Lidérces szélmalomharc

Publikálás dátuma
2015.09.23. 07:50
Dulcinea (Udvaros Dorottya), Sancho Panza (Bodrogi Gyula), Don Quijote (Reviczky Gábor) nincsenek mindig összhangban FOTÓ: MOLNÁ
A Don Quijote szürreális álomvilág lett Vidnyánszky Attila rendezésében, a Nemzeti Színházban. Amit sokan várnának, hogy Reviczky Gábor címszereplőként, Bodrogi Sancho Panzaként, a szolgájaként, fene nagyot komédiáznak, az csak meglehetősen fékezett habzással van jelen a deszkákon.

A Nemzeti Színház Don Quijote előadásában nincs vaskos humor, vásári elevenség és elementáris virgoncság, mint például a szintén Vidnyánszky Attila által rendezett János vitézben. Vagy például volt a számomra leglelkesítőbb Don Quijote előadásban, az A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörű szép halála címmel immáron több mint negyven évvel ezelőtt bemutatott Gyurkó László átiratban, a 25. Színházban. Zömében fiatalok kértek maguknak helyet a deszkákon.

Érződött rajtuk a világmegváltó szándék, az „ide nekem az oroszlánt is” szédületes energiája és hevülete. Fölöttébb játékosak voltak, már-már annyira, mint egy kölyökkutya, ugyanakkor a címszerepben Jordán Tamás tekintete ábrándosan elmerengő, álomból szőtt volt és olykor Zala Márké is ilyen volt Sanchóként. Még olyan falvakban is megfordultak az előadással - csakúgy, mint Vidnyánszky egykori beregszászi társulata -, melyekben azelőtt színház nem járt. Mindkét társulat esetében ez nehéz, de gyönyörűen Don Quijote-i időszak volt, mentek szembe a széllel, a világgal, dacosan, felemelt fejjel, hittek abban, hogy nincs fontosabb annál, mint amit csinálnak, bíztak magukban, a tehetségükben, és abban, hogy színházzal meg lehet váltani a világot.

Akkor nyilván Vidnyánszky is máshogyan állította volna színpadra Cervantes remekművét, akár olyan telivér játékossággal, mint például a Dekameron alapján készült Sólyompecsenyét, vagy a Karnyónét. Ezekben is temérdek líra volt, és még mostoha körülmények között is jókora szerepet kapott a látvány, ugyanakkor mégis elementáris volt a színészi játék, még a jó értelemben vett ripacséria is.

Most azt érzem, hogy a színészek némiképp le vannak szedálva, megmondták nekik, hogy mi mindent nem lehet, nem lehetnek például féktelenül szabadok, pedig ez Don Quijote egyik lényege. De hát a színészeknek bele kell simulniuk a rendezői koncepcióba, és az az igazság, hogy többségük simul is rendesen, ilyen téren sokat fejlődött a társulat, amit joggal vádoltak azzal, hogy az egészen különböző helyekről szerződtetett művészek egészen különböző stílusban nyilvánulnak meg. De most sokkal egységesebb az összkép.

A koncepció szerint Don Quijote halála előtt nem sokkal jön rá, hogy nem volt mersze bátran élni, és a nála még idősebb szolgájával nekilódul a világnak. Ezt igazán nem úgy kell elképzelni, hogy benyargalásszák a színpadot. Két gurulós székük van, egyik támláján ló rajza, a másikon szamáré látható, az ülőalkalmatosságok segítségével „poroszkálnak”, vagy éppen „vágtáznak”. Vidnyánszky, mint mindig, a hatást megsegíti erőteljes zenével, gyakran prózai előadásai is a zenés színház irányába mutatnak. És persze ezúttal is izgalmasan rafinált a világítás.

A szinte állandó munkatárs, Olekszandr Bilozub gyorsan mozgatható, már-már élőlényként viselkedő falakat tervezett, melyek segítségével könnyen kialakíthatók különböző formájú terek. A térformáláshoz hozzájárulnak a Kaposvári Színházi Intézet II. éves hallgatói is, akik Uray Péter koreográfusi intenciói szerint változatos alakzatokba rendeződnek, biodíszletként is szolgálnak, néhány mondattal megpróbálhatnak kiragyogni a sorból. Legalább ők mozogjanak, ha már a többi szereplő gyakran csak egy helyben dekkol.

Reviczky Gábor a címszerepben sokszor eléggé búvalbélelt, sőt letargikus, időnként mintha depressziós is lenne. Nem érzem azt a fene nagy nekirugaszkodást, inkább azt, hogy próbál szépíteni élete mérlegén, de azért olyan feltétlenül ebben ő sem bízik. Meg tán abban sem, hogy régi korok a mainál nemesebb hagyományait neki sikerül megőriznie, átadnia. A hangja elszántabbnak tűnik, mint a teste. Időnként erőteljesen „elbődül”, energia, hit érződik ki ebből az öblös orgánumból, de az arca inkább búvalbélelt, mint eltökéltségtől ragyogó.

