Kézen fogva

A Marslakó, aki szerencsésen leszállt a Földre és szerencsétlenségére éppen Unortodoxiába érkezett, kezdetben kicsit csodálkozott. Aztán hozzászokott a dolgok menetéhez. Ahhoz például, hogy ebben az országban sport és politika kézenfogva járnak. A miniszterelnök kertje végében akkora stadion épült, hogy ha a kis falu minden lakója bemegy és hoz még egy embert, akkor is elférnek. De stadionok másutt is épülnek, arra van pénz, ha másra nincs is, s nem számít, hogy az emberek már rég nem járnak meccsekre, de az sem, hogy azok az összegek esetleg másra jobban kellenének. Ha meg a közszolgálatinak csúfolt tévé új sportcsatornájára kapcsolt - és meg kellett tennie, mert már szinte mindent ott közvetítenek -, azt tapasztalta, hogy időnként politikai hírekkel szórakoztatják. Természetesen a hatalmon lévők által megkövetelt formában és tartalommal. De ez már nem is volt meglepő, hiszen gyakran láthatta a kormány hirdetéseit is ugyanott. Azokat, amelyek arról tájékoztatják a nézőket, hogy a magyar reformok működnek. Akkor is, ha nem.

Ezek után a Marslakó már egyáltalán nem csodálkozott el azon, hogy Unortodoxia első számú vezetője maga ment el a zászlóért. Ez általában a polgármesterek dolga. Egy világesemény végén a rendező képviselője átadja a jelképes stafétát a következő város küldöttének. Ebben az esetben a kedves vezető személyesen vállalta ezt a nehéz feladatot, pedig lengetnie is kellett (vagy tán éppen azért). De állta a sarat, hiszen előtte még megfürödhetett egy kétszeres - összesen pedig ötszörös - világbajnok dicsfényében. Ha már ott volt, személyesen adta át neki a jól megérdemelt aranyérmet, előtte pedig még kezet is csókolt az ünnepeltnek, elbeszélgetett vele és edzőjével, majd hamarosan feltette a világhálóra. Nehogy valaki lemaradjon róla, ha esetleg nem nézte volna a tévéközvetítést.

Az esemény önmagában is figyelemreméltó és jól jellemzi ezt az országot. De ebbe a gratulációba és éremátadásba bele volt kalkulálva a távlati haszon is. Unortodoxia ugyanis élni kíván a NOB által felkínált lehetőséggel és jelentkezni akar a 2024-es olimpia rendezésére. Akkor is, ha ez túl nagy anyagi terhet róna az országra és akkor is, ha a feltételek egyáltalán nem adottak egy ilyen világeseményre. Viszont a kedves vezető lelki szemei előtt már megjelent, ahogy megnyitja az ötkarikás játékokat, s talán egy kicsit - vagy sokat - ott is fürdőzhet a világ legkiválóbb sportolóinak dicsfényében. Ezért számára semmi sem túl nagy ár.

A Marslakó meg e tapasztalatok birtokában távozhatott innen. Azzal a biztos elhatározással, hogy többet ide nem jön. Megmarad a maga jól bevált bolygóján, ahol a sport és a politika még nem keveredett össze.

Elmaradott népség.

Szerző
Sebes György

(Öt)Karikás táncot járnak

A gazdaság komoly dolog. Nincsen benne helye a véletleneknek. Márpedig a közbeszerzési pályáztatásban, amely egyébként leginkább liberális demokratikus trükknek látszik, bizony szerephez juthat a véletlen, a verseny miatt. Ez pedig alááshatja a kiszámíthatóságot, hiszen semmi nem garantálja, hogy a mi emberünk nyer. Sajnos Sztambul, Bécs és Moszkva méltó utóda, Brüsszel miatt rákényszerülünk erre az időhúzó pepecselésre, amire egy virtigli illiberális demokráciában nem kellene energiát pazarolni. Orbán Viktor udvari főtanácsadói és kamarásai azonban megoldották a gordiuszi csomót. A lényeg pedig roppant egyszerű. Közbeszerzési pályázatot ugyanis ki kell írni, de a végeredménnyel együtt. Természetesen ez utóbbit nem csatolják a pályázati anyaghoz, így nem fordulhat elő az a malőr, mint a Tanú című film alapjelenetében, amikor az előre megírt vallomása helyett Pelikán elvtárs az ítéletet kapta kézhez.

