A Nemzeti Színház Don Quijote előadásában nincs vaskos humor, vásári elevenség és elementáris virgoncság, mint például a szintén Vidnyánszky Attila által rendezett János vitézben. Vagy például volt a számomra leglelkesítőbb Don Quijote előadásban, az A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörű szép halála címmel immáron több mint negyven évvel ezelőtt bemutatott Gyurkó László átiratban, a 25. Színházban. Zömében fiatalok kértek maguknak helyet a deszkákon.
Érződött rajtuk a világmegváltó szándék, az „ide nekem az oroszlánt is” szédületes energiája és hevülete. Fölöttébb játékosak voltak, már-már annyira, mint egy kölyökkutya, ugyanakkor a címszerepben Jordán Tamás tekintete ábrándosan elmerengő, álomból szőtt volt és olykor Zala Márké is ilyen volt Sanchóként. Még olyan falvakban is megfordultak az előadással - csakúgy, mint Vidnyánszky egykori beregszászi társulata -, melyekben azelőtt színház nem járt. Mindkét társulat esetében ez nehéz, de gyönyörűen Don Quijote-i időszak volt, mentek szembe a széllel, a világgal, dacosan, felemelt fejjel, hittek abban, hogy nincs fontosabb annál, mint amit csinálnak, bíztak magukban, a tehetségükben, és abban, hogy színházzal meg lehet váltani a világot.
Akkor nyilván Vidnyánszky is máshogyan állította volna színpadra Cervantes remekművét, akár olyan telivér játékossággal, mint például a Dekameron alapján készült Sólyompecsenyét, vagy a Karnyónét. Ezekben is temérdek líra volt, és még mostoha körülmények között is jókora szerepet kapott a látvány, ugyanakkor mégis elementáris volt a színészi játék, még a jó értelemben vett ripacséria is.
Most azt érzem, hogy a színészek némiképp le vannak szedálva, megmondták nekik, hogy mi mindent nem lehet, nem lehetnek például féktelenül szabadok, pedig ez Don Quijote egyik lényege. De hát a színészeknek bele kell simulniuk a rendezői koncepcióba, és az az igazság, hogy többségük simul is rendesen, ilyen téren sokat fejlődött a társulat, amit joggal vádoltak azzal, hogy az egészen különböző helyekről szerződtetett művészek egészen különböző stílusban nyilvánulnak meg. De most sokkal egységesebb az összkép.
A koncepció szerint Don Quijote halála előtt nem sokkal jön rá, hogy nem volt mersze bátran élni, és a nála még idősebb szolgájával nekilódul a világnak. Ezt igazán nem úgy kell elképzelni, hogy benyargalásszák a színpadot. Két gurulós székük van, egyik támláján ló rajza, a másikon szamáré látható, az ülőalkalmatosságok segítségével „poroszkálnak”, vagy éppen „vágtáznak”. Vidnyánszky, mint mindig, a hatást megsegíti erőteljes zenével, gyakran prózai előadásai is a zenés színház irányába mutatnak. És persze ezúttal is izgalmasan rafinált a világítás.
A szinte állandó munkatárs, Olekszandr Bilozub gyorsan mozgatható, már-már élőlényként viselkedő falakat tervezett, melyek segítségével könnyen kialakíthatók különböző formájú terek. A térformáláshoz hozzájárulnak a Kaposvári Színházi Intézet II. éves hallgatói is, akik Uray Péter koreográfusi intenciói szerint változatos alakzatokba rendeződnek, biodíszletként is szolgálnak, néhány mondattal megpróbálhatnak kiragyogni a sorból. Legalább ők mozogjanak, ha már a többi szereplő gyakran csak egy helyben dekkol.
Reviczky Gábor a címszerepben sokszor eléggé búvalbélelt, sőt letargikus, időnként mintha depressziós is lenne. Nem érzem azt a fene nagy nekirugaszkodást, inkább azt, hogy próbál szépíteni élete mérlegén, de azért olyan feltétlenül ebben ő sem bízik. Meg tán abban sem, hogy régi korok a mainál nemesebb hagyományait neki sikerül megőriznie, átadnia. A hangja elszántabbnak tűnik, mint a teste. Időnként erőteljesen „elbődül”, energia, hit érződik ki ebből az öblös orgánumból, de az arca inkább búvalbélelt, mint eltökéltségtől ragyogó.
Bodrogi persze képtelen nem ragyogni, szemei néha olyan átütően, akkora érdeklődéssel csillannak föl, hogy az az érzésem, legszívesebben megnézné velük a világmindenséget. Látszik rajta olykor a mohó kíváncsiság, máskor rajta is eluralkodik a produkció alaphangulata, a melankólia. Verebes Ernő átiratában a szerző, Cervantes is színre lép, ő se örvend kicsattanó egészségnek, alakítója, Trill Zsolt könyvektől körülvett, sőt könyvekkel megpakolt, gondterhelt embert játszik, akinek hatalmas életismerete az elfajzott világról nemigen teszi lehetővé, hogy túlzottan derűs legyen. Dulcinea, Udvaros Dorottya alakításában, olyan, mint egy álomkép. Feltűnik, eltűnik, libben-lebben, a vágyak megtestesítője.
Két figura töri meg tenyeres-talpasságával, józan paraszti eszével, vehemens, szókimondóan nyers beköpéseivel ezt a sötét víziót, gyakran lidérces álmot, a Kulcsárné, Nagy Mari és a borbély, Szarvas József alakításában. Ők nem tűrik a ködösítést, hanem abszolút a földön állva, olykor beköpnek valami kijózanítót, nyersen valóságost. A kuszán hömpölygő, egymásba kavarodó álomképek szépek, időnként erősebben lekötik a figyelmemet, mint a játék. Vidnyánszky figyelmeztetni akar minket arra, hogy valami, ami vitathatatlanul hagyományokon alapuló érték volt, szétfoszlóban, tovatűnőben van, és becsüljük meg azokat, akik magukat nem kímélve, ellene mennek ennek a tendenciának, hősies, önfeláldozó szélmalomharcot folytatnak.
A Nemzetiben programadó előadásával, a Vitéz lélekkel, lényegében azt mondta, hogy viszonylag hamar helyre tehetők a dolgok, visszaállítható a normális világrend, jöhet a hit, boldogság, szeretet, béke. Most meg mégiscsak azt mondja, hogy a világ eléggé menthetetlen, de legalább a szélmalomharccal próbálkozzunk. Ebben az előadásban nem mondja elég érzékletesen, elég átütőerővel, nem hozza ki a színészekből maximumot, senkiről nem állíthatom, hogy ennél jobbnak másban nem láttam. Merthogy egy jó Don Quijote előadáshoz kell az a fogyhatatlan odaadás, hit, lelkesedés, világmegváltó szándék, ami annak idején a 25. Színházban és a beregszászi társulatban megvolt. Ez most koncepciózusan bágyadtabb, enerváltabb produkció, ami ugyan nem mindig felvillanyozóan feszült, de talán így korának és színházának hű lenyomata.
