A jobb sorsra érdemes műsorfolyam tele volt csúsztatásokkal, elhallgatásokkal, fél és vagy negyed információkkal, valótlanságokkal, azt ne mondjam, hazugságokkal. Felsorolásuk hosszú lenne, itt csak egy különösen sértő, ostoba és hitvány állításról akarok szólni.
Bár a rendszerváltáshoz ennek vajmi kevés - jószerével semmi - köze, az egyik műsorban azt fejtegették, hogy Bartók Béla 1940 őszén nem emigrált, és nem is az ország drámai fasizálódása elleni tiltakozásból hagyta el Magyarországot. A jeles műsor szerint Bartók egy amerikai koncertmeghívásra utazott el és a háború miatt már nem tudott hazajönni, holott semmit sem akart jobban, mint "hazajönni, de végleg".
Ezzel a hamis állítással nemcsak félrevezetik a tájékozatlan nézőket, hanem meg is sértik az európai, és benne a magyar kultúra egyik legnagyobbjának emlékét. A műsor nevetséges módon azt hozza fel igazolásul, hogy Bartók még a Csalán utcai lakásának bérét is fizette, jelezve ezzel is, hogy csak rövid ideig lesz távolt. Nos, Bartók azért, és nem másért, fizette a lakbért, mert egyik fia, ifjabb Bartók Béla egy ideig ott lakott.
De beszéljenek minderről magának, Bartók Bálának a levelei.
Köztudomású, hogy a jobb- és szélső jobboldali soviniszta sajtó mindvégig támadta Bartókot, amiért nem átallott román, szlovák, kisebb mértékben török és észak-afrikai népek zenét is gyűjteni, mi több, kijelentette, hogy az szomszédos és távolabbi népek dalai ugyanolyan értékesek mint a magyar parasztdalok. Persze a mai szélsőjobbos politikai kurzusnak kínos lehet az a tény is, hogy Bartók eltökélt antifasiszta volt. Ezt írja Bázelban élő ismerősének, Müller-Widmann asszonynak 1938 április 13-ikán: "Magyarországon... sajnos a művelt keresztény emberek majdnem kizárólag a náci rendszernek hódolnak. Igazán szégyellem, hogy ebből az osztályból származom." Nem sokkal később, 1939 január 12-ikén, a Londonban élő zeneszerzőnek, Veress Sándornak így ír: "Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik." Aztán megint Müller-Widmann asszonynak Svájcba, 1938 október 9-ikén: " Ha lehetséges, még visszavonultabban élek, nincs kedvem emberekkel összejönni, mert mindenki, aki itt él náci-gyanús... Legszívesebben teljesen hátat fordítanék Európának... Menjek-e egyáltalában, vagy megvárjam a teljes káoszt?"
Bartók Béla második feleségével, Pásztory Dittával, 1940 őszén elhatározta, hogy tiltakozásul az ország fasizálódása ellen, valamint a személyét ért ismétlődő támadásokra válaszul, elhagyja az országot, és az Egyesült Államokba emigrál. „Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből” – írta Bartók Annie Müller-Widmann-nak küldött búcsúlevelében.
Bizonytalanságának számtalan oka volt. Mindenekelőtt a háború, amelynek lefolyását, kimenetelét nem lehetett kiszámítani, ahogyan azt sem, hogy az miképpen hat az amerikai társadalomra, milyen munkalehetőséget talál, játsszák-e majd műveit, milyen fellépésekben reménykedhet? Azt sem lehetett megjósolni, hogyan juthat hozzá a művei után folyósítandó jogdíjakhoz. (Mint később kiderült, a háborús viszonyok és az amerikai adózási rendszer anomáliái miatt ezeknek csak töredékét kapta meg.) Ezek a nehézségek és akadályok azonban talán még legyőzhetők lettek volna, ha az általános bizonytalanság mögött nem húzódik meg a legsúlyosabb gond: Bartók rohamosan romló egészségi állapota.
