Tanuljunk Máraitól

Publikálás dátuma
2015.08.08. 10:45
Thomas Mann és Márai Sándor kézfogása FOTÓ: WIKIMÉDIA
Egy 15 éve megjelent folyóiratpéldány került a kezembe. Apámról vannak benne cikkek, ezek miatt tettem el. Felkeltette figyelmem az egyik írás, melynek szerzőjével – akkor könyvkiadó munkatársa volt – Márai miatt vitába keveredtem. Könyvem fülszövege nem tetszett neki: erősködött, írjam bele, hogy bár nem rokonszenvezett a szocializmussal, jó író volt, ezért jelenhet meg róla könyv. Eszem ágában sem volt ekkora marhaságot leírni – életem végéig pirultam volna.

Ez az emlék merültek fel bennem, amikor a folyóiratban az illető kritikájában erre a mondatra bukkantam: „…a modern magyar prózát Márai Sándoron keresztül ismertem meg, s ezért több mint ötven éve elolvastam Sértődöttek című szörnyű regényciklusát. Ez a fáradt, mindazonáltal túlírt mű a polgár sértődöttségéről szól, amely sértődöttség volt jellemző Márai élete tragikus végéig – de nemcsak az övére, hanem az egész osztályra is, melyről teljes életében írt.”

Menekülés a Hang elől

Valljuk meg, Márainak és a hozzá hasonlóan érzőkkel, bőséges oka volt megsértődni. Azt az életvitelt és értékrendet, amelyet a sajátjának vallott, fenekestül forgatta fel és halálra sebezte a Hang – ez a regény egyik részének címe –, a német diktátor hangja, amely pusztításra, népfajok kiirtására buzdított, messiásként hörögve. Márai egyebek mellett azért ment el, mert nem akart többé ilyen hangot hallani. Hallhatott volna bőven: Rákositól kezdve a diktatórikus államrend vezetői szívesen hallgatják saját hangjukat, és csak azt fogadják el értéknek, ami nekik rokonszenves, és akár a berlini Sportpalastban üvöltő Hitler körül, körülöttük is elvtelen talpnyalók sorakoznak. Nagyon meg tudom érteni, hogy az illető „szörnyűnek” nevezte a Sértődötteket, hiszen élete egyik szakaszában nagyon szívesen hallgatta egy másik diktátor hangját. (A történethez hozzátartozik, hogy Márai regényciklusa utolsó kötetének megjelenését 1948-ban nem engedélyezték, emigrációjában jelenhetett meg először.)

Márai teljes naplójának most megjelent kötete 1970 és 1973 között feljegyzett gondolatait tartalmazza. Elő-előveszem, ízlelgetem, mint a jó bort. Pedig nem vidító olvasmány: lassan öregedő, depresszióval és csaknem halálos betegségével sikeres harcot vívó kritikus elme vallomása, aki izgatottan kereste azt a partot, ahol nyugodtan, békében alkothat. Nem nagyon talált ilyet. Amerikából vissza-visszarepült Európába, legszívesebben Olaszországba, de már ott sem talált békét. Állandóan azzal a baljós érzéssel küzdött, hogy megőrült a világ. (Azóta sem változott.) Kinyitotta a rádiót, hallgatta a híreket. Merényletek, gyilkosságok, magamutogató senkiháziak (ma celebek) nyilatkoztak. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – jegyezte föl a rá annyira jellemző kesernyés iróniával. Máskor egy sporteseményről tudósító riporter ordított, esetleg éppen két fekete püfölte egymást a szorítóban. A műveltség elveszítette jelentőségét, helyére a sportot csempészték, és kultuszát erősítették a tömegember tudatában.

Hová lettek a bárdok?

Mintha egy nemzet boldogsága és egyensúlya nem a kultúra és általában a gondolkodás eredménye volna, hanem attól függene, hány pingponglabda pattog az emberek fejében. Vajon Márai találna-e szavakat annak hallatán, hogy egy nagytekintélyű egyetem címzetes egyetemi tanárai közé választ egy kézilabdaedzőt? Ennek az egyetemnek fiatalsága egykor jeles magyar író útmutatását figyelte, aki nem volt címzetes egyetemi tanár. Van-e megfelelő jelző azokra, akik beadták a derekukat és a nyilvános szavazáson nem merték azt mondani: ezt talán mégse – Oláh György és egy kézilabdaedző! Itt tartunk. Koszorút fonjon érdemes homloka köré a Kézilabda Szövetség, de hogy az egyetem, ahol a magyar tudomány jelesei oktattak és oktatnak… Erről azonban Márai aligha írna, legfeljebb azt gondolná, jól döntött, amikor elment. És miket gondolnak, akik ma mennek el? Arany János balladájában egyetlen walesi bárd sem mondta ki, éljen Eduárd, a zsarnok. Ezen az egyetemen egyetlen walesi bárd sem dolgozik!

