Elhúzódik a kormányválság - veszélyes patthelyzet

Publikálás dátuma
2015.09.16. 07:32
Zivataros időket él át az északír első miniszter, Peter Robinson FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/CHARLES MCQUILLAN
Kétségbeesett igyekezettel közvetít a brit és az ír kormány az észak-ír politikai erők között, hogy sikerüljön megmenteni a protestáns-katolikus hatalommegosztáson alapuló, törékeny tartományi kormányzatot. Két nyári gyilkosság nyomán múlt héten kormányválság robbant ki, s világossá vált, a felszín alatt a régi ellenségeskedés tovább él Észak-Írországban.

Hetekig eltarthatnak a tárgyalások London, Dublin és az észak-ír politikai pártok képviselői között. Nem elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi koalíciót nem lehet fenntartani, s végül előrehozott választásokat kell kiírni Észak-Írországban. Mivel a jelenlegi status quo alapját képező, 1998-as húsvéti békemegállapodást annak idején Bill Clinton amerikai elnök közreműködésével hozták össze, még az is felvetődött, hogy az Obama-kormányzatot kellene bevonni a válsághelyzet rendezésére.

Theresa Villiers, az észak-ír ügyek illetékese a brit kormányban mindenesetre jelezte, hogy London egyelőre nem akarja visszavenni a hatalmat a belfasti helyi kormányzattól, de ha nem sikerül áthidalni az ellentéteket, akár erre is sor kerülhet. Villiers és az ír külügyminiszter, Charlie Flanagan minden érintett féllel tárgyalni fog a válság megoldása érdekében az elkövetkező hetekben.

Peter Robinson észak-ír első miniszter múlt héten nyújtotta be lemondását, az általa vezetett Demokratikus Unionista Párt (DUP) öt minisztere közül négy szintén lemondott, ügyvezetőként a pénzügyi tárcavezető, Arlene Foster viszi az ügyeket. A vezető unionista párt így ki is lépett, meg benn is maradt a kabinetben, fenntartva a lehetőséget a megegyezésre és az elvileg ötpárti koalíció továbbvitelére. A legutóbbi, 2011-es Stormont-választás óta a DUP-nek öt, a Sinn Feinnek négy minisztere van a helyi kormányzatban, három kisebb párt képviselteti még magát, s több tárca betöltetlen.

A DUP-t egykor Ian Paisley protestáns tiszteletes alapította, Robinson 2010-ben vette át a párt vezetését, Paisley tavaly szeptemberben hunyt el. Theresa Villiers hétfőn Belfastban mind az öt párt képviselőivel külön-külön tárgyalt, köztük Martin McGuinnes miniszterelnök-helyettessel, aki a katolikus köztársaságpárti Sinn Fein képviseletében a helyi kormányzat második embere. McGuinnes vetette fel az előrehozott voksolás szükségességét, amit egyébként már Robinson is pedzegetett. Ötpárti kerekasztal-tárgyalásokról egyelőre egyik tömörülés sem akart hallani.

A politikai válság két nyári politikai gyilkosságra vezethető vissza. Augusztus 12-én megölték az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) egyik volt tagját, Kevin McGuigant. Az észak-ír rendőrfőnök, George Hamilton pedig kijelentette, a gyilkosságot volt vagy jelenlegi IRA-tagok követték el, méghozzá azért, hogy megbosszulják Gerard ’Jock’ Davison megölését. A Sinn Fein tagadta, hogy az IRA-nak köze lett volna a gyilkossághoz, s McGuigan húzta meg a ravaszt. (Davison állítólag a Provisional IRA egyik parancsnoka volt, s éppen május 5-én, a köztársaságiak mártírja, az 1981-ben 66 napig éhségsztrájkolt Bobby Sands halálának évfordulóján lőtték le.)

A rendőrség a kilenc gyermekes McGuigan halálát követően 16 embert tartóztatott le, de a helyi média szerint az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy őrizetbe vették az egykor az IRA politikai szárnyának tekintett, időközben elfogadott politikai párttá, a második legnagyobb észak-ír politikai erővé lett Sinn Fein egyik helyi vezetőjét, Bobby Storeyt. Ez felszította a régi ellenségeskedést a protestáns unionisták (a Nagy-Britanniához tartozást támogatók) és a katolikus köztársaságpártiak (az Ír Köztársasághoz való visszatérést szorgalmazók) között.