Bodrogi persze képtelen nem ragyogni, szemei néha olyan átütően, akkora érdeklődéssel csillannak föl, hogy az az érzésem, legszívesebben megnézné velük a világmindenséget. Látszik rajta olykor a mohó kíváncsiság, máskor rajta is eluralkodik a produkció alaphangulata, a melankólia. Verebes Ernő átiratában a szerző, Cervantes is színre lép, ő se örvend kicsattanó egészségnek, alakítója, Trill Zsolt könyvektől körülvett, sőt könyvekkel megpakolt, gondterhelt embert játszik, akinek hatalmas életismerete az elfajzott világról nemigen teszi lehetővé, hogy túlzottan derűs legyen. Dulcinea, Udvaros Dorottya alakításában, olyan, mint egy álomkép. Feltűnik, eltűnik, libben-lebben, a vágyak megtestesítője.

Két figura töri meg tenyeres-talpasságával, józan paraszti eszével, vehemens, szókimondóan nyers beköpéseivel ezt a sötét víziót, gyakran lidérces álmot, a Kulcsárné, Nagy Mari és a borbély, Szarvas József alakításában. Ők nem tűrik a ködösítést, hanem abszolút a földön állva, olykor beköpnek valami kijózanítót, nyersen valóságost. A kuszán hömpölygő, egymásba kavarodó álomképek szépek, időnként erősebben lekötik a figyelmemet, mint a játék. Vidnyánszky figyelmeztetni akar minket arra, hogy valami, ami vitathatatlanul hagyományokon alapuló érték volt, szétfoszlóban, tovatűnőben van, és becsüljük meg azokat, akik magukat nem kímélve, ellene mennek ennek a tendenciának, hősies, önfeláldozó szélmalomharcot folytatnak.

A Nemzetiben programadó előadásával, a Vitéz lélekkel, lényegében azt mondta, hogy viszonylag hamar helyre tehetők a dolgok, visszaállítható a normális világrend, jöhet a hit, boldogság, szeretet, béke. Most meg mégiscsak azt mondja, hogy a világ eléggé menthetetlen, de legalább a szélmalomharccal próbálkozzunk. Ebben az előadásban nem mondja elég érzékletesen, elég átütőerővel, nem hozza ki a színészekből maximumot, senkiről nem állíthatom, hogy ennél jobbnak másban nem láttam. Merthogy egy jó Don Quijote előadáshoz kell az a fogyhatatlan odaadás, hit, lelkesedés, világmegváltó szándék, ami annak idején a 25. Színházban és a beregszászi társulatban megvolt. Ez most koncepciózusan bágyadtabb, enerváltabb produkció, ami ugyan nem mindig felvillanyozóan feszült, de talán így korának és színházának hű lenyomata.

Szerző

Galla Miklós a Bóta Caféban

Publikálás dátuma
2015.09.23. 07:47
Galla Miklós humorista
A kiváló humorista, zenész, Galla Miklós a Bóta Café vendége szeptember 23-án, szerda este 9 órától a FIX Tévében. 

Kitűnő érzéke van az abszurdhoz, újabban fest is, és könyvet is írt magáról. Bóta Gábor élő, online szintén nézhető, műsorában hívhatják őt a 445-1349-es számon és a tv.fixhd skype címen ugyancsak hozzászólhatnak az adáshoz. 

Szerző

David Gilmour, a bölcs

Publikálás dátuma
2015.09.23. 07:45
FOTÓ:Getty Images
A rockzene világa tele van szerencsés és szerencsétlen sorsú emberek sorsának történetével. Az egyik legmarkánsabb példa, amikor a két véglet egy zenekaron belül megtalálható, az angol Pink Floyd. A tragikus hős: Syd Barrett gitáros-énekes, aki az első, 1967-es nagylemezen a tizenegy dalból nyolcat önállóan, vagy Richard Wrighttal szerzett és énekelt, kettőnek pedig a kvartett tagjaként társszerzője volt.

A második albumon már csak egy dala van, a harmadik készülésekor pedig már nem is volt tagja a zenekarnak. A fájdalmasan gyors zuhanórepülést vele született mentális problémák, illetve az ezekkel kombinált kábítószer fogyasztás okozta. Alkalmatlanná vált arra, hogy zenekarban játsszon. Az együttesből való távozása után készített két, az összeszedettség hiányáról tanúskodó szólólemezt, majd 2006-ban bekövetkezett haláláig teljes visszavonultságban élt. Helyére 1968-ban az a David Gilmour került, akivel néhány évvel korábban még együtt utcai zenéltek Franciaországban és Spanyolországban.

