Az emberi emlékezet bizony véges. Arra a kérdésre, hogy mikor volt a jelenlegit megelőző tőzsdepánik, még a pénz- és tőkepiac történéseiben járatosabbak is azt felelnék, valamikor a 2008-ban indult gazdasági világválság idején. Pedig mindössze csak egy hónappal kellene visszapörgetni az idő kerekét. Júliusban a Business Insider arról írt - látván hogy a sanghaji, Kínai Népköztársaság legnagyobb tőzsdéjének indexe három hét alatt 29 százalékot esett, hogy ez bizony már nem is a 2008-as, hanem az 1929-es krízis árnyékát vetíti előre. Mondani sem kell, hogy az ami akkor Kína tőkepiacain történt pánikot váltott ki, sőt, az orruknál tovább látó banki elemzők felkiáltottak: a tőzsdei részvények esése folytatódni fog. És igazuk lett!
Az Európai Unió gazdaságát sem kerülik el a kisebb-nagyobb krízisek. Arról ami Görögországban történik csak nagy jó indulattal lehet elmondani, hogy valahol a távolban felderengtek már a kibontakozás jelei, azonban a grexit körüli pánik - nem csak nagyságrendje miatt - messze elmarad azoktól a súlyos gondoktól, amelyek Kínát már egy ideje gyötrik. A kínai fal mögött már jó ideje keresik a gyógymódot, ám mindeddig sikertelenül. Az ázsiai birodalom mindennapjait figyelemmel kísérők számára aligha volt meglepetés, ami a világ tőzsdéin a minap történt. Szakmai körökben már korábban számosan megmosolyogták azt a kínai igényt, hogy a világvalutaként funkcionáló amerikai dollár és részben az euró mellé a kínai jüant is sorakoztassák fel a "törzsvaluták" közé, s ennek érdekében Peking minden követ megmozgatott. Pedig maga a kínai jegybank is kénytelen volt az ország fizetőeszközét több alkalommal is leértékelni. Amint az a piacgazdaságokban szokásos (félreértése elkerülése végett, azt egy pillanatig sem állítjuk, hogy a Kínai Népköztársaságban piacgazdaságot folytatnak, de arról sem feledkezhetünk meg, hogy az országban szigetszerűen jelen vannak a piacgazdaságnak egyes jelei), ez a lépés az elmúlt két évtized legnagyobb mértékű árfolyameséséhez vezetett.
Anélkül, hogy a vészmadarak tekintélyes számát gyarapítanánk megállapíthatjuk, Kína lejtmenetre váltott, amit természetesen érzékel a kormány és a Kínai Kommunista Párt is, de a rendelkezésükre álló eszköztár meglehetősen véges, látványos eredményre aligha lehet számítani. Ha az óriásbirodalomban csökken a termelés üteme, ha visszaesik a fogyasztás, ez alól nem tudja kivonni magát sem az Egyesült Államok, sem Európa, s természetesen Japán sem, hogy a sérülékeny Magyarországról ne is beszéljünk.