Bobby Storey a Sinn Fein egyik vezető személyisége, s a pártelnök, Gerry Adams személyes barátja. A rendőrségi feltételezés, hogy köze lehetett a gyilkossághoz, hozzájárult a bizalmatlanság légkörének visszatéréséhez. A politikust ugyan szabadlábra helyezték, s nem gyanúsították meg hivatalosan, de a Stormontban kitört válságot már nem lehetett elhárítani, a DUP miniszterei egy kivétellel visszaléptek.

Az unionisták válaszokat követelnek kérdéseikre a Sinn Feintől. Elképzelhető, hogy az IRA, amelynek felosztásáról még 2005-ben állapodtak meg, mégiscsak tovább él? Gerry Adamsék szerint nincs miért aggódni, az IRA már „lelépett a színről”. Storey költőien fogalmazott, szerinte az IRA pillangóvá vált és már elrepült. A Sinn Fein szerint egyszerűen bűnbandák egymás közti leszámolásáról volt szó. Viszontvádat is megfogalmaztak, rámutatva, hogy a lojalista, Londonhoz hű félkatonai szervezetek is fennmaradtak, s kapcsolatot tartanak fenn az unionista pártokkal.

A kabinetből már korábban kivonult Ulsteri Unionista Párt (UUP) vezetője, Mike Nesbitt szerint semmi értelme a tárgyalásoknak, ameddig a Sinn Fein nem ismeri el, hogy az IRA valamilyen szerepet játszhatott a gyilkosságokban. Martin McGuinnes, aki egykor maga is IRA-tag volt, visszautasította, hogy előfeltételeket szabjanak a kormányválság leküzdését célzó tárgyalások folytatásához. Az unionisták ugyanakkor ragaszkodni látszanak ahhoz, hogy élesszék fel a 2004-ben létrehozott független ellenőrző bizottságot (IMC) a félkatonai szervezetek ellenőrzésére.

A belfasti kormányzat vitái egyébként nem újkeletűek, tavaly december óta tart a belviszály, mivel a Sinn Fein elutasította a DUP által előterjesztett szükségprogram, a jóléti lefaragások elfogadását. A Sinn Fein időközben Írországban is jelentős pozíciókra tett szert, s mivel Gerry Adams Dublinban a kormányzó koalíció megszorításai elleni küzdelem élharcosaként lép fel, nem akarta, hogy a brit választási kampányban azzal vádolják, Észak-Írországban ugyanakkor a lefaragások lelkes támogatója. A vita miatt azonban nem sikerült elfogadtatni az észak-ír költségvetést, a DUP ugyanis ezt a jóléti reform bevezetéséhez kötötte. A patthelyzet azóta sem szűnt meg, s a belvitákat a két gyilkosság keltette viharok, illetve az IRA léte és jelenlegi szerepe körüli csatározások a végletekig elmélyítették.

Aki Belfastban jár, tapasztalhatja, hogy – bár a politika felső szintjén kialakult valamiféle megbékélés – a régi gyűlölködés, az előítéletek nem tűntek el. Megmaradtak a magas falak, s éjszakára ma is lezárják a kapukat a katolikusok és a protestánsok lakta negyedek között. A protestáns oldalon hatalmas falfestmény emlékeztet az IRA létezésére: „Még megvannak, tudod!” A protestánsok II. Erzsébetet éltetik, a katolikus utcákban viszont az egységes Írország helyreállítását sürgetik a falfestményeken.

Az észak-ír polgárháborús időkben több mint 3500 ember esett áldozatul, a „Bajok” (The Troubles) időszakaként emlegetett korszak visszatérését azonban senki nem szeretné, s ettől a szakértők szerint nem is kell tartani. Az ügyvezetőként hivatalban maradt Arlene Foster – emlékeztetett a válság kapcsán a Reuters –, maga is a hajdani terrorakciók egyikének túlélője: 17 évesen rajta volt egy olyan iskolabuszon, amely ellen bombatámadást követett el az IRA.