Megint egy korty Márai: „[1970.] Január 27. A tengerparton, séta közben megszólít egy ember. Kalap nélkül áll a járda szélén, viseltes ruhában, vásott cipőben. Öreg paraszt, kistermetű, gyapjas fehér haja lobog a szélben. Rémülten néz maga elé, kezében papírszeletek, kérdez valamit, tanácsot kér, de nem értem, amit beszél. Megnézem az iratokat. Valamilyen betegpénztári beutalás lehet, ortopéd intézetet keres a kis, reszkető öreg ember. Egy arra menő olasz végre megérti a panaszt, és útba igazítja. Nem tudom, miért, de ez a hadaró, reszkető, kétségbeesett kis öreg paraszt a tenger partján tragikusan hatott, és így maradt meg emlékbe. Az ember a világban, tanácstalanul – mindig ez a tragédia.” Többször is elolvastam ezt a leírást. Képzeletemben sok-sok ember jelent meg, papírlapot szorongató, eligazítást, segítséget remélő emberek tömege, akik szeretnének eligazodni a folyton változtatott világban. Végre rátalálnak a helyes útra. Elindulnak, kiderül, zsákutca. Közben megváltoztatták az előírásokat. Ez valóban tragédia. Értetlenség, beképzelt gőg, nemtörődömség szülte tragédia, melyet azok okoznak, akik packáznak a tétova emberekkel, és hirtelen, ostoba ötlettől vezérelve hétről hétre változtatják az előírásokat. Eszébe jut valakinek, ezt az iskolát megszüntetem, diákjait és tanárait szétszóróm a szélrózsa minden irányába. Nincs mese, menni kell. Állnak a diákok és szüleik az útkereszteződésnél. Most merre? Miért? Nincs válasz, vagy ennyi: csak! Bizonyára sokan emlékeznek Bud Spencer alakítására a Banános Joe című filmben. Sok-sok tanácstalan ember fehér papírját lobogtatva áll a mindenható ügyintéző előtt, szeretnék, ha lebélyegezné őket. Ám a szertartás befejezése előtt ezernyi akadály tornyosul. Végül Joe megunja a komédiát, és zakója nyakára akasztja a nyeszlett mindenhatót. Ő ül a helyére, s most villámsebesen fogyatkozik a sor: egy a párnába, egy a kérelemre… Nem ártana némelyik ötletgazdának hasonló lecke. Bár nem tudom, elég ruhaakasztó volna-e, hogy ég és föld között lebegjenek a sorsrontó találékonyak.

Ezt is Márai írja: „Este a teraszon. A fecskéket nézem. Különös, mennyire nem tudnak az emberek figyelmesen »nézni« – aztán figyelmesen olvasni. Nézni úgy kell, mintha először látna az ember valamit, amit mások eddig nem láttak. Egy képet vagy a világot úgy kell nézni, mintha abban a pillanatban készült volna, személyes használatra, minden következménnyel. Ma már nem tudnak »nézni«, csak »értesülni« az emberek.” Szigorú napirendje volt: naponta egy lapnyi szöveget írt, rengeteget olvasott, sétált és – figyelt: madarakat, virágokat, el-eltűnődve a természet csodálatraméltó rendjén.

Hülye gyereknek néznek

Igaza van, korunk embere veszélyeztetett, „értesül”, értesítik, de kicsit vagy nagyon manipulálva. Hazugságok, félrevezetések erdejében tévelygünk. Természetesnek mondják, ami nem az, és fordítva. Néha-néha elnézem – csak így nem „nézem” – a reklámokat. Most tekintsünk el attól, hogy némelyiket egyáltalán nem értem (a hiba nyilván bennem van), némelyik pedig elcsüggeszt. Hazaérkezik a gyerek, elmondja mesterségesen lehalkított hangú édesanyjának, kirándultak, eltévedtek, közben valami édességet esznek. Kis idő, a gyerek ismét hazaérkezik, elmondja ugyanazt. Harmadszor is. Hát, soha nem marad nyugton? Folyton kirándul, sok-sok vízesést és tehenet lát és édességet eszik. Selypegő mamája nem vigyáz a vonalaira. Arra gondolok, az egésznek annyi a mondanivalója, ne mesterkélten, hanem normálisan beszéljünk a gyerekekkel.

Ezt a természetességet keressük a médiában. Hiába. Hülye gyereknek néznek, aki eltévedne, ha nem segítenék okos bácsik és nénik. Van egy lapított fejű újságíró, ő még gúnyosan mosolyog is, már-már kezét nyújtja, hogy kivezessen a sötétségből a tudás napjára. Akkor inkább tényleg a virágok és a madarak. Nietzsche még hitt az Emberfölötti Emberben, aki szembefordul gyengeségeinkkel és legyőzi őket. „Ha ma élne, rikácsolva és reménytelenül hirdetné az Emberszabású Ember követelését.” Megalkotható? Márai egyre-másra kölcsönzött divatos olvasmányaiból, Marcuse, Lévi-Strauss, Che Guevara példája nyomán igyekezett rálelni, de nem sikerült. Annál többször szembesült Amerikában és Európában is a maffiózóval, a Fosztogató Emberrel, aki a politikusok hátára kapaszkodva elképesztő vagyonok birtokába jut, a hivatalosság védelmében bármit megtehet, lábbal tapossa az erkölcsöt, s vele szemben nem érvényesek a jog korlátjai. Eközben egy hírhedt magyar üzletember példája juthat eszünkbe, aki százféle dologba kezd – mindegyikben „jártas” –, mindegyikből pénzt facsar ki, s gúnyosan neveti ki mindazokat, akik bíróért kiáltanak. Az emberi tudat már nem reagál a sorozatos sokkokra. „Lassan ocsúdik, talán száz év múlva” – írja Márai keserűen. Azóta több mint negyven év telt el. Ocsúdásnak nyoma sincs.

