Le Pen, a kirekesztett öregúr

Zsémbel, káromol, fenyegetőzik, íme így viselkedik Jean-Marie Le Pen, a szélsőjobboldali francia Nemzeti Front (FN) 87 éves hajdani alapítója, akit a múlt hét végén a pártja, édes leányának a kezdeményezésére kizárt a tagjai közül. Idestova egy hete ettől hangos a párizsi politika. vezető lapok ezzel töltik meg hasábjaikat.

A Le Pen család válsága hozzávetőlegesen két esztendeje tart, azóta, hogy Marine Le Pen, az öregúr lánya atyjától átvette az elnökséget. Kezdetben Marine szerényebb volt, nem volt ellenvetése az ellen, hogy a nemzője „történelmi érdemeiért” megkapja a párt tiszteletbeli elnökségét, viszonylag elfértek ketten a csárdában. De nyomban észlelni lehetett, hogy ez nem tarthat sokáig, mert a leány ambíciói sokkal nagyobbak voltak, elszánta magát, bizonyos értelemben szakítani óhajt a korábbi irányvonallal.

Az FN létrejötte óta nyílt színvallással szélsőjobboldaliként határozta meg magát, nyersen antiszemita, fajgyűlölő volt, ebben a minőségében Nyugat-Európa legnagyobb ilyen alakulata, nem is csekély tömegbefolyással. A választásokon tisztes eredményt ért el, amolyan középpártnak számított, esélye nem volt arra, hogy bármikor is kormány közelbe kerüljön, de nem is lehetett lebecsülni, kalkulálni kellett vele.

Marine Le Pen ezzel igyekezett szakítani. Nem is csekély reményekkel. Azt képzelte el, hogy netán még kormánytényezővé is kinőheti magát. Sőt, dédelgetett nagyobb álmokat is, államfőválasztáson igazi esélye nem lehetett soha, de egyszer megtörténhet az a csoda is, hogy bejut a poszt sorsát eldöntő második fordulóba. Ennek azonban lényeges föltétele, hogy szakítson rossz szélsőjobboldali hírnevével, ismerjék el demokratikus alakulatnak; Marine viszont marad konokul jobboldali, de már nem a peremvidéken.

A továbblépéshez mindenekelőtt a két nagy tehertételtől kell megszabadulnia, a vad antiszemitizmustól és a rasszista megbélyegzéstől. Meghirdette, hogy mindkettő a múlté, olyannyira vége, hogy látványosan szakított Európa hasonló pártjaival és mozgalmaival, köztük az erősen kompromittáló magyar Jobbikkal is. Vona Gáborral nem hajlandó találkozni, számára nem létezik.

Terve keresztülvitelének egyetlen, de annál nagyobb akadálya volt: a papa, aki megmaradt kendőzetlen szélsőjobboldalinak, és ennek még a korábbinál zajosabban is adott hangot. Az idén április elején a BFM gazdasági tévében kijelentette, hogy Hitler gázkamrái, Auschwitz és a többi haláltábor, a zsidók, cigányok, homoszexuálisok kiirtása a történelemnek „jelentéktelen részletkérdése. Emellett rendületlenül kitartok, mert igaz ügynek vélem, és nem érdekel, ha ezzel bárkit is megdöbbentek”. A gondolatmenetet kiegészítette azzal, hogy az ő szemében Pétain marsall, aki Franciaország náci megszállása idején együttműködött Hitlerékkel, nemhogy áruló nem volt, éppenséggel „nemzeti hős”.

Marine Le Pen nyomban fölmérte, hogy a papa ezzel keresztezi a szándékait, az ő kísérletét, hogy „demokratizálja” a Nemzeti Frontot hiteltelenné teszi, ezért az öregtől minden áron meg kell szabadulni. Kezdetben úgy vélte, a nagyon föltűnő konfrontációt el lehet kerülni azzal, ha papát megfosztják a díszelnöki sarzsitól. Ezt nem könnyen, de néhány hónap alatt elérte. Kevés volt, Jean-Marie Le Pen megvadult, csakhamar kiderült, radikálisabban kell „leszámolni” vele.

Rájött, kevés az is, hogy a csaknem 30 000 párttagnak csaknem 95 százaléka értett egyet a díszelnökség megfosztásával, már csupán egyetlen módszer a célravezető - a papát könyörtelenül végképpen ki kell zárni a pártból is. Augusztus huszadikára összehívatta a Front fegyelmi bizottságát, pontosabban öt tagot, (valójában kilencen kellett volna lenniük) és velük mondatta ki, hogy Jean-Marie Le Pen az alapító végképpen megszűnt az FN tagja lenni, töröltetett.