Szerző

Miért éppen Európába? - A migráció okai

Publikálás dátuma
2015.09.16. 07:31
Tájkép az egykor virágzó, mostanra szétbombázott Aleppóból FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/ANTONIO BOLFO
A megállíthatatlannak tűnő Európába tartó menekültáradat kapcsán a leggyakrabban felmerülő kérdés a „Miért épp most? Mi változott hirtelen a Közel-Keleten, ami ilyen pánikszerű menekültáradatot váltott ki?”. Felmerül az a kérdés is, hogy a gazdag öbölmenti arab királyságok miért nem fogadnak menekülteket? Az okok meglehetősen összetettek.

„Német életet akarnak”, mondta a magyar miniszterelnök az Európába érkező menedékkérőkről. Ők viszont, akik mindenüket hátrahagyva, egy szál ruhában és egy kis hátizsákkal, zsebükben egész eddigi életük munkájának pénzzé tett ellenértékével vágnak neki a végeláthatatlan, számtalan veszélyt rejtő gyalogútnak, vagy lélekvesztőkön a Földközi-tengernek, azt mondják, puszta életüket mentik.

Ott az élet a tét

Emberek millióinak kell elhagyniuk otthonaikat nap, mint nap, s azon országok köre, ahol lehetetlenné vált az élet, egyre bővül. Európából a négy éve dúló szíriai háború látszik leginkább, de hovatovább Irak, Líbia és Jemen is ugyanebbe a kategóriába tartozik, és változatlanul mindennapos vérengzések színhelye Dél-Szudán, Eritrea és Afganisztán, hogy csak azokat az országokat soroljuk, amelyekből folyamatosan és legnagyobb számban érkeznek a menekültkérők a schengeni határokhoz.

Nem megélhetési bevándorlók ők, valóban a puszta életükért menetelnek, kivétel nélkül olyan országokból érkeznek, amelyek elhúzódó háborúk, törzsi, faji, vallási állandósult konfliktusok színhelyei. (Ha tényleg Afrika éhezői indulnának el az Ígéret Földjére, akkor nem tíz- és százezrek állnának a határainknál, hanem tízmilliók.)

Az okok némiképp különbözőek, ugyanakkor hasonlóak is. Szíriában szabályos háború dúl, Irakban és Líbiában gyakorlatilag szétesett az államhatalom, Szudánban tulajdonképpen, kisebb-nagyobb megszakításokkal, hatvan éve tart a polgárháború, s a 2011-ben függetlenedett Dél-Szudán, a világ legfiatalabb állama is hamar kirobbantotta saját külön bejáratú polgárháborúját. Ami 2013 óta folyik a dinkák és a nuarek között Dél-Szudánban, az már a ruandai népirtást idézi.

A nyolcvanas évek óta sorozatos háborúk színhelyéül szolgáló Afganisztánban is új helyzetet teremtett az, hogy a nemzetközi haderő tavaly december 31-én befejezte küldetését. Azóta felerősödtek a tálib támadások, a biztonsági helyzet katasztrofális és a kilátások sem biztatóak.

Szíria a megoldás kulcsa?

Abban egyetértés van a legmagasabb nemzetközi szinteken, hogy a menekültkérdést a kiváltó okok megszüntetése nélkül lehetetlen kezelni. Csakhogy ebben is, akárcsak a menekültválság konkrét válságkezelésben, igencsak eltérőek az álláspontok. Leginkább Szíria esetében. Szíria pillanatnyilag a legtragikusabb és leginkább megoldhatatlannak tűnő probléma. Több mint négy éve tart a konfliktus, a halálos áldozatok száma mára meghaladta a 250 ezret, a külső menekültek száma a nyári menekülthullám miatt pontosan nem ismert, de a tavaszi adatok szerint mintegy 3 millióan éltek a szomszédos államok menekülttáboraiban és 5-6 millióra volt tehető azoknak a száma, akik a határokon belül kényszerültek elhagyni otthonaikat.

