Nyomulnak a tömegfilmek

Hova tart a film és a mozi, szól az aggódó kérdés. És erősen gyaníthatjuk, a tömegfilm-szériák a jövőben sem fogynak.

A népszerű filmes magazinokba egyre inkább olyan témák kerülnek terítékre, amelyek a szuperprodukciókra figyelnek. A címlapokon motorral száguld Tom Cruise, előtte a kiszuperált akcióbohóc Arnold Schwarzenegger meg a csinos Emilia Clarke néznek vissza ránk. Szinte minden lapszámban ott vannak a hónap filmjeiként beharangozott képregény-adaptációk. A zsáner legújabb alkotása, A fantasztikus négyes sokadik filmadaptációként került a napokban a mozikba.

A látványprodukció rendezőjének nem titkolt szándéka volt, hogy a korábbi szuperhős-filmekhez képest valószerűbb világban mutassa a hőseit, akiknek mindenféle szuperképességeik vannak. Hiába a próbálkozás, épeszű néző számára a filmtől a valóság olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, hisz hőseinkről az derül ki, hogy képesek láthatatlanná, vagy sebezhetetlen kőszörnnyé változni. Érdekes Josh Tranknek, a film rendezőjének premier előtti kifakadása: "Egy évvel ezelőtt volt egy fantasztikus verziója a filmnek, amely nagyszerű kritikákat kapott volna, és amit valószínűleg sohasem fogtok látni." Rejtély, hogy mitől lett végül mégis olyan, ami 8 százalékon áll egy nevezetes tetszésindexen.

Az is érthetetlen, miért adják a nevüket tehetséges színészek a közízlésrongáló produkciókhoz. Persze ne legyünk naivak: a napokban jött a hír, hogy a jó színészek közé tartozó Robert Downey Jr. hatodjára bújik a Vasember bőrébe, s ez a világ legjobban fizetett férfi filmsztárjává tette. A filmes szuperhős vonal, amely a Pókembertől kezdve az X-Men filmek tébolyáig terjed, mondandójában semmi érdekeset nem tud nyújtani. Mégis, világszerte az emberek ez6ekre a fantazmagóriákra vevők. Gondoljunk bele, az olyan produkciók, mint A bosszúállók első és második része, a Vasember, meg a robotszörnyes Transformers a világ mozijaiban átlépték az 1 milliárd dolláros álombevételt.

Közben a mozik kínálatából, s ezzel lassan a köztudatból is kiszorul egy sor filmtörténeti érték. Például a filmművészetet forradalmasító francia újhullám nagyágyúinak munkássága, de nem csak Godard-ék, hanem például Roman Polanski, Sydney Pollack, Jirí Menzel, sőt, Francis Ford Coppola vagy éppen Brian de Palma rendezései, hogy csak nagyon kapásból emlegessünk néhány óriást, a magyarjainkat nem is számítva. Hol vannak azok az idők, amikor mondjuk Bernardo Bertolucci, James L. Brooks, Stephen Frears, David Cronenberg filmjeire tódultak az emberek?

Néhány művészmozit leszámítva, a nagyközönségnek elérhető helyeken szinte sehol nem is adják azokat a filmeket, amelyek valóban egyediek, értéket közvetítenek. Nyilván nem várható el, hogy mindenki a legmagasabb művészi kvalitású filmeket nézze, de a mérleg nyelve már nagyon csúnyán elbillent az igénytelenség irányban. S bár az ismert soul dalban azt éneklik: „tudom, hogy hosszú az út a változásig, de igenis el fog jönni”, de mi lesz, ha mégsem?