Előfizetés

Hende, a tréfamester

Hende Csaba egyre viccesebb. És most nem a kupakos távcsőbe meredő vagy a kamerák előtt üdvözült arccal dürrögő öregecskedő anti-katonáról beszélek. A politikusra, a hadvezérre, ne mondjam, az államférfira – aminek magát véli – gondolok.

Már az is szép volt, amikor tavaly – tortalázban ég az ország ilyentájt – kitalálta a Honvédség Tortáját. (Aki a 2014-eset látja, de akár a mostanit is, tuti, stilizált NATO-drótnak nézi a díszítésüket.) Az idei a magyar szabadságharcos szellemet jelképezi. Tessedik Sámuelről nevezték el, aki ugyan sosem katonáskodott, ellenben az akác elterjesztésében volt frontharcos. Így lett az egykori lelkész névadója a mézes hadi körtetortának.

Ünnepünk alkalmából azt is mondta Hende, hogy Magyarország csak akkor maradhat meg, ha van hadseregünk. Siralmas jövőkép, de legyünk optimisták. Ha támad az ellen, akkor a Szent Franciska Dróthúzó Dandár hirtelen körbekeríti őket Gyodával, és megvárja, míg rájuk esik egy Gripen.

Apropó: repülőgép. A kormány honlapján olvasom, hogy Hende kitüntette a két pilótát, akik sikeres kényszerleszállást hajtottak végre a honvédség egyik kigyulladt Jak-52-es oktatógépével. „A tárcavezető nagyon hálás, amiért a lángoló gépből nem katapultáltak, hanem lehozták a földre, hiszen így megakadályozták, hogy még nagyobb katasztrófa történjen. Mint hozzátette: a magára hagyott gép akár lakott területen is lezuhanhatott volna.”

És, hogy ebben mi a vicces? A Jak-52-esen nincs is katapult.

Alaptörvényesség

A jelenleg tizennégy tagú Alkotmánybíróság, amely az alaptörvény szerint "tizenöt tagból álló testület", még júniusban döntött az úgynevezett öttagú tanácsainak összetételéről. Minden alkotmánybírót beosztottak egy öttagú tanácsba, így viszont megesett, hogy a matematika, egész univerzumunkban - kivéve persze az éttermi számlákat - érvényes szabályai szerint az egyik öttagú tanács négytagú lett. E tanácsnak Szívós Mária lett a tanácsvezetője, rajta kívül Pokol Bélát, Stumpf Istvánt és Varga Zs. András a tagjai.

Ők öten tehát négyen vannak - jelentsen ez akármit is. Ráadásul egyikük gyakorta akadályoztatva van alkotmánybírói teendői ellátásában, mivel Ab-tagsága mellett 2013 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PKKE) Jog- és Államtudományi Karának dékánja. Az Ab-tagság ugyan nem összeférhetetlen a tudományos és felsőoktatási tevékenységhez kapcsolódó tisztségekkel, de a dékáni megbízatással igen. Egy 2007-es Ab döntés szerint: a "dékáni, dékánhelyettesi, rektori, rektorhelyettesi megbízatás betöltése összeférhetetlen az alkotmánybírói tisztséggel.” Varga Zs. egy huszáros húzással megpróbált kibújni e szabály alól, mondván: a PPKE rektora mentesítette őt a dékáni tisztséghez kapcsolódó gazdálkodási és munkáltatói feladatok ellátása alól, továbbá nem részesül dékáni pótlékban, sőt, azt is bejelentette, hogy csak addig lesz dékán, amíg új dékánt meg nem választják.

Csodák csodájára a magyar alaptörvényesség őre elfogadta Varga Zs. érveit és nem állapított meg összeférhetetlenséget. Az Ab nem is döntött az ügyben, a tagok nem szavaztak, nem hoztak határozatot, egyszerűen tudomásul vették Varga Zs. - szóbeli - bejelentését arról, hogy nincs semmilyen összeférhetetlenség vele kapcsolatban. Nem talált kivetni valót a PKKE rektora sem a dékán alkotmánybírói megbízatásában, hiszen az egyetem szempontjából nincs semmilyen összeférhetetlenség a két tisztség között. De nem szólalt meg a katolikus egyház és magyar feje sem, pedig Varga Zs.-t a PKKE nagykancellárja nevezte ki dékánnak.

De miért is lett volna kifogásuk? Hiszen épp az Alkotmánybíróság tesz magas fokról az alaptörvényességre.

Hol van a palack szája?

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a Nyugat haldoklásának (tév)eszméje a kormányfő rögeszméje, miközben tudjuk, mennyire pragmatista, pontosabban hatalmi prakticista Orbán Viktor, akinek utolsó levedlett világnézete még a liberalizmus volt, valamikor a kilencvenes évek közepén. Azt gondoljuk, és láttatjuk, hogy a hatalom pókhálójának közepén ücsörög nagy magányában, mint spin doctor, ő mozgat minden szálat, embert. Ha nem is nagyot, de tévedünk: még egy autoriter, etatista államnak és kormányfőnek is szüksége van elméletgyártó holdudvarra, hiszen – hogy most már az orbáni berendezkedésnél maradjunk -, nagyon gyorsan beszárad a nemzetegységesítőnek kiötlött tagadás kovásza. A kommunisták nélküli kommunistázás. A kitagadásig ledarált baloldallal szembeni fóbia. Ez a rendszer a tagadásra épül. Mindent tagad, sőt kitagad, ami nem a rendszert szolgálja.