A közös Európa álma

Dehogy gondolom, hogy a keserű, öregedő írónak mindig igaza van! De abban igen, hogy a politikából kiábrándult. Az érdekérvényesítés legjobb módjának tekintette, az egyéni haszonszerzés dantei infernójának, a mohó vagyonosodás álszent szólamokkal leplezett módjának. Ha széttekintünk a világban, arra a szomorú következtetésre jutunk, azóta alig változott a helyzet. Abban bízott, hogy az egységes Európa jelenti a megoldást. Mi már tudjuk, egyelőre nem. Európa, a mostani, olyan, mint a tehén. Meg lehet fejni, aztán nagyot sózni rá, mars a mezőre! Az író persze nem ilyen közös Európára gondolt, hanem arra, amelyikben fiatalkorában élt, s mindenütt otthonosan érezte magát. Ennek emlékét keresve látogatott el ismét a császárvárosba, Bécsbe, amely annak idején olyan volt számára, mint kedves ismerőse. Ahogy minden, kicsit megöregedett, de a híres Gemütlichkeit, a kedves derű nem foszlott le az itt élők arcáról. Végre beülhetett egy igazi kávéházba, amely Budapest és a Monarchia kisebb városainak emlékét idézte. Igazi kávé mellett lapozgatta az újságokat, a pincér a jól ismert vendéglőkben letisztította az abroszt és hozta a rendelést. A Tafelspitz változatlanul lelógott a tányérról, a húsleves mellé velős csont is dukált pirítóssal, a vándor úgy érezhette magát, mint Krúdy Gyula valamelyik hőse, aki hosszú vándorlás után rövid időre hazatalált.

Nem véletlen, hogy a „nagy olvasó” egymás után kölcsönözte ki Krúdy Gyula álomországba kalauzoló könyveit, a nem fakuló remekműveket. Seregnyi író megkopott, például Thomas Mann, talán kicsit még nemzedéke vezércsillaga, Proust is. (A római irodalom történetírói nem!) Krúdy azonban változatlanul elragadta, akár Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád. Éjszakánként elolvasta egy-egy versüket, néha egy-két soruk is elég volt, hogy megéreztessék vele az otthon hangulatát. (Tóth Árpádot, akit a „legművészibb”-nek nevezett, ma már kicsúszik az irodalomtörténetekből!) Azt a következetességet érezte bennük, amit az utána következők egyik-másik nagyságánál hiába keresett. Milyen elképedve és haraggal tapasztalta, hogy Sztálint és Rákosit köszöntötték.

Megrendelte az értelmező szótárt, mert magyarsága egyik legfontosabb elemének a nyelvhez való hűséget, a szép, áttekinthető fogalmazást tekintette. Arany Jánost olvasta. Elképedve tapasztalta, hogy olyan szavakra bukkan, amelyeket a szótár nem ismer. Úgy válogatott ezek között, mint a kincsásók. Úgy tudott és írt magyarul, mint legjelesebb 20. századi íróink. „Ha most feltámadna és eljőne”, befogná a fülét a trágárságok özönének hallatán, melyek megfertőzik az embereket, hiszen a médiumokból is ömlik rájuk a durvaság és a bárdolatlanság. Némelyik újságíró is jeleskedik ebben a gyakorlatban, amely a parlamentben is divatos lett. És hátborzongva figyelné az uram-bátyám kurzus feltámadását, amely szerinte Magyarország romlásának egyik oka volt, és azóta csak erősödött, mindegy, milyen szemérmes elnevezéseit használják, pályáztatásként vagy másként emlegetik.

Márainak nem voltak „haverjai”. Magányosan, méltósággal sétáltatta kutyáját a Bástyasétányon, s az Anschluss, Ausztria megszállásának hírére aggodalom töltötte el szívét. Ettől élete végéig nem tudott megszabadulni, s ezért is tanulhat tőle, aki szereti hazáját és aggódik jövőjéért.

(A napló ezúttal is a Helikonnál jelent meg, a sorozatszerkesztő változatlanul Mészáros Tibor.)