Gilmour, a pozitív példa teljes ellentéte Barrettnek: jól szervezett, koherens, precíz, a munkában maximalista művész, ezen kívül egyéni stílusú szólógitáros és ragyogó énekes. Ha akarja, sima, fényes a hangja, ha akarja, „rekesztős”, rockos. Az 1973-as, elképesztő sikerű The Dark Side Of The Moon című nagylemez készülésekor már megkérdőjelezhetetlen főszereplője volt az együttesnek. Nyugodt tempójú, nagy teret létrehozó zenéjük a világ minden részén, így hazánkban is kiemelkedően népszerű lett, és felkeltette az érdeklődést korábbi felvételeik iránt is. Olyan zene ez, amelyben a gitárok, a billentyűs hangszerek és az ének egyenrangú szerepet játszanak. A Pink Floyd bekerült a progresszív rock legnagyobbjai közé.

Ha van ember, akire ráillik a „szépen öregszik” kifejezés, az David Gilmour. Jelenleg már ősz tanítómester benyomását kelti. Az 1994-es keltezésű, két és fél órás Pulse című koncertet (CD és DVD) olyan fölényes nyugalommal, erőlködés és izzadság nélkül énekli és gitározza végig, mint ha csak vidéki háza hátsó kertjében, délután újságot olvasgatna. Eközben a produkció lenyűgözően komplex hangzás- és látványélményt nyújt. A Pink Floyd klasszikusnak számító négyesfogata utoljára 2005-ben, a Live 8 című jótékonyságikoncerten lépett fel. Richard Wright billentyűs 2008-ban bekövetkezett halála miatt ez sajnos már soha többé nem lehetséges. De Gilmour ettől függetlenül is kijelentette, hogy már nem akar stadionokban játszani.

Első két szólólemeze még a zenekar működése idején, azzal párhuzamosan jelent meg. A második album legjelentősebb szerzeménye a Murder (Gyilkosság) című dal, amelyben John Lennon halála, s az azt okozó merénylet miatti tehetetlen dühét fejezi ki. Gilmour harmadik önálló albuma a hatvanadik születésnapján, 2006-ban látott napvilágot. Ennek szerves folytatása a mostani, új CD, amelynek munkálatai már évek óta tartottak, csak tavaly félretették a projektet a Pink Floyd utolsó, The Endless River című lemeze miatt. Eme, nagyrészt instrumentális anyag Richard Wrightnak állít emléket; az ő játéka is hallható az addig kiadatlan felvételeken. Ezzel végérvényesen lezárult a Pink Floyd története.

Az új Gilmour-CD a Rattle That Lock (Zörgesd azt a lakatot) címet viseli. A borítón kalitkájukból kiszabadult madarak szárnyalnak. Ellentétben az előző, egységes hangulatú albummal, erre inkább az „eklektikus” jelző illik. Hallhatók rajta jellegzetes, hangszeres (azaz ének nélküli) számok, valamint olyan dalok, amelyek stílusukat tekintve bármelyik Pink Floyd-lemezen rajta lehettek volna. Ugyanakkor teljesen új szín Gilmour életművében a dzsesszes vonulat. A Dancing Right In Front Of Me című dalban még csak a zongoraszóló hozza be e műfajt, ám a The Girl In The Yellow Dress már teljes egészében dzsessz-szerzemény. Lehet, hogy „a színfalak mögött” már kísérletezett ilyesmivel a Művész, de a közönség elé most lépett először vele. A címadó szám modern, fülbemászó, szinte újhullámos nóta, ráadásul az album deluxe-kiadásán táncolható, elektronikus verzió is szerepel belőle. Ez is abszolút nóvum Gilmour munkásságában.

A szövegek egy részét a gitáros felesége, Polly Samson írta. Szó esik Gilmour anyjának demenciájáról (Faces Of Stone), Richard Wright hiányáról (A Boat Lies Waiting), a gyereknevelés nehézségeiről (Dancing Right In Front Of Me) és a globális konfliktusokról is (In Any Tongue). Az album minden dalán érződik a személyes érintettség. Ami tudható volt előre, mégis mindig rácsodálkozunk: Gilmour kezében csodálatosan szól a gitár. Bár szaktársaival ellentétben nem játszik gyors futamokat, mégis virtuóznak számít. Zeneszerzőként pedig a fantáziadúsak társaságába sorolhatjuk. Az egész lemezre bölcs nyugalom, szelíd visszafogottság jellemző. Felnőtteknek való zene. Jó hallgatni, főleg éjszaka, a sötétben. A Mester jövő év március 6-án lesz hetven éves. Isten éltesse David Gilmourt!