Holt lelkek hiúságvására

„Az embertelen szervezetekben robotoló raboknak ajánlom ezt a könyvet” – olvasható Kötter Tamás második könyve, a Dögkeselyűk ajánlójaként. Olyan világ titkairól lebbenti fel a fátylat – a budapesti leplet – az írói álnév mögé rejtőző szerző, amely a magyar olvasó előtt eddig ismeretlen volt. Huszonegyedik századi pannon Vergiliusként vezeti a látogatót a multik világa színjátékának kulisszái között. Lassan megértjük, hogy a szenvtelenül előadott történetek a modern pokolba kalauzoltak el bennünket. A fővárosi első kategóriás irodaházak felső emeleteire.

Szerettem volna megvenni Kötter Tamás Rablóhalak című könyvét, de miután nem találtam a könyvesboltban, segítséget kértem az eladótól. Azonnal keresgélni kezdet a számítógépén, majd sajnálattal közölte, hogy nem tud adni a kötetből. Bocsánatkérően hozzátette: horgászati szakkönyvek újabban ritkán érkeznek. Gyorsan a kijáratot kerestem. Ha a Háború és békét keresem, akkor azt a választ kapom, hogy hadászati szakkönyvekből is elégtelen mennyiséget szállítottak? – füstölögtem magamban, de már az utcán.

Irodalmi robbanás és bennfentesség

A jelenet azért is maradt meg bennem, mert az író álnév mögé rejtő szerző első könyvével két éve szabályosan berobbant irodalmi életükbe, a szó jó értelmében visszhangos volt debütálása, amelyből könyvesboltom mégis kimaradt. (A Rablóhalak harmadik kiadása az eladási darabszámok mércéjén hitelesíti a fenti mondatot.)

A Kötter Tamás-jelenség (mert erről lehet szó) megértéséhez néhány dolgot szükséges előrebocsátani. A Rablóhalak, majd a tavaly megjelent Dögkeselyűk legnagyobb újdonsága, hogy brutális őszinteséggel ábrázolja a magyarországi multinacionális cégek belső világát – elsősorban az ott dolgozó felső vezetőkét –, amelyről a kortárs magyar irodalom szinte semmit nem tud(ott). A hazai prózában szinte elsőként kerül terítékre ez a zárt világ, mégis úgy gondolom, hogy téved a szerző, aki egy vele készült interjúban úgy fogalmazott, hogy témáit tekintve irodalmunk a nyolcvanas éveket termeli újra, miközben két évtizednél is hosszabb idő száguldott el mellettünk. Közben közelről láthattuk (láthatjuk) a kapitalizmus itteni kiépülését, és vele egy, a korábbitól merőben különböző világ megteremtését. Ez igaz, de a lényeg másutt keresendő.

A kortárs írók nem foglalkoztak ezzel az új világgal, mert nem is foglalkozhattak vele. Nem ismerték, nem volt és nincs ma sem bejárásuk ide. Márpedig az epikai hitel olyan alapja az írásnak, amely nélkül hiteles és érvényes társadalmi látlelet nem adható. (Balzacon iskolázva ez a legkevesebb, ami állítható.) Mivel ebben az esetben nem kevesebb volt a cél, mint a valóságábrázolás, valójában nem is történhetett másként: „belülről” kellett érkeznie annak az írónak, aki elsőként tárja fel ezt a világot. Nem vehette át más az ő szerepét, neki kellett vendégségbe érkező látogatókat házigazdaként végigkalauzolnia az ismeretlen terepen. Ezt éppen Kötter Tamás példája bizonyítja legjobban, aki ebből a világból érkezett, aki ebben a mikrokozmoszban szocializálódott, aki ismeri az idetartozó alakokat, figurákat és történeteket. E nélkül a bennfentesség nélkül képtelenség lett volna a (magyar) valóságnak erről a szeletéről beszámolni. Az írói álnév mögött megbúvó személy ügyvéd, egy nagy budapesti ügyvédi iroda társtulajdonosa. Így nem meglepő módon két könyvének cselekménye egy nagy nemzetközi ügyvédi iroda mindennapjaihoz köthető. Ott játszódik.

Kötter maga is érzi, hogy a balzaci párhuzam esetében nem kizárólag írói látásmód és módszer azonosságának kérdése, mert egy interjúban a Győr melletti kisközségből származó szerző valódi „Rastignac-i jellemnek” nevezte magát, aki a saját erejéből érvényesült Budapesten. Csúcsra jutott. A karrier alapfogalma a 19. század regényeinek, és a 21. század új magyar valóságának is. Ez kezd lassan átszivárogni napjaink irodalmába.

