Rost Andrea: kitárul előttem a világ

Publikálás dátuma
2015.09.28 07:47
Rost Andrea jövőbeli tervei tele vannak kihívásokkal FOTÓ: BARNA BÁLINT
Szombaton és vasárnap este, a Zeneakadémián koncertszerűen hangzott el Bartók Béla egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára. Judit szerepét Rost Andrea alakította, aki emellett Morricone-estre, a Frenák Pál Társulattal közös munkára, bécsi Csárdáskirálynő-előadásokra készül, s ékszereket tervez. Ebből is látszik, hogy a világhírű szoprán mostanában – a hagyományos operaénekesi karrier folytatása helyett – új célokat tűzött ki maga elé.

- Korábban azt mondta, pályafutása legutolsó szerepe lesz a Kékszakállú Juditja. Miért vállalta el mégis sikerei teljében?

- Valóban úgy gondoltam, hogy magyar énekesnőként ezzel a gyönyörű szereppel fogok búcsúzni a színpadtól. Aztán Keller András, a Concerto Budapest zeneigazgatója megkérdezte, hogy nem szeretném-e előbb elénekelni. Elgondolkodtam, s úgy döntöttem: megpróbálok megküzdeni Judittal. Igen, küzdeni, mert nagyon nehéz szerep – a maga népzenei gyökereivel, szokatlan intonációival. Általában mezzók vagy drámai szopránok éneklik, így az én megközelítésem óhatatlanul más lesz. Törékenyebb, érzékenyebb szólamformálás, a mélyebb fekvésekben pedig egyfajta énekbeszéd. Keller Andrással együtt nagyon figyelek Bartók eredeti tempójelzéseire is – ezeket sok előadás figyelmen kívül hagyta, pedig dramaturgiailag is fontosak. Annyira nehéz szerep ez, hogy még soha senkitől nem hallottam tökéletesen tiszta, hibátlan előadást. Az enyém sem lesz az, de talán nem is ez a lényeg, hanem a dráma megjelenítése.

- Azért sok kitűnő Juditot láttunk-hallottunk az elmúlt évtizedekben. Van példaképe?

- Egyedi interpretációt szeretnék, ezért nem nevezném példaképnek, de – magyar kolléganőimet említve – Kolonits Klára, Komlósi Ildikó, Sass Sylvia előadása is inspiráló. Megnéztem a Metropolitan Opera Kékszakállú-produkcióját is, ahol mostani partnerem, Mikhail Petrenko énekli a címszerepet, de úgy láttam, az ottani hatalmas tér nem kedvez ennek a kamaradrámának. A Zeneakadémia ebből a szempontból ideális helyszín. Azokat a Kékszakállú-előadásokat szeretem, amelyekből magunkra ismerhetünk: a saját múltunkra, emlékeinkre, szerelmeinkre, életünk drámáira.

- Októberben műfajt vált: az olasz Ennio Morricone híres filmslágereit énekli a szolnoki sportcsarnokban. Sokan csodálkoznak, hogy ezt elvállalta.

- Tudatos döntés volt – és nem most született, hanem végigkísérte az elmúlt éveimet –, hogy nagyon különböző műfajokban és karakterekben szeretnék helyt állni. Ennek egyik első lépése a Pannon dalok című 2011-es lemezem volt, amit kárpát-medencei magyar, zsidó és cigány népdalokból válogattunk, és amelyen Jávori Fegyával, Szokolay Dongó Balázzsal, Bolya Mátyással dolgoztunk együtt. Morricone megint teljesen más világ, de egyrészt a saját műfajában a legmagasabb minőséget képviseli, másrészt ismerős nekem, mert a Volt egyszer egy vadnyugat és a többi film a gyerekkoromat idézi, nagyon szerettem őket. Jó zenék, nagyszerű hangszerelésben.

- A következő nagy kihívás a Frenák Pál Társulattal közös estje november 13-án, az Erkel Színházban. Talán táncolni is fog?