Azóta azonban felerősödött a szír migráció, hogy hányan hagyták el a tavasz óta az országot, vagy hányan keltek útra azok közül, akik eddig Törökországban, Irakban, Jordániában, Libanonban vagy más közel-keleti államban várták, hogy vége legyen a háborúnak, nem tudni. Hogy miért nem indultak neki tömegesen már tavaly a balkáni hegyeknek, annak igenis van magyarázata. Vegyük sorra.

Geopolitikai sakkjátszma

2011-ben, a konfliktus legelején még valóban lehetett szír polgárháborúról beszélni, amelyben az alavita (síita) Aszad-kormányzat állt szemben a szunnita ellenzékkel. Mert bármennyire „arab tavaszként”, európai típusú demokráciát meghonosítani szándékozó szíriai ellenzékről és mozgalomról szóltak az amerikai, európai hírek, a helyszínről ez azonban kissé másképpen festett. Az demokratikus ellenzék szinte nyomtalanul elpárolgott, rekord gyorsan Törökországba tette át székhelyét és gyakorlatilag kimerült a sebtében felállított nemzeti tanács egymással rivalizáló tagjaiban.

Azok, akik otthon maradtak nagyon is felekezeti alapon álltak szemben az apáról fiúra szálló Aszad-hatalommal. Az ellenállás fellegvárai Hama, Homsz, Aleppo voltak, azok a szunnita centrumok, amelyek már Bassár el-Aszad apja és elődje, Háfez ellen is fellázadtak (akkor is vallási alapon), s amelyekben még elevenen élt az akkori lázadás vérbefojtásának emléke.

Ám nagyon gyorsan megváltozott ez a helyzet, a polgárháború tényleges háborúvá vált, amelyben a külső (szunnita) hatalmak által támogatott nemzetközi (szunnita) zsoldos csapat állt szemben a síita rezsimmel. A másik oldal sem tétlenkedett, Aszad mellett a síita Irán és a Hezbollah sorakozott fel és bár kevésbé nyíltan, de az iraki síita kormányzat is. És hogy a geopolitikai játszma teljes legyen, a szunnita térfélen az Egyesült Államok jelent meg háttértámogatásaival, a síitán pedig Oroszország. Nem vitás, hogy külső segítség nélkül Aszad hadserege régen elsöpörte volna ellenfelét, ugyanúgy vérbe fojtotta volna a felkelést, mint tette azt édesapja 1972-ben, ugyanúgy szétverte volna a bimbódzó „arab tavaszt”, mint tette azt Bahrein (amely ennek ellenére a nyugat szalonképes partnere maradhatott.)

Az Iszlám Állam színrelépése

Az Iszlám Állam (IS) tavaly nyári színre lépése csak megerősítette azt, amit már korábban is tudni lehetett – hogy Szíriában összegyűlt a terror soknemzetiségű élcsapata, amely teljességgel felfalta a kezdetben még valamilyen szinten létező demokratikus ellenzéket. A kalifátus tavaly június végi kikiáltása után még lehetett abban hinni, hogy ezt a nemzetközi közösség sem nézheti tétlenül, a terrorellenes koalíció megalakulása után pedig abban, hogy néhány tízezer terroristának esélye sincs a legfejlettebb haditechnikával kivonuló nemzetközi szövetséggel szemben.

Az, hogy ez mégsem történt meg, hogy a kalifa néhány tízezres fekete serege több mint egy éve dacolhat a nagyvilággal, embereket fejezhet le, égethet meg elevenen, tömeges kivégzéseket, etnikai tisztogatást rendezhet, az mindenekelőtt annak köszönhető, hogy mind regionális, mind globális szinten ütköznek a hatalmi és nagyhatalmi érdekek. Annak köszönhető, hogy a nemzetközi koalíció hosszú ideg még légicsapásokat sem hajtott végre a terrorcsoport szíriai állásai ellen, mert úgy értékelte, hogy azzal Aszad pozícióit erősíti.

Ami különben igaz is, de elég sok szíriai menekült szerint már nem az a helyzet van Szíriában amikor (a Damaszkuszból elmenekült Issa megfogalmazása szerint) „lehet demokratikus rózsaszín álmokat kergetni. Pillanatnyilag csak a rossz és a katasztrofális között, Aszad és az IS között lehet választani” mondta a fiú. De ez még mindig várat magára.

