Közelkép - Szörnyek évadja

A filmbarátokon kívül talán kevesen tudják, hogy az első Drakula filmek főszereplő színésze a magyar Lugosi Béla volt, aki – a Tanácsköztársaság idején vállalt szakszervezeti funkciója miatt - politikai emigránsként került Amerikába, ahol először színházban többször eljátszotta a vérszívó erdélyi vámpírt. (Frankensteint már nem vállalta, mert az beszélni sem tudott rendesen.) Darvas Iván talán utolsó színpadi szerepe volt, amikor Szabó István rendezésében eljátszotta Lugosit.

Mostanában azután megint divatba jöttek a vámpírok, több televíziós sorozatban is válogathatunk közülük. Egy ideig a nyálas-nyúlós, mellkasból előugró szörnyek voltak divatban a Nyolcadik utas: a halál nyomán. Mára aztán a csontvázhadseregek is előkerülnek (Gyűrűk ura), vagy egyéb szellemek és kísértetek, mint a Harry Potterben, ahol varázslótanoncok esetében ez természetes. Időnként már jó-sárkányok is repkednek a légben, mint például a szamárba szerelmes példány a Shrekben, de a most sok részletben futó,

Artúr király legendában is egy ilyen jó sárkány látja el tanácsokkal Merlint, a varázslót. Sokan sokféleképpen magyarázzák, mitől vonzó a nézők egy jelentős része számára a szörnyek felvonulása filmvásznon és a képernyőn. A legegyszerűbb – részben igaz – magyarázat az lehet, hogy az emberi kíváncsiság a természetes ok. De azért abban is lehet valami, hogy sokan szeretnek borzongani, még a szomszéd szerencsétlenségén is. Ez lehet a magyarázata a világszerte tapasztalható katasztrófa-túrizmusnak. Gyakorta pénzt, fáradtságot nem kímélve útra kelnek emberek, hogy a saját szemükkel lássanak cunamihatást, házomlást, vagy csak roncsokat és hullát az úttesten.

Jómagam a szakmám, a kötelező újságírói kíváncsiság, ellenére sem állok meg soha semmiféle baleset embergyűrűje mellett. Akik ott ácsorognak, valószínűleg arra gondolnak ilyenkor, hogy velük azért nem történhet meg ilyesmi. Adja az ég, vagy a sors – ki miben hisz -, hogy igazuk legyen.