A szlovák felkelés

Északi szomszédunk augusztus 29-én ünnepli az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulóját. A felkelés nem változtatta meg a világtörténelmet, az ország felszabadításában sem volt döntő része, de – divatos szóval élve – „emlékezetpolitikai” jelentősége annál fontosabb.

A felkelés kitörésének napja az ismét függetlenné vált Szlovákia nemzeti ünnepe, ami azt jelzi, hogy az ország hivatalos ideológiája az antifasizmusra épül. Bár a kilencvenes években történtek kísérletek a szlovák fasiszta állam vezetőinek rehabilitálására, a demokratikus erők nem őket, hanem az antifasiszta ellenállás hőseit tekintik példaképüknek. Ezzel megfelelnek annak a nemzetközi konszenzusnak, amely a náci Németország elleni küzdelem ethoszára épül. Mint az elmúlt években láthattuk, ez a konszenzus még a mai politikai ellentéteket is képes felülírni. A második világháborús megemlékezéseken nem, vagy csak nehezen lehet elkerülni a nyugati és az orosz vezetők közös ünneplését.

Ha a világháború menetét nem is fordította meg, azért helytelen lenne lebecsülni a szlovák felkelést. Két hónapig tartott, több tízezer szlovák katona és partizán vett részt benne, komoly károkat okozva a német megszállóknak. Míg 1990 előtt elsősorban a kommunista partizánokról esett szó, ma már nagyjából korrekt kép alakult ki a felkelés különböző résztvevőiről. A partizánok már korábban is elszórt akciókat hajtottak végre a németek és a fasiszta rezsim ellen, s többségük Moszkvához igazodó kommunista volt. Amikor azonban a Vörös Hadsereg közel került a határokhoz, és Hitler közeli veresége minden józan ember számára nyilvánvalóvá vált, a rezsim hadseregéből is sokan szembefordultak a németekkel. Ők a londoni emigráns kormánnyal voltak kapcsolatban. A két csoport között nem is volt teljes a bizalom, ami nyilván közrejátszott a felkelés bukásában. Az amerikai és a szovjet légierő viszont komoly támogatást nyújtott a felkelőknek, amelynek köszönhetően két hónapig sikerült kitartaniuk.

A felkelés bukása közvetve összekapcsolódik a magyar történelemmel. Az 1944. október 15-i nyilas puccs után a Magyarországot megszálló német egységek egy része „felszabadult” a nácibarát rezsim hatalomra kerülésével, és Szlovákiába átvezényelve javarészt ők verték le a felkelést. Jozef Tiso, a szlovák fasiszta állam katolikus papból lett vezetője október 30-án még díszszemlét rendezett Besztercebányán, és nyilvánosan köszönetet mondott Hitlernek a felkelés leverésért. De ugyanakkor közbenjárt nála, hogy a bosszú viszonylag korlátozott legyen, és uralma amúgy is már csak néhány hónapig tartott.

Utóéletét tekintve a felkelés sokat használt a szlovákságnak. Legalább részben sikerült fátylat borítani a náci Németországgal való, sokáig zavartalannak látszó együttműködésre. És, noha 1945-ben „visszazáródtak” az újjáalakuló Csehszlovákiába, az antifasiszta ellenállás hangsúlyozásával legitim módon megőrizhették a szlovák nemzeti identitást. Már maga a Szlovák Nemzeti Felkelés elnevezés is ezt erősítette, amit antifasiszta tartalma miatt a központosító prágai vezetők sem tagadhattak. Annál kevésbé tehették volna, mert a cseh társadalom meglehetősen passzívan fogadta a német megszállást. A rendszerváltozás és a szlovák függetlenség kikiáltása után a felkelés alkalmas volt az új állam antifasiszta előzményének hangsúlyozására, a fasiszta Szlovák Állam múltjának elkendőzésére, valamint a kommunista és a polgári ellenállás „összecsiszolására”. Kevés szó esik arról, hogy a felkelés véres leverésében a szlovák fasiszták is részt vettek, ezért ma már csak a németeket teszik felelőssé. De ez nem csak szlovák jelenség, a nyugat-európai országokban is szokás az antifasiszta ellenállást túlhangsúlyozni, és a nácikkal való kollaborációt jelentéktelennek feltüntetni.

Mindez sajnos éles ellentétben áll a hivatalos magyar „emlékezetpolitikával”. Bár Magyarországon nem tört ki hasonló fegyveres felkelés a német megszállók és a Sztójay-Szálasi féle bábkormányok ellen, nálunk is voltak polgári és antifasiszta ellenállók. A Fidesz-rezsim az előbbiek emlékét csendben elhomályosítja, az utóbbiakét pedig – mint Ságvári Endrével is történt – kriminalizálja. Eközben rehabilitálja, és valósággal ünnepli azokat, akik még a nyilas időkben is kitartottak Hitler, a nácizmus mellett. Ez sajnos hazánk nemzetközi megítélésére is kihat. A mai Magyarország nem fasiszta ország, de már nem része az antifasiszta konszenzusnak. És sajnos nem lehet csodálkozni azon, ha a nagyvilágban egyre többen gondolják úgy, hogy aki nem antifasiszta, az valójában fasiszta szimpatizáns. Ez a magyarság szempontjából önsorsrontó folyamat. Ráadásul semmiféle nemzeti öntudatot sem szolgál, hiszen azt nem lehet a második világháborús vereségre építeni.

A Szlovák Nemzeti Felkelés utóélete éppen azt bizonyítja, hogy ügyes „emlékezetpolitikával” az antifasizmus viszont a nemzeti büszkeséget, ha tetszik, a jó értelemben vett nacionalizmust is szolgálhatja. S mint ilyen, Moszkvától Brüsszelen át Washingtonig mindenütt beleillik a történelemről kialakított konszenzusba.

Nemcsak bűn, hiba is kiiratkozni belőle.