Itt van például Lánczi Tamás politológus, a hatalom fő szellemi műhelyének, a Századvég Alapítványnak a vezető elemzője, aki a kormány napilapjában foglalja össze mindazt, amit ma a jobboldal a világról és Európáról, annak jövőjéről gondol és sugall. (Téveszmék, mítoszok tartják fogva az európai gondolkodást, Napi Gazdaság, augusztus 18.). Azt ugyan nem lehet eldönteni, hogy a kormányfő távlatos politikai filozófiaként időnként felvázolt gondolatkísérleteit akarják-e ezek a dolgozatok utólag megalapozni, vagy Lánczi és műhelye ösztönzi a kormányfőt arra, hogy úgy lássa a világot, ahogyan látja, de a tyúk-tojás probléma most is félrevisz. A szellemi szolgaság vádját mellőzve, alighanem egymást generálják, aminek a végén az országot zsákutcába viszi egy olyan gondolati rendszer, amely valóságos problémákat lát ugyan, de következtetései, gyakorlati következményei a napi kormányzásban az ország európai magányához, a többség számára élhetetlen világhoz vezetnek.

Lánczi szerint például a megtagadott unió úgy néz ki, mint egy légy, amelyik ahelyett hogy kirepülne a palack száján, újra és újra az üveg falának ütközik, mert téveszmék tartják fogva. Az egyik ilyen mítosz, hogy az EU-nak köszönhetjük Európa hét évtizedes békéjét, holott azt az amerikai fegyverek szavatolták. Amerika geopolitikai érdeke és katonai képessége, hogy ennek érvényt szerezzen. Ebből következik szerinte, hogy az Európai Unió nem szuverén entitás. És: "Lehet-e önálló geopolitikai akarata ezek után az uniónak? Elképzelhető-e, hogy az unió saját érdekét kövesse egy geopolitikai kérdésben, akár az Egyesült Államokkal szemben? Naivnak vagy ostobának kell lenni, hogy valaki erre igennel válaszoljon." Ha viszont nem az unió garantálja a békét, akkor más legitimáció után kell néznie - mondja Lánczi. Ez lenne a jóléti legitimáció, ami elbukott a 2008-as válsággal. Európa déli része kilátástalanul leszakadt, az elmúlt 25 évben keményen dolgozó közép-európai államok képtelenek voltak megközelíteni az európai magállamok életszínvonalát. Maradt még a "mindenki által osztott önlegitimációs érv", ígéret, sőt rögeszme, mégpedig, hogy az Unió fel fogja számolni a nemzetállamokat, egy új Európai Egyesült Államokat hozva létre. Ennek Lánczi szerint egy sor gyakorlati és káros következménye van. Az Uniót egy kiterjedt, szövevényes intézményrendszerre bízták, Európa azonban mára szívós, kitartó munkával száműzte a valódi vezetőket a kontinensről, ha pedig mégis talál egyet, akkor arra minden haragját rázúdítja.

Hagyjuk most azt, ki volna az az egy "valódi vezető", akit száműznek, akinek ez a történelmi okfejtés zengi bölcsességét. De: miért gondolja bárki is, hogy ha az Európai Közösséget, s vele az európai jóléti államot amerikai ösztönzésre hozták létre, ne volna értékbeli egyetértés és szövetség, mint ahogyan politikai ellentét is az Egyesült Államok és Európa között? A japán alkotmányt a háború után például az amerikaiak diktálták tollba, s a német szövetségi alaptörvényhez is volt némi közük - ez megkérdőjelezi-e, hogy Japán és Németország parlamentáris demokrácia? Csak az európai közösség keletkezésének mikéntje tagadja-e, hogy Európa szuverén entitás lenne, lehetne, vagy lesz, amely képes megújítani saját jóléti államát? Az európai kapitalizmust, amely gyökerében különbözik az amerikaitól. Azt a társadalmi kiegyezést, amely csaknem hat évtizedes prosperitást és egy európai kapitalista fejlődést hozott a földrésznek. Naiv, ostoba rögeszme-e, ha az európai szuverén entitás sürgető megszületését egy nemcsak gazdaságilag-pénzügyileg, hanem politikailag is egységes Európában látjuk. Egy olyan Európában, amely éppen az európai entitásban egyesíti a politikai nemzetállamok megosztott entitásait és darabos szuverenitását, érdekeit. Miközben senki nem akarja felszámolni a kulturális nemzetállamok létét, amely szándék valóban ostobaság volna.

A Nyugat (inkább Európa, mint az Egyesült Államok) ma sok kérdéssel küszködik. Ilyen a jóléti állam, a közvetlen és a képviseleti demokrácia viszonya, a parlamentarizmus jövője, egy új kiegyezés szükségessége a tömegtársadalom és a tőke között, az elkerülhetetlen globalizáció káros mellékhatásainak enyhítése, a világgazdasági versenyképesség, a bevándorlás és a népességfogyás. Ami mind elhivatott, nem csupán a nemzeti közösségeket, hanem az európai nemzetállamot szolgáló vezetőket kíván. Azt kell eldönteni, hogy itt, Magyarországon vajon vannak-e ilyenek. Hogy a légy megtalálja-e a palack száját.