Nem élhetünk egymás nélkül

Publikálás dátuma
2015.08.22. 10:40
Martin Luther Kinget hallgatják FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
„A történeteket lapozám s végére jutottam, És mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig…” (Petőfi)

A Népszava hasábjain Hegyi Gyula, a lap brüsszeli tudósítójának tollából nemrég érdekes írást olvashattunk „Ferenc pápa keresztje” címmel. Valóban, szinte minden jelentősebb hírcsatornát bejártak azok a képsorok, amelyen a bolíviai államelnök a hazájába látogató pápát egy sarlóból és kalapácsból formált feszülettel ajándékozta meg.

Vágóhídon végezte

A fából faragott, különösen megformált kereszt-ábrázolás ellentmondásos, heves reakciókat váltott ki a médiában világszerte. Kevesen figyeltek azonban fel az alkotás eredetére. Az átadott ajándékot a szegények jogaiért, a szabadságért, az igazságosságért harcoló jezsuita szerzetes-újságíró-művész, Luis Espinal tervezte, akit pontosan harmincöt esztendővel azelőtt gyilkolt meg a szélsőjobboldali rezsim. („Rendtársai elmesélték, hogy ezzel a jelképpel nem egy ideológia mellett akart kiállni, hanem a párbeszédre való nyitottságot akarta megjeleníteni, amelyet fontos volt gyakorolni abban a történelmi időben mindenkivel, aki az ország szabadságáért és az igazságosságért tevékenykedett. Ezt a jelképet úgy kell értelmezni, hogy tudni kell az eredetét, tudni kell, milyen korban született…” írta a Magyar Kurír, 2015. júliusában. )

A Spanyolországból Bolíviába – eredetileg tanítani – érkező Espinal hamar bekapcsolódott az ellenállásba, a társadalmi küzdelmekbe. A munkáscsaládok mellett élő, az éhségsztrájkot sem megvető pap rendületlenül írt, újságot és rádióadást szerkesztett, amelyekben merészen szembe szállt a hatalommal a munkások, a parasztok, a politikai üldözöttek, a kizsákmányoltak, a kirekesztettek védelmében. Az elnyomott embertársai méltóságáért krisztusi elkötelezettséggel küzdő Espinalt mindenáron igyekezett elhallgattatni a diktatúra. Végül 1980. május 21-e éjszakáján a nyílt utcán fogta le egy fegyveres csoport; egy közvágóhídra hurcolva órákon át kínozták, majd agyonlőtték.

Isten képmásai vagyunk

A haladó eszmék és a keresztény hit-elvek egyáltalán nem zárhatják ki egymást. Kezdetben még az őskeresztények is egyenrangúságot hirdettek a rabszolgákkal. A múlt század végétől a latin-amerikai szegények körében élő egyházfik – különösképpen a jezsuiták – többsége jelentős szerepet vállalt a népek egyenjogúságáért, a szociális haladásért munkáló baloldali jellegű mozgalmakban.

Luis Espinal nem volt kommunista, de a társadalom emberibb életkörülményeinek kialakításáért – mondjuk a demokráciáért harcolva – azt vallotta, hogy a keresztényeknek mindenkivel párbeszédet kell folytatniuk, beleértve a kommunistákat is.

Espinal vértanúsága előtt harmincöt évvel öltek meg a nácik egy másik jezsuitát, Alfred Delpet, aki szintén „kényelmetlen” igazságokat hirdetve állt ki a vigasztalan életkörülményekben sínylődőkért, a politikai vagy faji okokból üldözöttekért a náci terrorgépezet árnyékában. Delp is azt vallotta, hogy minden ember Isten képmását hordozza, és a keresztények minden emberrel szemben kötelesek szolidárisan viselkedni. „Az Isten törvénye szerinti humanizmus korának kell eljönnie… Ez nem lehetséges, ha nincs biztosítva a létminimumhoz szükséges tér, rend és táplálék. A minimumnak ez a szocializmusa nem az utolsó, amit e területen el kell mondani és meg kell követelni, hanem az első, a kezdet. De semmiféle hit és semmiféle üzenet, semmilyen birodalom, a tudomány és technika egyetlen évszázada sem, és semmiféle okosság és művészet sem segít az emberen, ahol ez a minimum biztosított folyamatosságként nem áll rendelkezésre…” – olvasható fennmaradt jegyzeteiben.

