Rónay László;
Budapest;vidék;
2015-09-19 10:00:00
Miért foszlik le rólunk a mosoly, ha a televíziók híradóit szemléljük? Miért gerjesztik mesterségesen az indulatokat? A helyi, községi televízió hétvégén ad műsort, hétfőn megismétli, egyéb napokon közleményeket, hirdetéseket lehet a képújságon olvasni.
De milyen közleményeket? Értesítik a nyugdíjasokat, hogy ingyenes autóbuszutat szerveznek valamelyik gyógyfürdőhöz. Közlik velük, hogy az iskolai konyha nyáron is működik, a nyugdíjasok kedvezményesen juthatnak ebédhez. Csak bizonyos időben és kedvező széljárásban lehet tüzet gyújtani (ezzel persze nem mindenki törődik, valamelyik éjszaka arra riadtunk, hogy a szomszédban petárdákkal ünnepelnek valakit; a frász tört, nehogy a szárazságban tűz üssön ki. Jellemző, hogy amikor az ügyeletes helyi polgárőrök egyikénél érdeklődtem, lehet-e tűzijátékkal riogatni, kis habozást követően azt válaszolta: nagyon jó a kérdés, de nem tud válaszolni rá, forduljak a polgármesteri hivatalhoz – nem fordultam). Gondoskodnak a gyerekek szórakoztatásáról, sárkányt eregetnek, lovas bemutatókat tartanak, a fő attrakció azonban a lecsófőző verseny. Ez az egyetlen indulatokat kiváltó esemény: a vesztesek csalással vádolják a zsűrit, amelynek tagjai degeszre tömik magukat a legváltozatosabb receptek alapján készült koszttal, egyik kedvencemmel.
A rituálé szerint mindig felkeres barátom, iskolatársam. Kitűnő rendű volt a gimnáziumban. Én soha, de nagy tisztelettel szemléltem. Sok dologban nem gondolkozunk hasonlóan, de ez mit sem változtat a bensőséges hangulatunkon. Másik itteni sok évtizedes barátunk délidőben, gusztusosan elrendezett süteményekkel növeli ebédünk fényét. Ha panaszoljuk, hogy némelyik berendezési tárgyunk tavaly óta elerőtlenedett, hamarosan megjelenik szerszámaival, megreparálja a mosogatót, mint jó orvos a beteget.
Politika? Fütyülnek rá! Csak akkor támad némi izgalom, amikor helyi vagy országos választások előtt állnak. Ilyenkor megjelenik a rég látott politikus, ígéreteivel bombázza őket. Legyintenek, ezt már hallották. Sokkal fontosabb kérdés számukra, mi lesz az iskolával, születik-e annyi gyerek, hogy el lehessen indítani első osztályt. Születnek-születnek, de az öregek szép lassan elballagnak. Meghalt a bácsi, aki a múlt évben sebesen loholt bevásárolni. A nénit is hiába keressük, aki nagy kosarából árulta a méregerős paprikát, és a kicsit zöld paradicsomot. „Jövőre is jönnek?” – a kérdésben szemernyi izgalom vibrál. „Ha a Jóisten engedi”. Kicsit megnyugszik. A Jóisten jó, miért ne engedné, hogy újra találkozzunk?
Kilyukadt a csónak. „Holnap jövök” – így a szerelő ezermester. Mert itt van, aki a villanyhoz, más a vízhez, a harmadik a gázhoz ért, és az ezermesterek mindenesek. Nem jön. Telefon. „Holnap biztosan!” Megint semmi. A vidéki ember nem fut versenyt az idővel. Ráér. Nyugodt, nem idegeskedik. Ez amolyan városi szokás.
Mise után összeverődnek az asszonyok a templom előtt. Nagy eszmecserék folynak, kicserélik a híreket. „Hazavigyük?” – kérdezzük egyiküket, őt is évtizedek óta ismerjük, nyolcvanon túl is fürge. Fejét rázza. Köszöni, ne. Megbeszélik a hét legfontosabb eseményeit. A televízió? Ugyan, csak ha jó filmet vetítenek. Tudja, van az a reklám, amelyben az előfizető sopánkodik, választania kell, a híreket nézze-e vagy a filmeket. Na, ez legfeljebb a reklám készítője számára kérdés. Tényleg, mennyit kap a reklámokért? Tudja, mennyi a nyugdíjam? Inkább nem is mondom. Ha a polgármester nem figyelne, nagy volna a baj. Szerencsére odafigyel.
Minden idillnek lassan vége szakad. „Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak.” Pakolunk. Pontosabban feleségem pakol, én nézem. Fájó szívvel szemlélem a tünedező házakat, a kert előtti lócákat, a jó és igaz beszélgetések évszázados színterét. Jó volna maradni még. Megfürdeni az egyszerűségben, őszinteségben, igazságban. Reméljük, jövőre. Adja Isten, hogy egy év múlva ismét…