Gazdag és fiatal

A Kötter Tamás bemutatta világ megismeréséhez a Rablóhalak sok-sok mottója közül már az első biztos fogódzót ad: „Jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek. Jobb fiatalnak lenni, mint öregnek.” Az énekes, Chertől származó – valljuk meg, nem túl magvas gondolatok – iránytűként szolgálnak mindkét könyv olvasásához. Még valamit sietve le kell szögezni, ami megerősíti a Kötter-jelenség valóságosságát: még véletlenül sem irodalmi fércművekkel állunk szemben. Ezt már az is jelzi, hogy a legnívósabb hazai könyvkiadók közé tartozó Kalligramnál jelentek meg az elbeszéléskötetek. A prózák kétségbevonhatatlan szépirodalmi minőségének ellenőrzéséhez a legjobb módszer az olvasás, és a kicsit jártasabbak azonnal érzékelhetik, hogy a magyar szerző olyanok nyomvonalán közlekedik, mint Michel Houellebecq és Bret Easton Ellis, ami legalábbis nem hangzik rosszul.

Az irodalmi közbeszédben gyorsan rögzült, hogy Kötter Tamás könyvei a hazai felső tízezer világába engednek bepillantani. Ez ellen maga a szerző is tiltakozott, és saját meghatározása szerint a multiknál dolgozó felsővezetők világának megrajzolásának szándéka vezette. Mi ennek a közegnek a kulcsszava? A siker, és minden, ami a sikerrel jár. A pénz, a vagyon, a befolyás, nők minden mennyiségben, utazás, drága autók, Budapest legjobb és legdrágább éttermei és szórakozóhelyei, konditermek személyi edzőkkel. Tény, hogy Kötter radikálisan másról beszél, mint amiről irodalmunk szokott. A hanyatlás- és bukástörténetek, a perifériák kétségbeejtő sivársága és reménytelensége, a kilátástalanság sokszorosan megírt állapotrajzaival szemben nem egyszerűen Budapestet mutatja be, hanem annak VIP-változatát. Köteteinek szereplői rendszeresen olyan éttermekben ebédelnek és vacsoráznak, ahova az emberek nagy többsége életében egyszer sem fog eljutni. „Anna vörös currys, gyömbéres, kókusztejben, póréval, ananásszal párolt kagylót kért, én roston sült Szent Péter halat citromos, olívás, fokhagymás, rukkolás tésztán tálalva, zöldfűszeres hollandi mártással” – olvasható az egyik elbeszélésben. A pénzhiányában a vendéglátóhelyeket is kerülő átlagemberek ebből a részletből is kihámozhatják, hogy ez nem a sajttal és sonkával töltött sertésborda proletkultos gasztronómiájának a szintje. A mérce itt valahol egészen máshol található.

Annyit érsz, amennyid van

De milyen a multicégek világa belülről? – tehető fel a magától értetődő kérdés, amelyről az író szívesen és sokat beszél, és ami tárgyszerűen valóban újdonsága irodalmunknak. A novelláskötetek lapjain felbukkanó alakok tanultak, képzettek, mégis szakbarbárok. Ha kulturálisan szeretnénk őket feltérképezni, gyorsan kiderülne, hogy egyáltalán nem olvasottak, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek műveltnek. (Nem csak a magas kultúra ormairól látszik roppant szegényesnek a kizárólag a Ponyvaregényt és a Csillagok háborúját magában foglaló privát filmkatalógusuk.) Könnyen meglehet, hogy ezeket a kategóriákat (műveltség) olyan avíttnak tartanák, hogy nem is értenék, miért kell ilyen akadémikus sztenderdekhez mérni tájékozottságukat.