Hová máshová?

És ez új helyzet. A tavaly még reménykedő szíriaiaknak rá kellett döbbenniük, hogy hosszú távon kell számolniuk az Iszlám Állammal, és ugyancsak Issa megfogalmazása szerint, ha nem akarják ketrecben élve megégetve végezni, mint a jordán pilóta és nem akarják, hogy nőrokonaik szexrabszogává váljanak, vagy örök életükre egy fekete lepel mögé száműzve éljenek, akkor nincs más választásuk, mint a menekvés, a „migrációval járó minden nehézség és főképp megaláztatás vállalása”.

A környező országok felteltek, a menekülttáborokban tarthatatlan állapotok uralkodnak, humanitárius katasztrófa szélére sodródott Libanon, Jordánia, Törökország maga is bekapcsolódott formálisan a háborúba, de valójában saját külön háborúját vívja a kurdokkal, az Öböl-menti királyságok elzárkóznak a menekültektől, Líbia szétesett, polgárháborúba sodródott, Irakban amellett hogy ott is jelen van az IS, egyre világosabban látszik, hogy még hátra van a tényleges robbanás. Az amerikai csapatok kivonulása óta káosz és felekezeti viszály uralja az országot, amely formálisan ugyan még nem, de gyakorlatilag három darabra hullott – egy síita, egy szunnita és egy kurd régióra.

Az IS azért tudott teret nyerni a szunnita országrészben, mert lakossági támogatást kapott, mert az ott élők kevésbé ellenségesek a terrorcsoporttal, mint a síita (a kormányátalakítás óta már csak síita többségű) kormányzattal. A legtragikusabb azonban az, hogy e három részből csupán a kurd tűnik működőképesnek, vagyis az, amit nem ismer el, és minden bizonnyal nem is fog elismerni a nagyvilág, ugyancsak geopolitikai megfontolásból.

Nem szívesen látott szíriaiak

Számos bírálat érte a Perzsa-öböl államait amiatt, hogy miközben menekültek százezrei érkeztek Európába, a térség gazdag szunnita államai nem, vagy csak alig fogadnak be szíriaiakat. Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, Bahreint, Katart, Ománt és az Arab Emírségeket arab országokban is bírálatokkal illették. Nem véletlenül, hiszen a szíriaiak és a szaúdiak ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanaz a vallásuk, sokkal több a közös bennük, mint a szíriaiakban és az európaiakban.

A bírálatok egyrészt nem is alaptalanok, másrészt a helyzet nem annyira egyértelmű. Részben azért, mert ezekben az országokban számos külföldi vendégmunkás dolgozik, s éppen miattuk nem létezik menekültstátusz, másrészt, mert a közös vonások ellenére a szíriaiak sem szívesen telepednek le az iszlám konzervatívabb ágát képviselő államokban.

A Perzsa-öböl országaiban nincs menekültügyi koncepció, a térség országai nem írták alá az ENSZ 1951-es menekültügyi konvencióját. Mivel nem tartoznak az aláírók közé, hivatalosan nincsenek is náluk menekültek, s az öböl országokba érkező szíriaiakra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a vendégmunkásokra: nevezetesen ideiglenes vízumot kapnak. Ezek az államok nem is tervezik a menekültstátusz bevezetését attól tartva, hogy a főként bangladesi, pakisztáni, indiai, és fülöp-szigeteki vendégmunkások ott akarnak maradni. A Perzsa-öböl országaiban dolgozó ázsiaiak gyakran minimálbérért dolgoznak olyan munkakörökben, amelyeket a helyiek lealacsonyítónak tartanak. Katarban a lakosság 90, az Arab Emírségekben 80, Kuvaitban 70, Bahreinben 55 százaléka külföldi – elsősorban vendégmunkás.

Ami a menekültkérdést illeti, az 1991-es öbölháború idején sok ezer kuvaiti hagyta el országát, amikor Szaddám Huszein néhai iraki elnök megtámadta országukat. Sokan a háború lezárását követően sem mentek haza. Az Arab Emírségekben például teljes lakóblokkokat biztosított számukra a kormányzat, amelyeket ingyen vehettek igénybe. Jelentős számú palesztin, libanoni és jemeni is él a térségben. Ők már huzamosabb ideje élnek itt, de sosem nevezték menekülteknek őket. Jelentős részük beépült a társadalomba.

