Gyilkosságra ösztönző vágyak

Publikálás dátuma
2015.09.08 07:47
Szász keményebben, sötétebben játszatja a darabot az eddigieknél – Wunderlich József és Bata Éva FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Fotó: /
A gyilkossá lett melós fiú története, aki szebb életet álmodik, és görög diplomatának kiadva magát, szédíti a nőket, csaknem negyven éve jelent meg a Vígszínház színpadán a Jó estét nyár, jó estét szerelem című musicalben. Nem véletlenül adták néhány esztendeje a Nemzetiben is, mert az elvágyódás, a reménytelenül is ábrándképek kergetése, a beteljesületlen vágyak miatti dühödt agresszió, ma is dermesztően aktuális.

Keménnyé, kegyetlenebbé tette a Jó estét nyár, jó estét szerelem című musicalt Szász János rendező a Pesti Színházban, a csaknem negyven évvel ezelőtti vígszínházi ősbemutatóhoz képest. A rendezőt valószínűleg leginkább a bűn fokozatos elhatalmasodása izgatta, ezért még azóta feltárt rendőrségi dokumentumokat is feldolgozott. Kapásból tudjuk, hogy itt aztán senki nem lesz boldog, rosszul végződnek majd a dolgok.

Az is sejthető, hogy a főhős gyilkolni fog, rögtön a produkció elején olyan dühös energiával dolgozik lakatosként a gépén, hogy szinte szétrobban, és annyira elkeseredetten énekel arról, hogy mit ér az ember, aki munkabérből él, hogy csaknem beleremegnek a falak. Sejthető, hogy baj lesz abból, hogy ebből a létből ki akar törni. A kézi borotváját is kinyitja, vizsgálgatja, azonnal gyilkos szerszámnak hat a kezében. A szereplők gyakran brechti songként énekelnek el egy-egy dalt, még okítóan kifelé is fordulnak a közönséghez, képünkbe dalolják a keserű igazságot.

A Jó estét nyár, jó estét szerelem egykori előadása, Hegedűs D. Gézával a főszerepben, ma már legendává lett. És azzá vált Fejes Endre valós eseményeken alapuló regényének tévéfilm változata is, ebben Harsányi Gábor alakította azt a melós srácot, aki görög diplomatának kiadva magát, nőket szédített, majd amikor lelepleződött, kutyaszorítóba került, egyiküket meg is ölte. Három nap alatt elköltötte a havi fizetését, de addig úrnak érezte magát, aki előtt hajbókolnak, akit tisztelnek, emberszámba vesznek. És ezt az érzést azoknak a nőknek is nyújtotta, akik kapcsolatba kerültek vele.

Hacsak ideig-óráig is, de megtestesítette azt, amire vágytak, az úgymond jó életet, biztos egzisztenciát, sok utazást, külföldi létet, azt a helyzetet, amikor már a pénz nem számít, gondtalan felszabadultsággal szórható. Segített szépet álmodni nekik, ahogy magának is, és a boldogtalanok csőstül tapadtak rá. És hát voltak rengetegen, ahogy manapság szintén.

Az elvágyódás, a reménytelen kékmadár kergetés fokozódik, a csődbe jutott életek halmozódnak. Ez indokolja, hogy Szász keményebben, sötétebben játszatja a darabot az eddigieknél. De, ha már szinte végképp nem lehet hinni semmiben, ha már reménysugár se nagyon van, ha a líra kikopott, a romantika száműzetett, akkor ez már olyan világ, ahol abban sem nagyon lehet bízni, hogy bárki is elhozza a megváltást. A mű tétje kérdőjeleződik meg. És az érzelmi amplitúdók leszűkülnek. Eleve elrendeltetett, hogy a sivárságból nem lehet kitörni. És ez sok esetben valószínűleg így is van.

A színpadon viszont kissé egyszínűvé, monotonná teszi a játékot a sok szürke és szürke. Amikor már az első lány esetében is nehéz azt hinni, hogy létrejöhet a szerelem. Ebben az új, áthangszerelt változatban nem nagyon akadnak andalító, szárnyaló dallamok, hideglelős futamok annál inkább, bár azért a Wunderlich József által adott fiú, és a Juhász Katalint Játszó Tornyi Ildikó, tudnak úgy egymásra nézni, tudják úgy megérinteni a másikat, hogy valami kis esély adható. Wunderlich, aki akkor került bele a próbafolyamatba, amikor Stohl András kiszállt belőle, igen erőteljes színésznek mutatkozik, aki markánsan el tudja játszani a fönt és a lent közötti különbséget.

Képes megmutatni a megalázottat, a kiszolgáltatottat, a csaknem eltaposottat, ahogy azt is, amikor pénzzel a kezében, egyetlen öltönyében és nyakkendőjében, azt füllentheti, hogy övé a világ. És ennek aztán ezernyi árnyalata van, amikor csaknem jól érzi magát, amikor elbizonytalanodik, fél, vagy egyenesen retteg, és itt mégiscsak vannak jelentős érzelmi kilengések. Azt amúgy nehéz elhinni, hogy igazi melós, nyers, faragatlan indulatokkal, inkább tűnik ábrándos bölcsésznek, aki aztán végletesen kijön a sodrából. Börcsök Enikő Patyolatban robotoló vénlányáról annál inkább hihető az elviselhetetlen robot. Olyan megviselt, annyira fájdalmasan elnyűtt, hogy az megrendítő.

Járó Zsuzsa fodrásznője gúnnyal, pikírtséggel próbál úrrá lenni azon a helyzeten, amin nem lehet, végül ő is összeomlik. Bata Éva vegyiparban dolgozó nője igyekszik nagyviláginak mutatkozni, jól áll rajta az estélyi, tán a legtöbb esélye lenne a kitörésre, ezért is válhat annyira követelőzően agresszívvá, amikor kiderül, hogy homokvárra próbált építeni. Lényegében kihívja maga ellen a sorsot, nem véletlenül ő válik gyilkosság áldozatává. Kútvölgyi Erzsébet Anyája, Papp Zoltán Apája, a moccanatlan, állóvíz jellegű, elláposodott, fejlődésre képtelen társadalom kövületei. Vereckei Rita díszítők által komoly munkával, és olykor meglehetősen hangosan, mozgatható falakat tervezett, melyekre a szituáció hangulatához illő szürreális, vagy nagyon is valóságos képeket vetítenek.

Presser még két dalt írt az új bemutatóhoz. Amikor a gyilkossá vált, álmodozó srác, felakasztva elsüllyed a mélyben, a többi szereplő felénk fordulva, szemezve velünk, energikus elszántsággal, lényegében rekviemet énekel érte. Siratják a halottakat és a törvényszerűen meg nem valósuló álmokat.

2015.09.08 07:47

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00