Ami utána következett, szinte minden részletében előre látható volt. Az öregúr heves ellentámadásba ment át, sorozatban tette közzé a nyilatkozatait. Kijelentette, hogy „vége a haragnak, a teljes megvetés pillanata érkezett el". A kivégzés aljas volt, saját lánya vezényelte le, ha maga személyesen nem is vett részt az aktusban, a távolból telefonon irányította. "Ilyen távirányítás soha nem örömteli, szennyes cselekedet az atyát legyilkolni, még ha zsoldosokkal hajtja is végre. Engem pártkongresszus választott díszelnökké, és nem öt senkiházi.

A Nemzeti Front és vagyok. Úgy vélem, hogy a formula, amelyet akkor fogalmazott meg Talleyrand, amikor Napóleon kivégeztette Enghien hercegét, időszerűbb, mint valaha, ez több volt bűnnél, hiba”. És közölte a családfő, hogy voltaképpen nemhogy nem ért véget semmi, valójában most kezdődött el. Függetlenül attól, hogy elindítja a bírósági perek sorozatát a becstelen döntés megsemmisítésére, egyéb módszereket is igénybe vesz. Hamarosan, szinte napokon belül, szeptember elején Marseille-ben összeül a Frontnak az úgynevezett egyeteme, ahol nagy csinnadrattával elfoglalja majd a neki járó díszelnöki fotelt.

A Front – tette hozzá –, „nem kalandorok gyülekezete, én magam vagyok, ez az otthonom”. Az egyik rendíthetetlen követő, Carl Lang kijelentette, új listával akár új Front is alakítható, könnyen előteremthető rá a pénz, ha kell félmillió euró, ha még több kell, további félmillió, hiszen Le Pen gazdag, "köpünk a lányára".

Újabb ellentámadásra adhat majd alkalmat, hogy decemberben Franciaországban regionális választások lesznek, amelyek egyikén az öregúr indulhat, netán a megválasztás esélyével is. Egyes hívei igyekeznek lebeszélni erről, adja át az alkalmat unokájának, a huszonvalahány éves Marion Maréchale-Le Pennek, aki nagynénjének ellenfele, és ez is bosszúságot okozhat a zendülő leánynak.

A politikai cirkuszt rangján, értékén kezelő elemzőket, azonban más foglalkoztatja. Az a dilemma, hogy Marine Le Pen igyekezete, elkerülni a Nemzeti Frontnak szélsőjobboldali pártként kezelését, „demokratikus” alakulattá varázsolni, esélyt teremt-e vagy ez is elterelő hadmozdulat, álcázni az eredetileg valóban szélsőjobboldali jellegét. A L’Obs baloldali heti magazin munkatársa Jean-Yves Camus-t, a radikális jobboldal közeli megfigyelőjét faggatta, aki úgy vélte, a Nemzeti Front megoldhatatlan ellentmondásba keveredett, amelynek szerinte az okozója éppen a fegyelmi bizottság döntése.

A pártalapító és a mai vezető szembekerülése akadályozza a mozgalom „normalizálódását”. Sokszor megfeledkeznek arról, hogy a párttagság nagy része nem áll készen megszabadulni az eredeti eszméktől. Másfelől Marine Le Pen lebecsüli apjának az elszántságát arra, hogy elmegy akár a végsőkig is. Az agg politikusnak megvannak az eszközei arra, hogy az FN választóinak a rokonszenvét megőrizze. Marine egykönnyen nem tudja elfeledetté tenni az elmúlt öt hónap válságait.

Ennél magvasabb a Le Monde analízise, amelyet a digitális változat előfizetőinek bocsátott rendelkezésre. Méghozzá azzal a tömör címmel, hogy a Nemzeti Front mindennek ellenére, miért marad elszántan szélsőjobboldali? Jelképesen a szakadás nem lebecsülhető, de a jelenlegi pártelnök állításai ellenére is a párt ideológiailag a szélsőjobboldalon cövekelte le magát, tematikája az alapítás óta csekély mértékben változott. De túl a programon, a hangnem bizonyos „finomításán”, a tények arra utalnak, hogy Marine nagy mértékben „másolja” atyja szavait.

Nem lehet nem észrevenni a különbséget, amely Marine Le Pen közszerepléseit jellemzi. Ha nagy nyilvánosság előtt szónokol, nyilatkozik tévékben, rádiókban igyekszik valamivel árnyaltabb lenni, de zárt körben, pártgyűléseken, a hívek között keresi annak a módját, hogy kiszélesíthesse a táborát.

Mindennél kíméletlenebb volt azonban a Le Monde hétvégi szerkesztőségi vezércikke, azzal a tömörítő címmel: Marine Le Pen kudarca. A hölgy arra fizetett rá, állapította meg az írás, hogy hat évtized politikáját nem egykönnyű elsöpörni. Marine-nak kettős célja volt: az ördögűzés és a Front tetteinek hétköznapivá varázslása. Mindkettő kútba esett. Az ördögűzés csak látszatra sikerült. Hiába volt a nyitás a közép és a baloldal egy része felé. A megszabadulás az atyától kevés arra, hogy a kiszemelteket magához édesgethesse.