A multik világában a pénz beszél, itt tényleg annyit érsz, amennyid van. Csak a jövedelmi szint számít, a béren kívüli juttatások, hogy A6-os vagy A8-as Audit kap-e a főnök szolgálati autóként, a méregdrága nyaralások egzotikus országokban, és az: van-e jachtod és ha igen, akkor az Adrián vagy a Balatonon? életed részei-e a gyakori hétvégi repülős kiruccanások európai nagyvárosokba. Furcsa vagy sem, ebben a világban nem szeretnek, és nem is tudnak dolgozni a magas beosztásban lévő alkalmazottak. Nyilván a háttérben valakik elvégzik a kulimunkát, így az iroda vezetője vég nélkül reggelizhet, ebédelhet és vacsorázhat a legfontosabb ügyfelekkel úgy, hogy közben az iroda képviselte legfontosabb ügyeket nem vagy csak alig ismeri. Az alkalmazottak nem elhanyagolható része szinte egész nap személyes üzeneteket kap és küld számítógépén, a Facebookot böngészi, vicceket olvas, pornót néz (bár ezzel állítólag vigyázni kell, mert a netes forgalmat figyelik) vagy egyszerűen nem csinál semmit, bámészkodik az irodaház ablakából, naphosszat unatkozik, várja, hogy ebédelni mehessen. Nyugodt szívvel kijelenthető a két Kötter-könyv alapján, hogy a szereplők - finoman szólva - nem szakadnak bele a munkába, ahogyan az is, ezeknek a rendszer szintű lazsálásoknak nem lesz semmilyen kellemetlen következménye. Ez azért egy más tónusú – ki tudja, mennyire általánosítható – ábrázolása a multik képviselte magyarországi versenyszférának, mint amiről ez idáig sejtésünk lehetett.

A személyiség maltere

Az élet ebben a világban a robot mellett csillogó, és mérhetetlenül üres. Megvehetsz szinte mindent, elutazhatsz majdnem bárhová, party-limuzinnal körbejárhatod születésnapodon a haverjaiddal a belvárost, annyit piálhatsz és szexelhetsz, amennyit akarsz (helyesebben: amennyit tudsz), de a boldogság mégsem talál rád. Igaz, erősen kérdéses, keresed-e egyáltalán?

Az emberi kapcsolatok teljes kiüresedésénél semmi nem jellemzi jobban ezt a közeget. Ebben a világban a férfiak nem lesznek szerelmesek, mert az egész embert kívánna, ők pedig nem azok. A magukat csúcsragadozónak képzelő hímekben a hormonok tombolnak, tesztoszteron szintjük irányítja lépéseiket, és igyekeznek levadászni minden szóba jöhető fiatal, csinos nőt. A személyiségük maltere a macsóöntudat, ez tartja össze őket, nem más. Egyáltalán nem mellékes, hogy ez a vállalati-céges környezet erős hatást gyakorol a személyiségükre. A szakmai érvényesülés, és vele a luxus életvitel kiapadhatatlannak tetsző forrásai akarva-akaratlanul deformálják az embert. A nagyképűség, a mások lenézése, a szenvtelenség, a kegyetlenség, a részvétlenség, az empátia teljes hiánya ezeknek a karaktereknek az alapvonásaiként azonosíthatóak. Innen csupán egy lépés annak megfogalmazása, hogy a valódi érzelmek megélése elöli menekülés lélektani maszkja az a yuppie-ként azonosítható viselkedés- és szubkultúra, amely a Rablóhalak és a Dögkeselyűk világa szereplőinek többségét jellemzi. A gazdag férfiak a fiatalságot vásárolják meg azzal, hogy húszéves modellek a barátnőik. Az utóbbiak a testükkel biztosítják maguknak azt az egzisztenciát és életnívót, ami különben elérhetetlen volna. Sajátos és működő árukapcsolás.

Kötter Tamásnak nem kell betörnie a kortárs magyar irodalomba, mert benne (bent) van. Szükségtelen olyan sötéten látnia a helyzetét – ő fogalmazott így –, hogy ebbe a zárt világba „lehetetlen külsősként betörni.” Külsős volt a matematikusnak tanuló Esterházy Péter, a fotóriporternek induló Nádas Péter és a szociológus Závada Pál, aztán mi lett belőlük? (Ugyanebbe, vagy részben ebbe a kategóriába sorolható a Kötter által tisztelt Kerékgyártó István, aki az államigazgatás, és Jászberényi Sándor, aki az újságírás világából érkezett a hazai szépirodalomba.)

Az irodalmi élet soha nem igazságos, sok benne a méltánytalanság, de sokkal összetettebb, nem lehet „külsősökre” és „belsősökre” felosztani.

Nagy kérdés, hogyan folytatódik az írói életpálya. A hírek szerint trilógiává bővül a szorosan összetartozó két eddigi kötet, de a téma ezt követően alighanem kimerül. Hogy képes lesz-e Kötter Tamás új irodalmi vadászmezőket találni magának, ma nehezen megválaszolható. Fájlalnám, ha elhallgatna, még akkor is, ha bizonyos értelemben már ma irodalomtörténetet írt.

A huszonegyedik század magyar prózájának egy fontosnak tűnő fejezetét.