy televíziós változata, amiben az anyát Darvas Lili, a férjet Bilicsi Tivadar, a fiút Márkus László alakította. A mi esetünkben az anyát én, az apa meg a fiú szerepét János játszotta, mert ő már akkor is nagyon sokoldalú volt.

- Próba közben szerettek egymásba?

- Előbb jött a barátság, aztán a szerelem. Ami már akkor sem volt túlzottan jellemző, öt évig jártunk együtt, mire összeházasodtunk. Mi több, két évig voltam menyasszony. Ma inkább az van, hogy „megismerkedünk, összeházasodunk, na, bumm, legfeljebb elválunk.” Mi nem egészen így gondoltuk. A Fészek Klubban volt az esküvő utáni fogadás, de Jánosnak már a Rámájana előadásából főpróbái voltak. Kazimir Károly nászajándékként megengedte, hogy egy órával később kezdődjön a főpróba. Én mentem vele, mint ifjú asszony. És éjfélig a Körszínházban voltunk. János majomnak maszkírozva, mivel ő volt a majomkirály, vasgerendákon mászkált. Úgy nézett ki, hogy az édesanyja, szó szerint, nem ismerte meg. Hát ez volt a mi nászéjszakánk.

- A Krisztina-díjat nem fordítói munkásságáért kapja, hanem, mint feleség. Kvázi, mint múzsa. Az pedig tudható, hogy a háztartásban szinte mindent ön végez. Ez is múzsai tevékenységnek számít?

- Múzsája azt hiszem inkább a festőknek, szobrászoknak, íróknak, költőknek van, színésznek olyan értelemben nincs, hogy homlokon csókolom, és attól jobban fog játszani. De az, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, hogy a színházhoz talán nem vagyok egészen hülye, és érdekel is, azt hiszem kicsit múzsa szerep. És az, hogy biztosítom neki, hogy ami őt nem érdekli, azzal ne kelljen foglalkoznia. Egyébként nem igaz, hogy semmit se segít, mert autóval elvisz vásárolni, bár gyűlöl vásárolni, cipekedni. De például mosogatni határozottan szeret.

- A háztartási munkát ön szereti, vagy netán szintén nem kedveli, és ennek elvégzése áldozatot jelent?

- Nem szeretem, mert eléggé értelmetlennek és unalmasnak tartom. Kivéve a főzést, mert az kreatív dolog. De meg kell csinálni. Miután apám, Rodolfó, bűvész volt, beleszülettem ebbe az életformába, az sem gond, hogy mondjuk a vasárnap nálunk munkanap, János nincs itthon, és esetleg kedden van nálunk vasárnap, mert akkor szabad. Ez számomra természetes.

- Nyilván ott van minden premieren.

- Igen, ott szoktam lenni. Nagyon ritkán fordul elő, hogy még bemutató előtt János megkér, hogy menjek be a próbára. Premier után mindig megkérdezi, hogy „rendben van?” És akkor mondom, hogy így, úgy, amúgy. Meg tudjuk beszélni teljesen higgadtan a dolgokat. Amúgy pedig nem vagyok egy olyan feleség, aki állandó jelleggel bent ül a színházban, mert nekem is megvan a magam munkája. Itthon bőven akad tennivalóm. Általában a háztartási munkákat is akkorra időzítem, amikor János nincs itthon, mert, ha itthon van, az a cél, hogy együtt lehessünk.

- Hihetetlen mennyiségű szöveget fordított már. Tudja, hogy mennyit?

- Magam sem tudom, szerintem több tízezer oldalt. Köztük igen vaskos könyveket is. De nem a terjedelem, hanem a tartalom a lényeg. Vannak olyanok, melyek fordítására különösebben nem vagyok büszke. Igyekszem visszaadni – ha van - a szerző stílusát. Néhány írót különösen szeretek. Szerintem az egyik legjobb fordításom Gerald Durrell A hahagáj című könyve volt. Ezért annak idején még nívódíjat is kaptam. A lényeg az volt, hogy mulatságos legyen. Azt hiszem, sikerült. Többször ki is adták. A szívem csücske Tolkientől A szilmarilok. Ugyan még egyetemistaként A Gyűrűk Urát szerettem volna lefordítani, jelentkeztem is ezzel a Galaktika akkori főszerkesztőjénél, Kuczka Péternél. Ő azt mondta, talán ez még túl nagy falat nekem, de fordítsak novellákat. És sokat is fordítottunk az akkori Galaktikákba, Göncz Árpád és én. Végül A Gyűrűk Urát Göncz Árpád fordította, a történet elejét, A szilmarilokat pedig én. Vittem Göncznek a fordításomból, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy azt mondta, „kolléga.” Erre nagyon büszke vagyok, mert Árpi bácsi rendkívül jó fordító. Van egy-két olyan könyv, amit lefordítok, de azt mondom, hogy ezeket Jánosnak el sem kell olvasnia. Fordítottam két Danielle Steel könyvet, amelyeket munka közben is untam. De hát ezt is megcsinálja az ember. Egy másik bestseller szerzővel, Jackie Collinssal már nem így voltam, őt kimondottan kedvelem, tőle például tizenhat könyvet ültettem át magyarra.

- Amit ajánlanak, illik elvállalni, különben nem kapja meg a következő munkát?

- A fordító abban hasonlít a színészhez, hogy szintén kiszolgáltatott. A színész azt játssza, amit ráosztanak. A fordító azt fordítja, amire felkérik. Ma már, amikor oly szűk a piac, az nem működik, hogy nekem valami megtetszik, és azzal házalok, hogy ezt tessék kiadni. Vissza lehet valamit utasítani, de nagyon sok fordító van, ez a szakma is eléggé felhígult. Vannak igen bátor fiatalok, akik igazi nyelvtudás nélkül vágnak bele ebbe a munkába. Van, hogy már szerkesztő sincs, szerintem éppen ezért kell még inkább odafigyelni, hogy az ember ne írjon hülyeséget. Ha viszont egy fordítás jó, bosszantó, hogy általában meg sem említik, hogy a könyvet a szerző nem magyarul írta.

- Gondolom, amíg csak bír, fordítani akar.

- Fordítok, ameddig csak bírok. János is érdemelne egy múzsa-díjat, mert azért megtehetem, ha valami abszolút nem tetszik, hogy azt mondom, „köszönöm szépen, nem vállalom.” Ez annak köszönhető, hogy ő is biztos hátteret nyújt nekem.