A kivándorlás kérdése korábban is foglalkoztatta. Először az I. világháborút követő időszakban gondolt rá, majd egy jó évtized múlva, a 30-as évek végétől ismét visszatérő téma leveleiben. Eleinte csak úgy vetődött fel, mint ebben a helyzetben az egyetlen helyes, de a maga részéről teljességgel elképzelhetetlen lépés. Írt erről svájci ismerősének is 1938-ban, nem sokkal az Anschluss után, amikor fel is sorolta, mi tartja vissza ettől a lépéstől. Riasztónak tűnt számára az idegen környezet, s az is, hogy esetleg ismét tanítani kényszerül. A legelviselhetetlenebb azonban az lett volna, hogy elváljon – talán örökre – idős, beteg édesanyjától. Nem meglepő, hogy a végső lépésre csak édesanyja halála (1939. december 19.) után, 1940 októberében szánta el magát. Egy évvel később, 1939 júniusában, Veress Sándornak viszont már megemlíti, hogy a következő évre tervezett amerikai turnéja során „körül szeretne nézni”, s ezt nemigen lehet másként érteni, mint hogy érdeklődni fog a kinti munkalehetőségek felől.
Az elutazás előtt tett hivatalos intézkedései azonban egyértelműen jelezték, hogy hosszabb időre kíván távol maradni. Igyekezett gondoskodni az itthon maradt hozzátartozókról, mindenekelőtt édesanyja kilencvenegy éves nővéréről, Irma néniről. Kisebbik fia, Bartók Péter hivatalos ügyeinek intézésére akkori kezelőorvosát, dr. Hajnal Tibort kérte fel. Ami pedig magyarországi hivatalos és anyagi ügyeinek képviseletét illeti, ezzel idősebbik fiát, ifj. Bartók Bélát bízta meg. Közvetlenül elutazása előtt a hozzátartozóitól is elbúcsúzott. Húgát, Elzát, egy 1940. október 6-án kelt levélben értesíti unokahúga, hogy Béla okvetlenül találkozni akar vele, mert szeretné, ha jelen lenne, amikor Irma nénitől elbúcsúznak.
Kodályéktól is búcsút vett. Tudnia kellett, hogy a háborús viszonyok közt minél hosszabbra nyúlik amerikai tartózkodása, annál kiszámíthatatlanabb lesz a hazatérés időpontja, és meglehet, ez a lépés végleges távozást jelent majd. Erről azonban csak néhány külföldi ismerőshöz, köztük Annie Müller-Widmann asszonyhoz írt levelének utolsó néhány sora árulkodik. A magyarországi helyzetet látva – bármennyire is vágyott rá – a háború befejezése után sem állt szándékában hazatérni.
A Szabadság tér '98 című műsor azt állítja, hogy Bartók azzal, hogy nem kért amerikai állampolgárságot, azt jelezte, csak egy rövid, kényszerű tartózkodásra gondolt. Ez sem így van. Bartók a háború idején igen bonyolult amerikai honosítási szabályok között az állampolgárság előfeltételének számító úgynevezett nonimmigrant vízumért folyamodott. Ehhez két úgynevezett szponzor amerikai állampolgár kellett, az egyiknek 1941 július 28-ikai levelében a világhírű magyar származású karmestert, Reiner Frigyest kérte fel. Meg is kapta a tartósan az USÁ-ban élő és dolgozó "látogató" besorolást.
Bartók kisebbik fia, Péter, követte őket az emigrációba és bevonult katonának az amerikai haditengerészethez, ahonnan 1945 júliusában, asztmája miatt szerelték le.
Bartók csakugyan reménykedett abban, hogy egyszer, majd egy fasizmustól megszabadult, demokratikus Magyarországra hazatérhet. 1945 júliusában írta Zádor Jenő zeneszerzőnek: "Magyarországról rendkívül lesújtó hírek érkeznek, rettentő a pusztulás.... egyelőre gondolni sem lehet hazamenetelre. Tudj' isten hány esztendeig fog tartani, amíg az ország valamennyire össze tudja szedni magát..."
Bartók Béla, az egyik legnagyobb, legigazabb magyar művész haza akart jönni egy szabad, demokratikus, a náci-nyilas rezsimtől megszabadult Magyarországra. De csakis egy ilyen országba akart hazatérni! Nem adatott meg neki: 1945 szeptember 25-én New-Yorkban meghalt.
A zseniális muzsikus, aki minden tisztességes magyar és nem magyar embernek példaképe lehetne, nem alkudott meg: vállalta az embertelenség és a nácizmus elleni tiltakozásul az önkéntes emigrációt.
A Szabadságtér '89 alattomos ferdítéséhez csak annyit: ha Bartók ma itt élne, valószínűleg újra megváltaná Amerikába a hajójegyét. Ha pedig már a Újvilágban lenne, aligha jönne haza ebbe a hitvány, demokráciát eláruló, Horthyt rehabilitáló világba. Ide, semmiképp.