Kommunista is lehetett jó magyar

Espinal és Delp emberbarát, felebarát és evangéliumi alapú nézeteit ismerve fel kell tenni a kérdést: vajon nálunk nem érdemelnének-e ennyi idő távolából már végre nagyobb megbecsülést az emlékezetpolitikában elmúlt századunk hősei? Azok az "oly korban élt" embertársaink - az antifasiszták és antisztálinisták, a baloldali kommunisták vagy éppen a népi gondolkodású mártírjaink, nem egy, és nem kettő -, akik a náci és sztálini időszakokban vérüket áldozták? Nem a diktatúráért, nem az elnyomásért, nem önbíráskodásért, hanem ugyanúgy egy igazságosabb társadalomért, az elesettekért, az elnyomottakért, az emberi méltóságért. Akik az emberi jogokért, a szabadságért, az igazságért küzdve verejtékeztek és ha kellett, életüket áldozták.

Hosszú volt az útja, amíg eljutott e felismerésig a konok protestáns gyökereken nevelkedett, sosem volt kommunista mártír politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre is. Valósággal sokkolta a bíróságot, amikor a halál torkában álló szerencsétlen fiatal embertársa, a kommunista Schönherz Zoltán sorsa kapcsán azt mondta: „A kommunisták is lehetnek jó magyarok, akiket aggodalommal tölt el hazájuk sorsa… Nemcsak keresztényellenes, hanem emberellenes is minden olyan társadalmi, állami berendezés, amelyben elvész, elolvad az emberi egyéniség szabadsága és önállósága…”

Ehhez kapcsolható az ugyancsak vértanúvá vált – Bajcsy-Zsilinszkyvel kapcsolatot tartó – báró Apor Vilmos is, aki szintén e szellemben hallatta hangját: „És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.”

Számít-e az, ha szorongattatásban a szegény, menekülő ember felé a kenyeret, s az oltalmat nyújtó kéz keresztény, szociáldemokrata, szocialista, kommunista, népi, liberális, polgári, vagy éppen szabadgondolkodó? Ha tetszik egyeseknek, ha nem, a legtöbb áldozatot és szenvedést az előbb felsorolt gondolkodású embertársaink vállalták a történelemben; elsősorban ők nem voltak sohasem közönyösek azokkal szemben, akiknek nem jutott a mindennapi kenyérből, ők álltak ott először, ahol segítségre, vagy menekítésre volt szükség, s őket vetették szinte mindig a börtöncellák sötétjébe, a bitók alá, vagy a kivégzőosztagok elé.

Rendkívül hosszú a névsor, amely a már említett Bajcsy-Zsilinszkytől, illetve Apor püspöktől Salkaházi Sárán, Kálló Ferencen a sztálinista önkényuralmat meg nem érő, a Horthy-rendszer által megsemmisített Hámán Katón, Pataki Istvánon, valamint a sztálinizmus által elpusztított Sándor Istvánon át mondjuk Gimes Miklósig vezetnek.

A szeretet szava legyen

A 20. században a világ - kiváltképp kontinensünk - két nagy diktatórikus rendszer virágzását és bukását élte át. E gyalázatokkal terhes időszakokban (de igaz, van rá példa korábbról is) mindig azokat üldözték, azokat pusztították el elsőként, akik az isteni parancsot, az általános emberi humánum iránti felelősség parancsát követve a nincstelen rétegek, s az elnyomottak hangját hallatva a körülöttük lévő világ jobbítását, megbékélését akarták.

Egyszer már jó lenne egy olyan általuk is óhajtott igazságos, erőszak- és elkeseredettség-mentes világban élni, amiért mindannyian fáradoztak, sokan közülük életüket is adták. Az embereknek mindenütt - Északtól Délig, Kelettől Nyugatig - meg kellene már végre tanulniuk az igazság kimondását, hogy ne legyenek olyanok, akik óvatosságból nem beszélnek vagy inkább a háttérbe vonulnak.

