Amikor az iskolások kiránduló csoportjait látom, az jut eszembe, hogy ezek a vidám gyerekek még nem tudják, ezek a kiruccanással töltött napok örök emléket jelentenek számukra. Sok-sok év múlva éppen olyan jó érzéssel emlékeznek arra, mint én a csaknem hatvan évvel ezelőtti szegedi kirándulásomra. Mai is, amikor a szegedi fogadalmi templomot látom, kedves gyermekkori emlékem jut eszembe. Felső tagozatos,napközibe járó gyerekek voltunk, lehettünk vagy húszan, a napközivezető kíséretével kerékpárral mentünk Hódmezővásárhelyről a szegedi Dóm térig. Akkor még nem volt a maihoz hasonló élénk forgalom, kerékpárút sem volt a főút mentén. Algyőnél csak a vasúti híd létezett, ezért minden jármű ott közlekedett. Amikor jött a vonat, állt a forgalom mindkét oldalon. A személyvonatokon kívül gyakori volt a 60-80 vagonos tehervonat, így sokszor előfordult, hogy félórát is kellett az utat lezáró sorompó előtt várakozni. A viszonylag csendes forgalom ellenére sem volt veszélytelen az országúti kerekezés. A túrát vezető tanítónő nem győzte rendre inteni az élre törőket. Akkor is, akár ma, szokás volt, hogy csoporton belül kisebb baráti közösségek alakultak, akik még kerékpározás közben is egymás közelében akartak haladni. A mozgáshoz szokott gyerekek, akik közül többen először hagyták el szülővárosukat, fáradság érzete nélkül érkeztek Szegedre. Hangos cipőcsattogások kísérték a trappoló gyermekhadat a Fogadalmi templom kilátókosarához. Fent úgy éreztem, hogy elindult a templom alattam, de tudtam, hogy mindez érzéki csalódás. Fentről látni a várost csodálatos volt. Amikor leértünk, Kovács Imre pajtásommal arról beszéltünk, hogy ilyen fantasztikus magasságban még soha nem voltunk. Azóta magasabb toronyról, hegyről és repülőgépről láttunk nagyon sokan szebbnél szebb tájat, de a gyermekkori élmény olyan mint az első szerelem. Nem lehet elfelejteni.