Szerző

Nyílt levél Hóman Bálintról

Publikálás dátuma
2015.08.08. 10:35
A Gömbös-kormány tagjai a kabinet megalakulásának idején –a középen ülő Gömbös Gyula mögött áll Hóman Bálint FOTÓ: BUDAPEST KÉPA
„Közös a sorsunk. Közös a sorstalanságunk. Mert akik zsidó honfitársainkat megalázták és halálba küldték, azok a magyar nemzetet is megalázták, egész nemzetünknek okoztak pótolhatatlan veszteséget. Mindegy, hogy náci németként vagy a hitleri ideológiát kiszolgáló magyarként tették, amit tettek. Nincs bocsánat arra, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.” (Áder János köztársasági elnök 2014-ben a Nemzetközi Élet Menetének résztvevőjeként Auschwitz-Birkenauban mondott beszédéből.)

2015. március 6-án a Fővárosi Törvényszék jogerős döntésében bűncselekmény hiányában, posztumusz felmentette Hóman Bálintot a háborús bűntett vádja alól. Ezután a székesfehérvári képviselő testület arról döntött, hogy még az idén felavatják Hóman Bálint szobrát, amit már korábban is szorgalmaztak. A szobor költségeire az Igazságügyi Minisztérium 15 millió forintot, a székesfehérvári önkormányzat csaknem 2 millió forintot biztosított. A közgyűlés indoklása: „ezen döntés nem az egykori történész, akadémikus politikai nézeteinek támogatásáról szól, hanem a város, különösen a belváros fejlesztéséért, a ma szeretett és nap, mint nap használt épített örökségünk kialakításáért végzett munkásságának elismeréseként támogatjuk az emlékmű létrehozását.” Érdemes idézni Bibó István 1947-ben írt értékelését: „Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni, megállapítani és elvállalni a felelősség ránk eső részét. …. Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy mulasztásait, hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős, vagy mi mindennek a felelősségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző együttes nemzeti számvetés is.” Tanulságos és mértékadó gondolatok.

Vélelmezem, hogy a bíróság csak a háborús bűntett tényét vizsgálta, de nem tette kritika tárgyává Hóman Bálint egész politikai tevékenységét. 1932-től 1942. július 3-ig minden kormányban vallás és közoktatásügyi miniszter volt. Teljesen egyetértett Hitler és a náci Németország nézeteivel és cselekedeteivel, a II. világháborúval, és hogy ebben Magyarországnak is részt kell vennie. Javasolta a zsidótörvények bevezetését, illetve azok szigorítását, faji alapra helyezését, végezetül pedig a zsidók kitelepítését.

Hóman Bálint tudós, történész, akadémikus, akinek a véleménye más hasonló elvet képviselő politikusokkal együtt nagy jelentőséggel bírt. Nézetei és álláspontja mellett végig kitartott. A Kállay kormányból azért lépett ki, mert a miniszterelnök megpróbálta Horthy kormányzóval egyetértésben lazítani Magyarország kapcsolatait a náci Németországgal. Horthy kormányzó 1944. október 15-i kiugrási kísérletének bukása után változatlanul képviselő maradt és továbbra is részt vett a parlament munkájában. Hóman Bálintot a bíróság a háborús bűntett alól felmentette, de hosszú politikai tevékenysége a fent említett és az alábbiakban ismertetett tények alapján bűnös, nemzetvesztő politikát folytatott.

Hóman Bálint miniszterként készítette el az első zsidótörvény legelső vázlatát, ő terjesztette be 1938 februárjában a miniszterelnöknek és a kormánynak. Lázár Andor igazságügy miniszter jelezte, hogy a zsidótörvényt nem tartja elfogadhatónak, mire Hóman Lázárt lemondásra szólította fel. Lázár Andor le is mondott miniszteri tisztségéről. Hóman folyamatosan kiállt a zsidótörvények újabb és újabb szigorítása mellett. 1939-ben a második zsidótörvény alkalmazását saját miniszteri hatáskörében tovább szigorította. Elrendelte, a 6 százalékos numerus clausus alkalmazását a középiskolákban is. Utasítást adott arra, hogy négy budapesti gimnáziumban, ahová még sok zsidó gyerek járt, legyen keresztény és zsidó osztály. Hóman a parlamentben is világossá tette, hogy elégedetlen a második zsidótörvény szigorával. Az oktatásban a zsidók teljes kizárását, a numerus nullust tartaná helyesnek.

Hóman Bálint, 1940 júniusában Teleki Pál miniszterelnökhöz írt memorandumában így írt: „A zsidókérdésben végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével. (...) Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek.(...) Ebből nyilvánvalóan következik, hogy zsidókat semminemű hatalmi pozícióban, sem a közigazgatásban, sem a bírói székben, sem az iskolában nem lehet megtűrni, nekik a gazdasági életben sem szabad tanácsadói, irányító, vezető szerepet a kezükben hagyni. A meglévő zsidótörvény rossz. Ezért mielőbb meg kell hozni az új egy-két szakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik.”