Itt a Kárpát-medencében ma különösen szükség volna az ilyen bátor emberekre. A csaknem ötven éve meggyilkolt neves polgárjogi harcos, Martin Luther King gondolatait idézném: „…meg kell tanulnunk, hogy nem élhetünk egymás nélkül, meg kell tanulnunk valahogyan ebben a világban egymással élnünk. S ez csak szeretetben lehetséges… Azt reméljük, a szereteté lesz az utolsó szó a világban…”

"Úgy bántak velünk, mint az állatokkal" - Egy menekült története

Publikálás dátuma
2015.08.22. 10:08
A kép csak illusztráció. FOTÓ: Milos Bicanski/Getty Images
Több mint egy hónapig utazott Európán keresztül menekültként a szír Ylmaz Pasha, aki telefonjával rögzítette hosszadalmas útját Szíriából Németországba, s azt is elmesélte, milyen emlékei maradtak Magyarországról. Nem jók.

A Bors mutatta be annak a szír férfi férfinak a rövid történetét, aki hat hónapig tervezte menekülését a Facebook segítségével. Az éj leple alatt indult el a tengerpartra. – Nem mertünk tüzet gyújtani, nehogy meglássanak minket – kezdett bele menekülésének történetébe Pasha. Egy parton felfújt gumicsónakkal érkezett Görögországba, amit a férfi egyik barátja irányított, aki még sohasem vezetett hajót előtte. Több mint ötvenen zsúfolódtak a csónakba, sokan mentőmellényt sem viseltek.

Görögországba érve a hatóságok regisztrálták a menekülteket, a szír aktivistának azonban eszében sem volt maradni. Komppal Athénba ment, onnan vonattal Macedóniába, ahol az illegális bevándorlók nem használhatják a tömegközlekedési eszközöket, ezért Pasha biciklivel folytatta útját Szerbia felé. Amikor a szerb határon próbált éjszaka átjutni, a határőrök elkapták a férfit, és meg is verték. Szerbiához kötődik azonban az is, hogy egy hét után először jutott meleg ételhez és fürdésre is lehetőséget adtak Belgrádban.

Pasha a magyar határhoz busszal érkezett, ahol két napig bolyongott az erdőben étlen-szomjan. – Úgy bántak velünk, mint az állatokkal – mesélte Pasha, akit negyven menekülttel együtt buszra pakoltak a magyar hatóság emberei, majd egy levegőtlen szobában helyeztek el. Onnan egy menekülttáborba irányították, de a férfi embercsempész segítségével autóval Németországba utazott. 

Szerző

"Úgy bántak velünk, mint az állatokkal" - Egy menekült története

Publikálás dátuma
2015.08.22. 10:08
A kép csak illusztráció. FOTÓ: Milos Bicanski/Getty Images
Több mint egy hónapig utazott Európán keresztül menekültként a szír Ylmaz Pasha, aki telefonjával rögzítette hosszadalmas útját Szíriából Németországba, s azt is elmesélte, milyen emlékei maradtak Magyarországról. Nem jók.

A Bors mutatta be annak a szír férfi férfinak a rövid történetét, aki hat hónapig tervezte menekülését a Facebook segítségével. Az éj leple alatt indult el a tengerpartra. – Nem mertünk tüzet gyújtani, nehogy meglássanak minket – kezdett bele menekülésének történetébe Pasha. Egy parton felfújt gumicsónakkal érkezett Görögországba, amit a férfi egyik barátja irányított, aki még sohasem vezetett hajót előtte. Több mint ötvenen zsúfolódtak a csónakba, sokan mentőmellényt sem viseltek.

Görögországba érve a hatóságok regisztrálták a menekülteket, a szír aktivistának azonban eszében sem volt maradni. Komppal Athénba ment, onnan vonattal Macedóniába, ahol az illegális bevándorlók nem használhatják a tömegközlekedési eszközöket, ezért Pasha biciklivel folytatta útját Szerbia felé. Amikor a szerb határon próbált éjszaka átjutni, a határőrök elkapták a férfit, és meg is verték. Szerbiához kötődik azonban az is, hogy egy hét után először jutott meleg ételhez és fürdésre is lehetőséget adtak Belgrádban.

Pasha a magyar határhoz busszal érkezett, ahol két napig bolyongott az erdőben étlen-szomjan. – Úgy bántak velünk, mint az állatokkal – mesélte Pasha, akit negyven menekülttel együtt buszra pakoltak a magyar hatóság emberei, majd egy levegőtlen szobában helyeztek el. Onnan egy menekülttáborba irányították, de a férfi embercsempész segítségével autóval Németországba utazott. 

Szerző