Budapest;vidék;

2015-09-19 10:00:00

Vidéki emberek és érzések

Majdnem egy hónapra elutaztunk Budapestről, s mintha az élet másik térfogatába kerültünk volna, ahol nincsenek vádaskodások, lázas izgalmak, egymásra mutogatások, mindaz, amit manapság politikának, politizálásnak neveznek. Régi ismerősökként üdvözölnek, mosollyal fogadnak, tényleg örülnek, hogy látnak. Néha elgondolkodik az ember, miért nem lehet ilyen az egész Magyarország? 

Miért foszlik le rólunk a mosoly, ha a televíziók híradóit szemléljük? Miért gerjesztik mesterségesen az indulatokat? A helyi, községi televízió hétvégén ad műsort, hétfőn megismétli, egyéb napokon közleményeket, hirdetéseket lehet a képújságon olvasni.

De milyen közleményeket? Értesítik a nyugdíjasokat, hogy ingyenes autóbuszutat szerveznek valamelyik gyógyfürdőhöz. Közlik velük, hogy az iskolai konyha nyáron is működik, a nyugdíjasok kedvezményesen juthatnak ebédhez. Csak bizonyos időben és kedvező széljárásban lehet tüzet gyújtani (ezzel persze nem mindenki törődik, valamelyik éjszaka arra riadtunk, hogy a szomszédban petárdákkal ünnepelnek valakit; a frász tört, nehogy a szárazságban tűz üssön ki. Jellemző, hogy amikor az ügyeletes helyi polgárőrök egyikénél érdeklődtem, lehet-e tűzijátékkal riogatni, kis habozást követően azt válaszolta: nagyon jó a kérdés, de nem tud válaszolni rá, forduljak a polgármesteri hivatalhoz – nem fordultam). Gondoskodnak a gyerekek szórakoztatásáról, sárkányt eregetnek, lovas bemutatókat tartanak, a fő attrakció azonban a lecsófőző verseny. Ez az egyetlen indulatokat kiváltó esemény: a vesztesek csalással vádolják a zsűrit, amelynek tagjai degeszre tömik magukat a legváltozatosabb receptek alapján készült koszttal, egyik kedvencemmel.

A rituálé szerint mindig felkeres barátom, iskolatársam. Kitűnő rendű volt a gimnáziumban. Én soha, de nagy tisztelettel szemléltem. Sok dologban nem gondolkozunk hasonlóan, de ez mit sem változtat a bensőséges hangulatunkon. Másik itteni sok évtizedes barátunk délidőben, gusztusosan elrendezett süteményekkel növeli ebédünk fényét. Ha panaszoljuk, hogy némelyik berendezési tárgyunk tavaly óta elerőtlenedett, hamarosan megjelenik szerszámaival, megreparálja a mosogatót, mint jó orvos a beteget.

Politika? Fütyülnek rá! Csak akkor támad némi izgalom, amikor helyi vagy országos választások előtt állnak. Ilyenkor megjelenik a rég látott politikus, ígéreteivel bombázza őket. Legyintenek, ezt már hallották. Sokkal fontosabb kérdés számukra, mi lesz az iskolával, születik-e annyi gyerek, hogy el lehessen indítani első osztályt. Születnek-születnek, de az öregek szép lassan elballagnak. Meghalt a bácsi, aki a múlt évben sebesen loholt bevásárolni. A nénit is hiába keressük, aki nagy kosarából árulta a méregerős paprikát, és a kicsit zöld paradicsomot. „Jövőre is jönnek?” – a kérdésben szemernyi izgalom vibrál. „Ha a Jóisten engedi”. Kicsit megnyugszik. A Jóisten jó, miért ne engedné, hogy újra találkozzunk?

Kilyukadt a csónak. „Holnap jövök” – így a szerelő ezermester. Mert itt van, aki a villanyhoz, más a vízhez, a harmadik a gázhoz ért, és az ezermesterek mindenesek. Nem jön. Telefon. „Holnap biztosan!” Megint semmi. A vidéki ember nem fut versenyt az idővel. Ráér. Nyugodt, nem idegeskedik. Ez amolyan városi szokás.

Mise után összeverődnek az asszonyok a templom előtt. Nagy eszmecserék folynak, kicserélik a híreket. „Hazavigyük?” – kérdezzük egyiküket, őt is évtizedek óta ismerjük, nyolcvanon túl is fürge. Fejét rázza. Köszöni, ne. Megbeszélik a hét legfontosabb eseményeit. A televízió? Ugyan, csak ha jó filmet vetítenek. Tudja, van az a reklám, amelyben az előfizető sopánkodik, választania kell, a híreket nézze-e vagy a filmeket. Na, ez legfeljebb a reklám készítője számára kérdés. Tényleg, mennyit kap a reklámokért? Tudja, mennyi a nyugdíjam? Inkább nem is mondom. Ha a polgármester nem figyelne, nagy volna a baj. Szerencsére odafigyel.

Minden idillnek lassan vége szakad. „Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak.” Pakolunk. Pontosabban feleségem pakol, én nézem. Fájó szívvel szemlélem a tünedező házakat, a kert előtti lócákat, a jó és igaz beszélgetések évszázados színterét. Jó volna maradni még. Megfürdeni az egyszerűségben, őszinteségben, igazságban. Reméljük, jövőre. Adja Isten, hogy egy év múlva ismét…