1944 februárjában, egy hónappal a német megszállás előtt, Hóman Bálint 29 kormánypárti képviselővel együtt memorandumot intézet Kállay Miklós miniszterelnökhöz. „A háborúnak határaink felé való közeledése újból élesen időszerűvé teszi a zsidókérdést. Aktuálissá válik a kérdés azért, mert egy esetleg közvetlen német segítséggel önvédelmi harcra felsorakozott országban a magyar háborús célokkal életérdekeiknél fogva ellentétes törekvésű nyolc-kilencszázezer főnyi zsidóság szabályozása új hatékony intézkedéseket igényel. (...) A magyarországi zsidókérdés egyetlen megoldása a kitelepítés.”

Hóman Bálint a háború végéig hű maradt nácibarát elveihez. A német megszállás után tagja maradt a parlamentnek, csatlakozott ahhoz a parlamenti csoporthoz, amely a kiugrás megakadályozására alakult. Szálasi Ferenc hatalomátvétele után tagja a nyilas parlamentnek is, ahol többször fel is szólalt. Kormányzati munkája, minisztersége 1942. július 30-án ért végett, lemondott, a történészek szerint Kállay Miklós miniszterelnök nem egyértelműen németbarát hintapolitikája miatt.

Hóman a dualizmus rendszerének emancipáló politikáját elutasította. A zsidók emancipációját nem tartotta megvalósíthatónak, mert a zsidóság „a kereszténység eszméjével szembehelyezkedő szellemiségük, a felforgató mozgalmakban és romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt szerepük akadályozza”. 1938. május 5-én a Pesti Naplóban és a Népszavában jelent meg 59 keresztény értelmiségi tiltakozása az első zsidótörvény ellen. Néhány név: gróf Apponyi György, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Csók István, Schöpflin Aladár, Szakasits Árpád.

Hóman Bálint a magyar zsidóságra vonatkozó értékelése és megállapítása minden alapot nélkülöz. A magyar zsidóság bizonyította hűségét az 1848-49-es szabadságharcban, és az I. világháborúban. A magyar zsidóság legjobbjai sok dicsőséget hoztak hazánknak. Dr. Czeizel Endre orvos, genetikus professzor kutatásai alapján, könyvei bizonyítják: 15 magyar Nobel díjas közül 9 zsidó, vagy zsidó származású, 14 magyar matematikus zseni közül 13 zsidó, vagy zsidó származású.

Érdemes számba venni – a teljesség igénye nélkül - a Hitlerrel és a náci Németországgal együttműködő vezetők és kollaboránsok sorsát.

Ion Antonescu, tábornok, Románia diktátora. Románia hű szövetségese volt a náci Németországnak. Részt vettek a Szovjetunió elleni háborúban, megkapták Besszarábiát és Bukovinát, ahol 240 ezer zsidót irtottak ki. 1943-ban Antonescu Hitler követelésére már nem volt hajlandó Havasalföld és Dél- Erdély zsidóságát kiszolgáltatni. 1944. augusztus 23-án Mihály román király által irányított eredményes felkelés után a király parancsára Antonescut bíróság elé állították, halálra ítélték és az ítéletet végrehajtották.

Phillipe Petain,Franciaország marsallja, az I. világháború hőse. 1940 júliusában reménytelennek látta az ellenállást a náci Németországgal szemben és fegyverszünetet kötött. 1940.június 16-án új, Hitlerrel együttműködő kormányt alakított. 1945-ben bíróság elé állították, hazaárulásért halálra ítélték. De Gaulle tábornok az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta.

Vidkun Quisling, norvég katonatiszt. 1931-33 között honvédelmi miniszter Norvégiában. 1933-ban Nemzeti Egység néven fasiszta pártot alapított. 1940 áprilisában lelkesen üdvözölte a hazájára támadó német csapatokat. Hitler támogatására, a háború alatt norvég náci katonai egységeket szervezett. A háború után bíróság elé állították, halálraítélték és kivégezték.

Josef Tiso, katolikus pap, szlovák államelnök. Hitlerhez fordult az önálló Szlovákia létrehozásáért. 1939. október 26-tól, mint államelnök jóváhagyta Szlovákia csatlakozását a Háromhatalmi Egyezményhez, és részt vett a Szovjetuniót elleni háborúban. 1942-ben a szlovákiai zsidóság nagy részét deportáltatta és ezért még fejpénzt fizetett a németeknek. 1945 tavaszán elmenekült Pozsonyból, elfogták, átadták a csehszlovák hatóságoknak. Bíróság elé állították, 1946 decemberében hazaárulásért halálraítélték, és kivégezték.

A felszabadulás után a magyar igazságszolgáltatás bíróság elé állította Bárdossy László miniszterelnököt, Sztójay Döme miniszterelnököt, Jaross Andor belügyminisztert, Baky László és Endre László államtitkárokat, Szálasi Ferenc nemzetvezetőt, Hóman Bálint vallás és közoktatás minisztert Jány Gusztáv vezérezredest, a 2. magyar hadsereg parancsnokát, a II. világháborúba való belépésünkért, a magyar zsidóság deportálásáért, a polgári és baloldali személyek elhurcolásáért és megölésükért. Tevékenységük kimerítette a hazaárulás fogalmát. Nincs mód arra, hogy a bíróság elé állított személyek teljes körét bemutassam.

