Balog miniszter – akárcsak a többiek – össze-vissza beszél. Egyszer be akarja vezetni a heti öt énekórát, máskor meg nem is, csak azt szeretné, ha az iskolában mindennap énekeljenek. Dalolni nagyon jó dolog, főleg, ha nem a miniszter rendeli el, hanem az magától, vagy egy értő, a gyerekek világát, hangulatát érzékelő pedagógus hatására alakul ki. Na, ez az, amit fideszék oktatáspolitikája nem tűr: az egyéni hangot, a személyes kapcsolatot nevelő és gyerek között. Nagy élmény tábortűznél énekelni, vagy nyári estéken, vacsora után. E dalolásoknál nem szabad azzal törődni, hogy ki intonál tisztán és ki hamisan, az együtt-éneklés élményétől senkit nem szabad megfosztani. Diákkoromban minden reggel, az első óra előtt a kommunista indulókat fújtuk, Sereg tanár úr magyarórái előtt különös előszeretettel a Seregek kelnek… kezdetűt, heccből. Megesett, hogy orosz katonákkal találkoztunk a hegyekben, nekik a Gyetyi raznüh narodov… kezdetű slágert fújtuk el. Attól tartok, ha ezt a rendszert ma bevezetnék, előbb-utóbb a Boldogasszony anyánk kerülne műsorra… Az egész történetben a legelkeserítőbb, hogy az oktatási miniszter a tanügyek mai, száz sebből vérző helyzetében nem lát égetőbb problémát, mint a napi éneklés kérdését.
A KLIK katasztrofális működése, a tananyag egyirányúsítása, a szélsőséges figurák és ideológiák beemelése, a tankönyvellátás kudarcai, egyes iskolaközösségek szétverése, a tankötelezettség korhatárának leszállítása, a pedagóguskar és az életpálya blöffje, az etikai kódex humoreszkje, az innovatív elmék háttérbe szorítása, az alattvalóképzés – mindez Balog úr számára nem gond, de a napi ének hiánya, az nagyon. A tanügy helyzete éppen olyan, mint az egész országé. Minden Orbán Viktor szellemi horizontjához igazodik, s aki mást, többet lát, mint ő, az vagy befogja a száját, vagy befogják neki.