Ítélet Jeruzsálemben

„Nem bántam meg semmit!”, mondta 1957-ben egy interjúban Adolf Eichmann, a náci hóhér, több millió zsidó deportálásának és kiirtásának egyik fő felelőse. 1961-ban, a Jeruzsálemben megtartott perben a vádlottak padján mindvégig ártatlannak vallotta magát. Az Eichmann Show címen a BBC produkciójában remek film készült az évszázad peréről.

Az Eichmann Show című dokumentum-játékfilm az auschwitz-birkenaui haláltáborok felszabadulásának évfordulójára készült a BBC részvételével. De ez nem évfordulós emlékezés, hanem film, amely feszült dráma. Műalkotás, briliáns dramaturgiai találmánnyal.

A téma: Adolf Eichmann, a zsidók millióinak (köztük a holokauszt történetében is páratlan gyorsaságú és nagyságú magyar zsidó lakosság) deportálását és megsemmisítését levezénylő egyik legfőbb náci bűnös jeruzsálemi perének felidézése 1961. április 11. és december 15. között. De ahogy a Gideon Hausner főügyész által ismertetett vádak sem csak Eichmann személyes felelősségéről, hanem a gyilkos náci gépezet népirtó működéséről adtak részletes képet, úgy Az Eichmann Show is egy többrétű drámai eseménysort idéz meg. A múltat és a per idejének jelenét, azaz több réteget fűz tökéletes dramaturgiai egységbe. A szellemesen alkalmazott elbeszélő móddal hoz létre egy olyan izgalmas filmes stílust, ami kivételes moziélményt ad.

A film nagy találmánya az, ahogy zseniálisan illeszti szerves drámává az 1961-es „jelenben” játszódó események fiktív történéseit a perről készülő televíziós közvetítés körül, és a perről készült eredeti felvételeket. Ennek találmánynak köszönhető a lankadatlan feszültség meg a „show”-t, azaz a per nyilvánossá tételét kísérő mély döbbenet, amit a kilencven perces dokumentumjáték kivált. A film jelenében végigizgulhatjuk azt, hogy sikerül-e, illetve hogyan sikerül a komoly akadályok ellenére végéig felvenni a per eseményeit, s azokat esténként megszerkesztve Jeruzsálemből repülőjáratokon eljuttatni a legnagyobb tévéállomásokhoz.

A filmen végigkísérhetjük azt a valóságos folyamatot, ahogyan a világon először létrejön a teljes nemzetközi nyilvánosságot jelentő televíziós közvetítés. A források szerint harminchat ország tévécsatornáin figyelhette a világ az Eichmann-per napi eseményeit, ami egy addig elképzelhetetlen nyilvánosság előtt leplezte a náci halálgyár működését, s abban Eichmann és társai szerepét. A televíziós közvetítéssel járó bonyodalmak – alapjuk szintén valóságos – adják a film fiktív, tehát forgatókönyvben megírt eseménysorát. Ennek két főszereplőjét ugyancsak valóságos személyek ihlették: egyikük a közvetítést kitaláló és a megvalósulást végigverekedő Milton Fruchtman producer, társa a McCarthy-féle kommunistaellenes boszorkányüldözésben félreállított nagynevű amerikai televíziós rendező, Leo Hurwitz.

A tévéstáb fiktív jeleneteibe szövődik a színtiszta valós történelem: azok az archív felvételek, amelyeket az egykori valódi tévékamerák egy éven át, sok száz órában megörökítettek. A jeruzsálemi per idején készült archív felvételek mutatják Adolf Eichmannt a golyóálló üvegkalitkájában, az őreit, a bírákat, a tanukat és a hallgatóságot. A fikciót mindig színesben látjuk, az archív felvételek fekete-fehérek. Utóbbiakat úgy mutatja a film, mintha abban a pillanatban együtt látnánk a rájuk irányuló kamerákkal. A kétféle valóság, a történelem és a fikciósan idézett sztori tökéletesen összesimul. Hiteles és a néző jelenlétének rendkívüli élményét adja.

Nem csak a hitelesség a felbecsülhetetlen nyeresége ennek a zseniálisan kitalált filmnyelvnek, hanem a játékfilmes izgalom is. Az Eichmann Show játékfilm a javából, a legprofibban előállított izgalommal, drámai feszültséggel. Nagy művészi alázattal és kiváló arányérzékkel keverednek a fikciós történetet alakító konfliktusok: átélhető a veszély, hogy a bíróság nem fogadja el a kamerák állandó jelenlétét, hogy a szigorú őrség ellenére egy gyilkos merénylő mégis a stáb közelébe jut a robbanószerrel, hogy a családjukat kiirtással fenyegetik. Paul Andrew Williams, a BBC-produkció rendezője mindezt visszafogottan, a valóság emberi léptékéhez igazodva mutatja meg, egyetlen hamis, hatásvadász gesztust nélkül.

Az Simon Block forgatókönyvírót dicséri, hogy a filmbeli adásrendező, Hurwitz alakján keresztül állandóan odatereli a figyelmet Adolf Eichmann személyére. Miközben vele figyeljük Eichmannt, Hurwitz azt a pillanatot lesi, mikor árulja el magát, mikor adja jelét: tudja, milyen bűnt követett el. A nyárspolgár irodistának kinéző, penge arcú náci gyilkos szemére, szájára, mozdulataira tapadnak a kamerák, hogy elkapják a beismerés jelét, azt, hogy érti: hatmillió zsidó meggyilkolásában vétkes. Külön feszültséggel tölti fel a jeleneteket a várakozás, hallva a vádlott monoton védekezését:mindent felsőbb utasításra tett.

Az egy éven át tartó tárgyalás lényegét: a tömeggyilkos felelősségének, a halálgyár működésének bizonyítását sűríti másfél órába a film. Érzékelteti azt is, milyen rendkívüli hatása volt világszerte a perben nyilvánosságot kapott tényeknek, vallomásoknak. A nemzetközi tévényilvánosság révén a holokauszt az Eichmann-per óta lett téma. Nincs jobb szó rá: a filmnek méltósága van, mélyen és igazul hat. A két remek színész, a producert alakító Martin Freeman és a rendezőt játszó Anthony LaPaglia a legnehezebbet oldja meg, hiteles, eleven, belső konfliktusokkal küszködő jelenlétté emeli egy tévéfilm valóságát. (Elismerés a bemutatóért a Pannónia Entertainment fogalmazónak!)

(Az Eichmann Show *****)