Horthy kormányzót súlyos felelősség terheli a II. világháborúba való belépésért és a magyar zsidóság deportálásáért. Horthy kormányzó 1942-ben, Kállay Miklós miniszterelnök kinevezésével megkísérelte a náci Németországgal való kapcsolatot lazítani. 1942-43-ban nem tett eleget Hitler követelésének, hogy a magyar zsidóságot deportálják. 1944. március 19-i német megszállást követően a Hitler hívő, mélységesen antiszemita Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnöknek és szabad kezet adott a zsidókérdés megoldására, ennek eredményeként 6 hét alatt zsidótlanították a magyar vidéket. A nyilas hatalomátvétel után a kormányzó Szálasi Ferencet miniszterelnöknek, nemzetvezetőnek nevezte ki, továbbra is a náci Németország mellett folytattuk a háborút.

Tisztelt Polgármester úr, tisztelt Miniszter úr!

Önök egyetértenek és támogatják Hóman Bálint szobrának székesfehérvári felállítását. Úgy vélem, hogy hazánk meghatározó személyiségeinek nyilatkozatai közvetve ennek határozottan ellent mondanak.

Orbán Viktor miniszterelnök 2015. januárjában beszédet mondott a Kozma utcai zsidó temető I. világháborúban elesett zsidó hősök parcellájánál: „ S bár itt most az I. világháború hősi halottai előtt tisztelgünk, nem mehetünk el szó nélkül a II. világháború koncentrációs táborainak magyar zsidó áldozatainak emléke mellett sem.(…) Az I. világháborúban még a hadseregünk származásra való tekintet nélkül biztosította katonáink előmenetelét, két és fél évtized múlva szeretet nélküliek és közömbösek voltunk, amikor segíteni kellett volna, és sokan nagyon sokan voltak azok a magyarok, akik a rosszat választották a jó helyett, a szégyenteljeset a becsületes helyett. (…) Ha a Kárpátokban kialakított védelmi vonal 1914-15-ben elesik Budapest ostromlott várossá vált volna. Mindez azért nem történt meg akkor, mert volt egy kiemelkedő honvédelmi miniszterünk, báró Hazai Samu (zsidó származású), aki szinte a semmiből előteremtve egy 70 ezer fős erősítést küldött az északi front megsegítésére, majd egy szerencsés vagy inkább ihletet pillanatában úgy döntött, hogy Szurmay Sándor tábornokot állítja az új hadseregcsoport élére. (…) 100 évvel ezelőtt 20 fokos hidegben, 3 napos csatát követően sikerült visszafoglalniuk az oroszoktól az ország kapuját, az Uzsoki-hágót.”

Lázár János miniszter 2015. júniusában így beszélt a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség magyar elnökségének első plenáris ülésén: „A holokauszt nem csak keresztényietlen és embertelen tett, de hazaárulás is volt. (…) A kirekesztés ezért a magyarok számára öncsonkítás. A magyar zsidók ott voltak és kivették részüket a nemzeti történelem minden fontos küzdelméből. (…) Csak őmellettük nem volt senki 70 éve, kivéve azt a maréknyi bátor, valódi hazafit, akiknek az esze és a szíve a nehéz időkben is a helyén volt, és akik megmentették, de legalábbis védték a nemzet becsületét is. (…) 70 évvel ezelőtt a magyar nemzet hatszázezerszer halt meg a marhavagonokban, a koncentrációs táborokban és a Duna parton és nem is születhet újjá egészen addig, amíg nem tettünk meg mindent, hogy mind a hatszázezer honfitársunk történetét feltárjuk, vagy legalább a nevüket felírjuk az Emánuel emlékfa egy levelére vagy a Páva utcai emlékközpont emlékfalára.”

S még egy idézet Márai Sándor 1945-ben írt Naplójából: "Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban tehetség és tudás nélkül. (…) Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

Horthy kormányzó és a magyar vezetők meg sem kísérelték, hogy hazánk semleges ország maradjon. Hitler hívása nélkül, önként vettünk részt a II. világháborúban, neves személyiségek semlegességi javaslatait semmibe vették. A végeredmény a katona és civil állampolgárok milliókban mérhető pusztulása. Ma már a szélsőjobb megkérdőjelezi a szövetségesek igazságos és jogos győzelmét. Tagadják a magyar holokausztot. A múlttal való szembenézés helyett a nácibarát árulók tömjénezése folyik. Nem követjük Németország elismerésre méltó példáját. A zsidókra szórt rágalom egyike, a keresztény ellenesség. XIII. János, II. János Pál, Ferenc pápa a zsidóságot idősebb testvérének tartja. Ferenc pápa mondta: „Minden keresztényben lakik egy zsidó. Senki sem lehet igaz keresztény, ha nem ismeri el zsidó gyökereit!”