A mostani menekültválságot illetően ezen államok azzal védekeznek, hogy jelentős segélyt bocsátottak a Jordániába, Libanonba menekültek rendelkezésére, az Arab Emírségek 4,7 milliárd dollárt, Kuvait 165,7 milliót. Szaúd-Arábia 2,8 milliót, Katar 2,5 milliót. Elsősorban a szunnita menekülteknek nyújtanak segítséget, a segélyezés része lehet mecsetek, iszlám iskolák építése is. Mindez azért nem jelenti azt, hogy a Perzsa-öböl államai két kézzel kapkodnának a szíriai menekültek után. Az a szíriai menekültnek, aki mégis ezen országok egyikét választaná célállamként, vízumra kell szert tennie. Ez azonban drága mulatság, s nem is könnyű hozzájutni.

Az öböl országai részben biztonsági okokból nem látják szívesen a szíriaiakat, részben pedig azért, mert attól félnek, hogy a menekültek magukkal hozzák az arab tavasz szellemiségét. Ettől nagyon tartanak Rijádban, Kuvaitvárosban, de különösen Bahreinben, ahol komoly gondot jelentett a szunnita vezetés számára a többségben élő síiták lázadásának keverése. A konzervatív iszlám államok a vallási konfliktusoktól is tartanak. Mindezek mellett ezeket az államokat egyfajta paranoiás terrorfélelem is jellemzi, ami azért paradox, mert egyes itteni országok támogatták a Szíriában harcoló szélsőségeseket. Befogadni azonban nem akarják őket.

Ez az igazságnak azonban csak az egyik oldala. A másik az, hogy a szíriaiak sem szimpatizálnak az öböl államaival. Sok elmenekült szíriai Szaúd-Arábiát is hibáztatja amiatt, hogy ilyen erőssé vált az Iszlám Állam. A szíriai menekültek egy szabad világba akarnak letelepedni, - ne feledjük, hazájuk a polgárháború előtt is világi diktatúra volt - ennek a kritériumnak azonban szerintük nem felelnek meg az öbölországok.

Menekültek, külföldiek
Menekültek száma
Törökország 1,939 millió
Libanon 1,2 millió
Jordánia 628 ezer
Egyiptom 133 ezer
Irak 251 ezer
Jemen 258 ezer
Kuvait 614
Katar 133
Szaúd-Arábia 561
Arab Emírségek 0
Külföldiek a Perzsa-öböl államaiban(millióban)
Népesség      Külföldiek száma
Szaúd-Arábia 28,7      8
Arab Emírségek 8,26      6,6
Omán 4,09       1,78
Katar 2,2      1,9
Kuvait 3,69      2,29
Bahrein 1,18      0,62



A Facebook-alapító bejelentette, amire mindenki várt

Publikálás dátuma
2015.09.16. 02:20
FOTÓ: Dan Kitwood/Getty Images
Hamarosan megjelenik a "nem teszik" gomb a Facebook közösségi hálózat felületén - közölte kedden a cég alapítója a kaliforniai Menlo Parkban.

Mark Zuckerberg emlékeztetett ara, hogy a felhasználók már régóta kérik egy ilyen lehetőség létrehozását. Gyakorlatilag azóta, hogy a "tetszik" gomb 2009-ben megjelent. 

"Rendkívüli nap a mai, mert ma van a napja annak, hogy elmondhassam, dogozunk rajta, és közel vagyunk a kipróbáláshoz" - jelentette ki.

Zuckerberg szerint az új gomb az együttérzés kifejezésére ad majd lehetőséget, nem pedig arra, hogy az egyes posztokat leszavazzák, mint a Reddit nevű közösségi oldalon. Az új gombot ehelyett olyankor lehet majd használni, amikor a "tetszik" gombra kattintás, vagy a szomorú mosoly posztolása nem alkalomhoz illő.

Szerző