Jól példázza a nemzeti együttműködés rendszerének problémamegoldó kreativitását a budapesti olimpia kommunikációs pályázata is. Ebben is biztonsági játékra törekedtek a kiírók. Bár a független szakértő többsége szerint Budapest, illetve Magyarország nincs felkészülve a 2024-es olimpia megrendezésére, de ha föl lenne, akkor is olyan versenytársakkal kellene megküzdenie, hogy igen csekély az esélye a győzelemre. Ám ez nem változtat azon a tényen, hogy kommunikációra - legalább itthon - mindenképpen szükség van.

Ha egyre kisebb a kenyér, adj a népnek minél nagyobb cirkuszt - mondta hajdanán egy ismeretlen római császár. Erről is szól az olimpiai kommunikációs cirkusz, meg a közpénzek igazságos elosztásáról. Mármint a hűséges udvaroncok és csatolt részeik között. Ennek érdekében, a pályázatot több, 25 millió forint alatti összegű csomagra bontották. Ennek oka, hogy így - a közbeszerzési törvény értelmében - nem volt szükség nyílt versenyre. Ezzel máris ki lehetett zárni a már említett véletleneket. Csupa megbízható ember ülhette körül a húsos fazekat, s meríthetett belőle. Jutott a Fidesz frakcióvezetője, Rogán Antal, az amőbaszerűen növekvő Pasa-parki csoda ingatlan tulajdonosa szomszédjának, valamint a dunakeszi teremlabdarúgó élet kiválósága, a jelenlegi külgazdasági és külügyminiszter cimborájának is némi zsíros falat. A nép is megnyugodhat. Budapesten biztosan nem lesz olimpia 2024-ben, de megúszunk egy ezer milliárdos buktát is. A számlán alig néhány százmilló forint lesz, az pedig már el sem éri a magyar ember ingerküszöbét.

A világban általában az öt olimpiai karika különböző színekben pompázik. Magyarországon azonban a takarékosság jegyében elegendő egy szín is hozzá: a narancssárga.

Szerző
Bihari Tamás

Egy igazi gavallér

Júliusban tette közzé a kormány a kormánytisztviselők 2014. június és 2015. május közti utazásainak listáját és azok költségeit. Lázár János utazásairól azonban semmilyen információt sem közöltek, csak egy szűkszavú tájékoztatót: az utazással kapcsolatos költségeket maga fizette. A többi hivatali titok.

A miniszterelnökséget vezető miniszter igazi gavallér. Ki tudhatná jobban nála, milyen anyagi helyzetben van az ország, milyen óriási terhet jelent a költségvetésnek az a temérdek pénz, amit a hivatalosságok külföldi útjaira kell kifizetni. Útiköltség, szállás díj, napidíj, ilyen-olyan reprezentációs költségek. Hiszen mégsem várható el a magyar állami vezetőktől, hogy a külföldi partnerük fizesse ki a kávét valamelyik brüsszeli cukrászdában.

Lázár János elvágta a gordiuszi csomót. Kétszer nem követi el ugyanazt a hibát. Egyszer már magyarázkodhatott ország-világ előtt, hogy kivel járt Londonban, Olaszországban vagy éppen Svájcban, miért került olyan sokba egyik-másik kiruccanása, mintha ő volna Onassis, de a viharok elültek. Perelhetett a közvélemény, hogy márpedig igenis szeretné tudni a részleteket, de Lázárt nem olyan fából faragták, akit akár bírói szóval is sarokba lehetne szorítani. Kifizette a cehet, a többi meg ne érdekeljen senkit.

Mindenki annyit ér, amennyije van, neki pedig szemmel láthatóan sok van. Annyira sok, hogy nem csak drága vadászatokra, milliós hivatalos utazásokra, hanem még titkolózásra is telik. Ez az ember valóban igazi gavallér!

Szerző