Hogy lehet, hogy Hóman Bálint, a neves történész, akadémikus még 1944-ben sem látta, hogy a náci Németország és szövetségesei elvesztették a II. világháborút?

A fenti tények alapján kérem Polgármester urat és Miniszter urat, hogy ne támogassák Hóman Bálint szobrának felállítását.

Budapest, 2015. augusztus

Fülledten erotikus éjszakák

Publikálás dátuma
2015.08.08. 10:30
A hölgyeknek nemcsak a lábuk mozog szaporán, a csípőjük is intenzív munkát végez FOTÓ: TAKÁCS ATTILA

A párizsi mulatók londoni világának képviselője, a Crazy Rouge érkezett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, az Ooh La La című éjszakai revü-cirkusz keretében. Tíz, tényleg gyönyörű, jó alakú, hosszú combú, feszes hasú nő, akik még táncolni is tudnak. Kívánatosak. Pompázatos kosztümökben parádéznak. Nathan Clarke ausztrál származású neves koreográfus intenciói szerint nem csak a lábuk mozog szaporán, hanem a csípőjük is meglehetősen intenzív munkát végez. Mégis kérdéses, hogy valójában mennyire erotikusak, hiszen a műsoros lokálok műfajában ez is alapvető. Ők viszont inkább csak esztétikusak. Az erotikához az is szükséges, hogy az arcuk, egész lényük kifejezze, ők is kívánósak, akár kaphatók egy „táncra.” Olyan kihívóan kell nézniük a közönségre, annyi vágy kell legyen a tekintetükben, hogy elhiggyük nekik, akár forró éjszakának nézhetünk elébe.

Amikor Medveczky Ilona az Astoria bárjában zongora tetején szédült tempóban, igencsak felhevülve, féktelen szabadsággal táncolt, vagy amikor megjelent a Nirvána Bár parányi pódiumán, és hosszú műszempilláival onnan csak igézően lenézett, pillanatokon belül a vágy titokzatos tárgyává vált, de ezt csak úgy tudta elérni, hogy benne is volt jócskán vágy. Mindehhez tökéletesen tudta a szakmáját, a revütáncot, és hozzá igazi egyéniségként lépett fel. Valaha betegen is vállalta a szereplést a Budai Parkszínpadon, bemondták, hogy baj van, injekciózzák, kétséges, hogy színpadra állhat-e, bizonytalanságban kellett várnunk és várnunk. Aztán megjelent, vérbeli hercegnőként bukkant elő a színfalak mögül, ugyanúgy ismerte ennek valamennyi csínját-bínját, mint egykor Honthy Hanna, és bámulatos energiával, kiapadhatatlan tűzzel táncolt, aminek perzselő hatása a nagy nézőtéren is eljutott az utolsó sorokig is.

Ezt azért is mondom, mert most a tíz nő, bármennyire is profi, kevésnek bizonyul egy ekkora színpadon; nem képesek úgy intimek lenni, hogy az messzire is átütő erővel hasson. Hatnak azok a jól kieszelt alakzatok, amikbe elrendeződnek, de a kisugárzásuk nem messzi hatósugarú. Ez persze általában intim műfaj, ami bizonyos közelséget is feltételez. Ellenkező esetben pedig akár tömeget a színpadon, grandiózus látványosságot, ahogy például ezt még az úgynevezett szocializmusban, az akkor még Kelet-Berlinből érkező Friedrichstadt -Palast nagyszabású revüje esetén tapasztalhattuk, ugyancsak a Budai Parkszínpadon. Az valóságos demonstráció volt, hogy a szűkölködés éveiben micsoda gazdagságra, pompára, tűzijátékszerű ötletességre, eleganciára képes a keleti blokk egyik társulata. Ahogy a szovjet Mojszejev Együttes hatalmas létszáma, katonás táncattrakciói is erőt voltak hivatottak demonstrálni, akár a hidegháború eszközeként is. Erre viszont „fegyver” volt a Mickey egérrel megerősített pompázatos amerikai jégrevü, ami ellenhatásként a még nagyobb gazdagságot, és a mindenáron való jókedvet demonstrálta. Az országokra ugyanis jellemzőek a szórakozás különböző formái is.

A Kádár-korszak álszentségére is jellemző volt, hogy például Borbély Vali, aki több Jancsó filmben is látható meztelenül, egyazon időszakban Budapesten csak fél sztriptízt csinálhatott, de a Balatonnál teljeset is. Ismertük már egymást, amikor félig végzett munkája után odaült az asztalunkhoz, és dühösen verni kezdte, azt mondogatta, hogy „nem engedik levenni, nem engedik levenni.” A maga nemében tökéletesen igaza volt, ugyanúgy nem engedték kiteljesedni a hivatásában, mint a betiltott írót, vagy filozófust. Ahogy a prostituáltak sem léteztek elvben, a valóságban persze annál inkább, a pincér pedig némi borravaló ellenében készséggel megsúgta, hogy melyik táncoslány kapható erre-arra, és persze közvetítőként is szolgált.

