Széll Kálmán 1845-ben született a vasmegyei Gosztonyban. Apja alispánságot viselt úr volt: tehát az ifjú Széli előtt már születésénél fogva nyitva állott a közéleti pálya. Újabb szerencsés összeköttetések szárnyat adtak a fiatalember karrierjének: feleségül vette Vörösmarty Mihálynak, az ünnepelt költőnek árváját, akinek Deák Ferenc volt a gyámja. Nem csoda, hogy Széli már huszonnégy éves korában, mint országgyűlési képviselő jött föl Pestre, itt a képviselőház legfontosabb bizottságaiban szerepelt és alig harminc éves korában már pénzügyminiszterré lett egészen közepes tehetség és tanultság mellett.
Mint pénzügyminiszter a közterhek alapos emelésével iparkodott eltüntetni az államháztartás deficitjét, ami azonban csak részben sikerült neki. Bosznia okkupációját — 1878-ban — ellenezte és ezért lemondott a pénzügyminiszteri tárcáról. Bankok igazgatója lett és a magyarországi jelzáloghitel-üzlet fölvirágoztatása körül szerzett érdemeket. Ezalatt állandóan képviselte a szentgotthárdi választókerületet, amely csak egyetlen egy választáson volt hűtlen hozzája.
A parlamenti pártok között kifejlődött és báró Bánffy Dezső miniszterelnöksége alatt féktelenné vált — nem annyira elvi, mint inkább személyi — ellentétek során ő, mint békítő apostol lépett a pártok közé és 1899 elején a miniszterelnöki székbe jutott, miután a személyi ellentéteket lelohasztotta és a hatalmi étvágyakat reményekkel táplálta, oly módon, hogy a kormánypárt kapuját nyitva hagyta gróf Apponyi Albert és „nemzeti" pártja meg más reakciós elemek számára.
Mint miniszterelnök és belügyminiszter a „jog, törvény, igazság"* rendszerét hirdette, hozzáfogott a vármegye Augias-istállójának kisöpréséhez (az akkoriban híres Kaffka miniszteri tanácsos volt a „nagy seprő"), de lényegében minden változatlan maradt, mert Széli — a talán jószándékú, de mindenesetre szűk látókörű megyei dzsentri — nem akarta és nem engedte megváltoztatni a rendszer alapját, a merev osztályuralmat. Nemcsak hogy az általános választójogról, hanem még a választójog kiterjesztéséről sem akart hallani, mert az — szerinte — „ugrás a sötétbe", amelyet nem szabad megkockáztatni. A cenzusos választójog és a nyíltan űzött választási korrupció alapján pedig még az Övénél komolyabb szándékkal és szilárdabb elhatározással sem lehetett volna kipusztítani a közigazgatási korrupciót.
Szociális érzékéről két intézmény beszél: az egyik a gyermekvédelem rendezése, amely haladás volt azon a téren; a másik a kivándorlás megnehezítéséről szóló törvény, amellyel a hatásos napszám országából való tömeges menekülést akarta megakadályozni, olcsó kulikat akart a földesuraknak biztosítani. Olcsó rabságban tartani a szülőket és fölszedetni az utcáról az elhagyott gyermekeket: ez is szociálpolitika.
Hogy a „jog, törvény, igazság" uralma a gyakorlatban milyen volt, azt mutatja a munkásság szervezkedésének sokféleképen való megakadályozása, amit, ha formában kevesebb brutalitással is, de lényegben nem kevesebb buzgalommal folytatott, mint előtte Bánffy.
A Népszava-Naptárban 1902-ben ezt írta róla pártunk krónikása: „A vidéki szolgabírák és rendőrkapitányok még mindig olyan fölháborító végzéseket hoznak, mint régente. Széll Kálmán, a „törvény, jog és igazság" föltalálója, a legtörvénytelenebb végzést is helybenhagyja. Sőt az egyletek alakítása céljából hozzá benyújtott alapszabályoktól oly indokokkal vonta meg a jóváhagyási záradékot, hogy még a legkorlátoltabb szolgabíró is szégyellt volna ilyen indokokkal valamit visszaküldeni." A következő évben pedig azt mondta a krónikás: „Az egyesülési és gyülekezési jog terén az állapotok rosszabbak ma, mint Bánffy idejében."
Akik közelebbről ismerték, azt mondták. hogy mint magánember áldott jó ember volt; szívességet, szolgálatot — ha annak teljesítése módjában állott — senkitől, főképpen pedig szűkebb honfitársaitól meg nem tagadott.
Széll Kálmán, a magyar közéletnek tipikus alakja, most beköltözik a sötét sírboltba, az általános választójog pedig, amelyről ő jobb ügyhöz méltó kitartással hirdette, hogy „ugrás a sötétbe"..., útban van a világos, diadalmas magasságok felé.
Népszava 1915. augusztus 17.
