Sosem volt ország

Aligha alaptalan feltételezésünk szerint az ország polgárainak nem tartozik kedvenc időtöltései közé a különféle ünnepi szónoklatok végighallgatása, de azért nem állíthatjuk, hogy nincs semmi jelentősége, mit és milyen színvonalon beszélnek össze ilyenkor a közélet notabilitásai. Persze, például Szent Istvánról és az államalapításról kivált nehéz előállni merőben eredeti gondolatokkal; ráadásul minden évben valamiképp revitalizálni kellene a százszor felhasznált frázisokat. És a beszédírók nem téveszthetik szem elől a legfontosabbat: az ünnepi alkalomból megszólaló közjogi méltóság aktuális politikai üzenetét.

Nem tudhatjuk, történetesen Áder János intellektusa alkalmas-e a szájába adott eszmefuttatások kritikai mérlegelésére, illetve ő maga milyen mértékben alakítja azokat. Mindenesetre augusztus 20-án egy részint sületlenségektől, részint valótlanságoktól hemzsegő beszédet mondott a Kossuth téri tisztavatáson. És ez mindenképp személyes felelőssége. Mert a köztársaság elnöke nem engedhetné meg magának, hogy bármiféle megfontolásból egy sosem volt Magyarország képét állítsa hallgatósága elé. Hogy olyan heroizmust, olyan képességeket, olyan sikereket tulajdonítson népének, amelyeket – fájdalom – az elmúlt évszázadok során soha nem tudott kiteljesíteni. És ebben a vonatkozásban érdektelen, milyen okai voltak ennek, mennyiben voltak érte felelősek az ország mindenkori vezetői, mennyiben a világpolitikai erőviszonyok. Itt és most, még Szent István ünnepén sem lehetünk annyira elfogultak, hogy átírjuk a történelmet.

Az ország legfőbb közjogi méltósága nem jelentheti ki, hogy mi, magyarok, akik „küzdelmeinkben csak a magunk erejére hagyatkozhattunk, és csakis saját magunkra számíthattunk, mégsem adtuk fel soha, ha elvették, kivívtuk a függetlenségünket, ha megrabolták, mi visszaszereztük a szabadságunkat, ha veszélybe sodorták, megvédtük a biztonságunkat”. Mert mindez gyönyörűen hangzik, de nem igaz. Hiszen tudjuk jól, hogy nemegyszer igenis feladtuk, mert rákényszerültünk. És ha elvették tőlünk a függetlenségünket, mi magunk valójában soha nem tudtuk visszaszerezni; szabadságharcainkat a túlerő végül mindig eltiporta. Amikor pedig a biztonságunkat – ha olykor átmeneti időre meg is adatott – veszélybe sodorták (tekintsünk el a meglehetős képzavartól), akkor azt bizony nem voltunk képesek megvédeni. Mi mindig másoktól kaptuk vissza, amit elvesztettünk; mindig nagyhatalmi döntések függvényében.

Ez nem szégyen, hanem politikai realitás. Az ország teljesítménye ebben a kérlelhetetlen valóságban értékelendő. Sőt, akár fel is értékelhető. Mert ennek a kis országnak a polgárai nagy erőfeszítések és áldozatok árán élték át - jó esetben túl - a vereségeket, a megaláztatásokat, a méltánytalanságokat. Lehetünk büszkék a szorító keretek szétfeszítésének próbálkozásaira, a küzdelmes bukásokra és a folyamatos feltámadásra. De nem festhetünk magunknak másféle - különb, szebb, győzedelmesebb – sorsot, történelmet. Még akkor sem, ha jólesik hallgatni a hőskölteményeket, amelyek attól még hamisak, hogy akadnak bennük hitelt érdemlő, felfénylő epizódok.

Áder János ráadásul azért ecseteli a dicsőséges múltat, hogy aztán egy merész vágással eljusson abba a „ránk köszöntő korszakba”, amelyben látszólag biztonságba kerültünk, hiszen csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, és reménykedhettünk a jóléti országokhoz való sikeres felzárkózásban. Az elnök úr értelmezésében azonban ez csupán illúzió volt, amelyet a 2008-as világgazdasági krízis lerombolt. És azóta is újabb és újabb fenyegetéseknek vagyunk kitéve; a XXI. század - úgymond - olyan veszélyeket hordoz, amelyeket akárcsak tíz évvel ezelőtt sem sejtettünk: a világ nem hasonlít „régi, megszokott önmagára”.

A meglepően aggodalmas vízió idáig legfeljebb csak lapos és bugyuta – elvégre a világ jószerével állandóan változik, s bármennyire is szeretnénk talán, csak nem akarja megszokni régi önmagát. De Áder gyorsan rátér az okfejtésében kimutatott veszély lényegére. Ami nem más, mint a „Magyarország határait százezrével ostromló bevándorlók” tömege, a mai népvándorlás. Ettől kell megvédenünk a mi jelenkori biztonságunkat. Ide konkludált az egész megindító történelmi áttekintés a mindig csak önmaga erejére támaszkodó országról. Most is itt állunk a vésszel szemben, és most is össze kell fognunk, hogy elháríthassuk, mert nekünk senki sem segít. Egyedül vagyunk – ez a nemzetnek szóló üzenet.

Bár Lázár János ugyanezen az ünnepen egy interjúban éppenséggel azt magyarázta, hogy egyedül nem megy, s hathatósan csak Európával közösen kezelhetjük a helyzetet. Vagyis a kancelláriaminiszter mintha nem mindenben egyeztetett volna Áderrel, még annak ellenére sem, hogy történelmi példatáruk megejtően azonos. Lázár nemkülönben azt ragozza, hogy amiként a Szent István alapította állam később is védte Európát a tatártól és a töröktől, a némettől és az orosztól, úgy védekezünk ma a déli országrészben.

Nos, hogy egykoron milyen sikerrel torlaszoltuk el a betolakodók előtt Európa kapuját, arról lehet vitatkozni ( érdeklődéssel várjuk bővebb kifejtését például a német invázió megfékezésének), ám annyi bizonyos, hogy minél kevésbé állítja meg a „népvándorlást” a határvadászokkal súlyosbított orbáni vasfüggöny, annál rémesebb mementója lesz a drága, de haszontalan kormányzati nemzetvédelemnek.