A szocializmus évtizedeiben virágoztak az éjszakai bárok, egy este akár több műsort is adott a Maxim, a Moulin, de nagy lokál volt még a Béke Orfeum, a Lídó, a baráti országnak számító Kubából pedig rendszeresen a margitszigeti Thermálba érkeztek remek táncosok. De volt éjszakai műsor a Volga Szállóban, vagy éppen a Pentában, a Hungáriában, hogy a patinás kisebb helyekről, a Savoyról, az Astoriáról, vagy éppen a Pigalle Bárról, ahol hajnalban Rácz Kati és Túri Lajos énekeltek hihetetlenül felfokozott hangulatban jazzt, ne is beszéljek. Szinte mindenütt volt élő zene, gyakran egészen kiváló muzsikusok közreműködésével. A bizonyos tekintetben reménytelenség évtizedeiben az embereknek igényük volt arra, hogy szebb világba hazudják magukat, mint amilyenben éltek, és viszonylag sokan rendelkeztek annyi pénzzel, hogy ezt meg is tehessék. A rendszerváltás környékén csődöltek be a műsoros éjszakai szórakozó helyek, akkor, amikor a tömegkultúra, és vele együtt a tömegszemét beözönlött az országba, elvileg temérdek lehetőség nyílt a szórakozásra, miközben jelentős rétegek elszegényedtek.

A mai napig ugyan létezik a Magyar Cirkusz és Varieté, de a revü nálunk gyakorlatilag megszűnt, bár néhány évvel ezelőtt pozícióba ültettettek ígérték, hogy feltámasztják ezt a mifelénk tetszhalott műfajt, kósza kísérleteket leszámítva nem tették meg. Hogy igény lenne rá, azt mutatja, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas nézőtere este tízórás, kockázatos kezdési időponttal, hazai viszonylatban olcsónak nem nevezhető jegyárakkal, háromszor is megtelt. Kolovratnik Krisztián konferansziéként, elegáns, férfias, kicsapongásra kész fickóként, Zöldi Gergely frivolan sikamlós szövegeit lazán, fanyar humorral elmondva, abszolút eltalálta a megfelelő stílust. Fontos, hogy szövegét kivetítőkön angolra fordították, ez máskor a nemzetközi közönséget vonzó margitszigeti estéken hiányzik. A mutatós táncoslányokhoz kevésbé mutatósak, és kevésbé szép növésűek a fiúk, az pedig igazán nem szerencsés, hogy ők végképp kevesen vannak, közel sem jut közülük valamennyi hölgynek partner. De ugyancsak profi amit csinálnak, az egész show rendezése profi, aki színpadra állította, a magyar származású Steve Bor ötven éve foglalkozik ezzel a műfajjal. Hogy csak idős korára jelentkezik nálunk először egy produkciójával, az nem őt minősíti. Élő zene nincs, ez már nem a demonstráció műfaja, hanem kereskedelmi vállalkozás. Egy jókora lépcsőt leszámítva díszlet is alig akad, az ügyesen kitalált vetített háttér viszont sok mindent megold. Van egy vonzó énekesnő, Alexandra Peck, szexi ruhákban, kellemes hanggal. Még körbe is járja a nézőteret, bár az róla sem állítható, hogy a végzet asszonya. Egy szép táncosnő hatalmas pezsgőspohárban, csaknem meztelenül, erotikusan lejt, ez igazán kellemesen megvalósított revükép, több ilyen is elkelne az elég rövid műsorban, amiben négy kiváló artista produkció kapott helyet. Ezekből három a férfi és a nő kapcsolatáról is szól. Némelyik egészen hevesen. Elementáris az Egyesült Királyságból érkező Matt & Valentina görkorcsolya száma. Nem csupán az olykor szédületes tempója miatt, hanem azért is, mert egy kapcsolat különböző hangulatait mutatja, a boldogság pillanatait éppúgy, mint amikor dühükben csaknem életveszélyesen a földhöz csapnák egymást. Gyönyörű attrakció a magyar Rolling Wheel duó, Németh Zsófi és Nagy Feri világot járó gördülő kerék mutatványa. A két kerék, illetve a kép szép test egymáshoz simulása, vagy éppen eltávolodása, netán ütközése, jelzi a két ember viszonyát a másikhoz. Az orosz-ukrán származású Suren és Karyna gumikötélen felhúzva magukat a légbe, összegabalyodnak, és tornáznak a magasban. A Men In Black négy fürge ukrán akrobatája majmok módjára, humorosan ugrál egymásra.

Sikere van az egész igényes műsornak, ami hiánycikknek számít nálunk. Ha tényleg épül új cirkusz, ami sajnos még mindig a Liget Budapest Projekt legbizonytalanabb része, érdemes lesz úgy tervezni, hogy a klasszikus és az új cirkusz mellett, a színvonalas revü is rendszeresen otthonra találhasson benne.

Szerző