Nem állíthatjuk, hogy a Századvég közvélemény-kutatási eredményei iránt ne táplálnánk olykor kételyeket, de legutóbbi felmérésének - amely azt mutatja, hogy Magyarországon egyre nő a bevándorlással kapcsolatos törvények szigorítását követelők száma -, ezúttal készséggel hitelt adunk. Az sem meglepő, hogy a megkérdezettek egyértelműen súlyosnak tartják a hazai migrációs helyzetet, és kétharmadukat kifejezetten aggasztja a probléma. Ezek a vizsgálati adalékok fényesen bizonyítják, milyen átütő hatásúak voltak a kormányzati propaganda tendenciózus és folyamatos hazugságai – különösen, hogy már a kiindulópontjuk sem igaz, tehát minden további valótlanságot sikerült ráépíteni egyetlen jól megválasztott blöffre.
Amely ugyebár úgy szól, hogy meg kell védeni az országot a számlálatlanul beözönlő migránsoktól, akik nemcsak a munkánkat, hanem a nemzeti és vallási identitásunkat, kultúránkat és életmódunkat is veszélyeztetik. És bár az utóbbi hónapokban mindenki számára világossá vált, hogy a menekülők megpróbálnak minél gyorsabban átjutni nyugat felé - következésképp semmiféle identitásunkat nem fenyegetik -, hiába van ezzel a nyilvánvaló ténnyel a magyar társadalom tisztában, a tömegpszichózis kirekeszti a tényeket. Nem látjuk ugyan magunk körül az immár letelepedett bevándorlók tömegeit, mégis szigorításokat követelünk azokkal szemben, akikről pontosan tudjuk, ha belépnek is az országba, napokon belül igyekeznek elhagyni.
Azt persze senki nem vitatja, hogy a kormánynak regisztrálnia kell a migránsokat, és lehetőleg le is kell folytatnia a menekültstátus megadásához vagy elutasításához szükséges vizsgálatot. Nemkülönben igaz, hogy amennyiben a migráns a regisztráció után nem várja meg a döntést, hanem továbbmegy az unió valamely más országába, akkor onnan, kérelmének elutasítása esetén visszatoloncolhatják Magyarországra. De az megint csak a kormány (meg a Jobbik) propaganda-hazugsága, hogy ezek az emberek itt maradnak a nyakunkon. Például a Koszovóból, Pakisztánból vagy Bangladesből érkezőket, minthogy nem háború sújtotta területről jönnek, Európából rendszeresen vissza is küldik – bármennyire körülményes ez, Magyarországnak szintén módjában áll megtenni. Amikor azonban az Orbán-kormány a schengeni határvédelem kötelezettségére hivatkozva olyan törvénycsomagot fogadtat el a parlamentben, amely lényegében lehetővé teszi valamennyi menedékkérő akár már a határon végrehajtott, úgynevezett gyorsított kiutasítását, akkor valójában csak azt akarja elkerülni, hogy a Nyugatról majd visszatoloncoltakkal vesződnie kelljen. Ezért az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával ellentétben biztonságos országnak nyilvánította Szerbiát, tehát hiába igazolja bárki, hogy háborús övezetből menekült, akkor is automatikusan megtagadják tőle az oltalmat, mert a szomszédos országban – úgymond – nem fenyegették az életét. Aki viszont illegálisan átvágja magát a kerítésen, az bűncselekményt követ el, azonmód bíró elé kerül, és még örülhet, ha az illegális határátlépésért kiszabható börtön helyett csak átteszik a déli határon. Mondani sem kell, hogy az Európai Unió távolról sem ezzel a cinikus rögtönítélő rendszerrel képzeli el a schengeni határ ellenőrzését.
A szeptember 15-ével hatályba lépett törvénymódosítások ugyanis egy sor vonatkozásban nemcsak az uniós közösségi joggal, hanem az általános nemzetközi megállapodásokkal és jogelvekkel is ellentétesek. Nem elég, hogy kriminalizálják a menekülőket, de a velük szemben lefolytatott bírósági eljárásból kutyakomédiát csinálnak. A világsajtót persze előbb járják be a röszkei összecsapások képei, mint annak a híre, hogy a szegedi bírák miként vágják sutba a jogállam alapvető ismérveit, de a kormány embereinek nem lehetnek illúziói: nemsokára sor kerül azokra a tudósításokra is, amelyek az unortodox magyar igazságszolgáltatást fogják bemutatni. És hiába ismételgeti makacsul akár Lázár János, akár Balog Zoltán, hogy a hatóságok mindenben tiszteletben tartják a nemzetközi jog rendelkezéseit, ez a hazugság annál nagyobbat üt majd vissza, minél magasabb pozícióból hangzik el.
A napokban több mint százhúsz magyar ügyvéd egy memorandumban tételesen ismertette a közvéleménnyel, hogyan veszik semmibe az új jogszabályok az igazságos eljáráshoz való elidegeníthetetlen jogot, és miként mennek szembe a fejlett demokráciák ítélkezési normáival. A jogállamért kiálló ügyvédek attól óvják a hazai jogásztársadalmat, hogy lemondjon a hivatás méltóságáról, az igazság feltétlen képviseletéről. Arra kérik a bírói és ügyészi kar tagjait, hogy „észleljék a törvényerőre emelt törvénytelenségeket”, amelyek „kirívóan jogtalan” eljárásokhoz vezetnek, és terjesszék az eléjük kerülő ügyeket az Alkotmánybíróság, illetve az Európai Unió Bírósága elé. Természetesen mindenekelőtt a hazai jogászok hivatásrendjének vezető beosztású kiválóságaitól lett volna elvárható - élükön az igazságügyminiszterrel -, hogy már a torz törvény tervezetét a leghatározottabban elutasítsák, és ha tiltakozásuk ellenére is megszavazza a kormánypárti többség, akkor sorban benyújtsák lemondásukat. Ha az igazságszolgáltatás meghatározó felelősségű tisztségviselői (leszámítva persze a Legfőbb Ügyészt és a Bírói Hivatal elnökét, akikről botorság feltételezni ily mértékű önállóságot) idejében szembefordultak volna a készülő jogtiprással, már eddig is megmenthették volna a renoméjukat - s nem utolsó sorban az országot - ettől a gyalázattól.