- Nem, pedig szeretek táncolni, egykor jártam balettre, s örülök, hogy Frenák Pál Társulata teljes értékű alkotó partnerként vesz részt ebben az új produkcióban. Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója eredetileg dalestre kért fel, de Frenák legutóbbi bemutatója, a Birdie olyan nagy hatással volt rám, hogy egy személyes találkozás után eldöntöttük: létrehozunk valamit közösen. Az esten elhangzó dalok három, nagyon különböző zenei világot képviselnek: Schumann jól ismert ciklusához, az Asszonyszerelem, asszonysorshoz Kodály-népdalokat (köztük a Molnár Anna balladáját és a Kitrákotty mesét), illetve Alban Berg Hét korai dalát társítottam. És hogy még változatosabb legyen a műfaji skála: idén lesz még itthon három Pillangókisasszony-előadásom, majd az évet Bécsben, a Volskoperben zárom a Csárdáskirálynővel.

Rost Andrea jövőbeli tervei tele vannak kihívásokkal FOTÓ: BARNA BÁLINT

Rost Andrea jövőbeli tervei tele vannak kihívásokkal FOTÓ: BARNA BÁLINT

- A rendszeres felkérések azt jelzik, hogy normális a kapcsolata a Magyar Állami Operaházzal. Külföldön is sikeres művészeink az elmúlt évtizedekben rengeteget panaszkodtak az intézmény rugalmatlanságára...

- Folyamatos és gyümölcsöző a kapcsolatom az Operaházzal; úgy érzem, hogy a jelenlegi vezetés mindenben támogat, ami persze nem jelenti azt, hogy olykor nincsenek viták. Reménykedem, hogy ebben az irányban haladunk tovább.

- A napokban mutatták be a nevét viselő ékszer-kollekciót, ami nem egyszerűen üzleti vállalkozás: az ékszerterveket Ön készítette, hónapokig dolgozott rajtuk. Nem fél, hogy elaprózza magát?

- Nem félek, sőt úgy érzem, kitárul előttem a világ. Régi álmom volt, hogy megvalósuljon a kollekció – erre nem sajnáltam az időt és az energiát. Tizennégy évesen keramikus akartam lenni, felvételiztem is a Képzőművészeti Szakközépiskolába, de akkor nem sikerült a bejutás. Most, évtizedekkel később az élet visszaadott valamit: megrajzolhattam, megtervezhettem ezt az ősi szimbólumokból építkező, kicsit archaizáló kollekciót, aminek az Eternelle (Örökkévalóság) nevet adtam. A névválasztás egyébként Gounod Faustjának III. felvonásbeli szerelmi kettősére utal, így operaénekesi pályámhoz is kapcsolódik. Örömmel tapasztalom, hogy az ékszereim hatással vannak az emberekre, s mindenki mást lát bennük: volt, aki távol-keleti motívumokra asszociált, mások indiai hatást vagy éppen a magyar korona alakzatát vélték felfedezni bennük. Folytatni szeretném ezt a munkát.

- Fel is adta a hagyományos operaénekesi karriert? Nem hiányzik a Staatsoper, a Scala, a Covent Garden?

- Szó sincs róla, hogy feladtam volna, de nagyon fájdalmas lehet azoknak a művészeknek az élete, akik mindent egy lapra tettek fel. Kíváncsi vagyok a világra. Érdekel a filmezés, a fotózás – Japánból már fel is kértek egy önálló kiállításra! Keresem az új kihívásokat, mert az élet sokszínű és éppen ettől gyönyörű.

70 éve hunyt el Bartók Béla
Hetven éve, New Yorkban hunyt el Bartók Béla zeneszerző. Az alkotónak az idei év végével lejárnak szerzői jogai, amelyeket addig Vásárhely Gábor, Bartók jogörököse birtokol. A világhírű művész 64 éves korában bekövetkezett halála után két fia, ifjabb Bartók Béla és Bartók Péter, valamint második felesége, Pásztory Ditta kezelte hagyatékát.

Van Dyck olcsóbb volt Munkácsynál

Publikálás dátuma
2019.02.20 11:00
Kásler Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere (j2) és Baán László főigazgató (j) nézi a múzeum birtokába került Van Dyck-festm
Fotó: MTI/ Balogh Zoltán
Az utóbbi száz év legdrágább műtárgy vásárlásának örülhet a Szépművészeti Múzeum: a kormány támogatásával a flamand Anthonis Van Dyck képével bővült a gyűjteménye.
Kedd délelőtt az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós királyi gyermekek portréiból álló kamaratárlatot nyitott a Szépművészetiben annak alkalmából, hogy a magyar kormány a múzeum részére megvásárolta az élvonalbeli flamand barokk festő, Anthonis Van Dyck egyik utolsó, befejezett művét, Stuart Mária Henrietta esküvői portréját. A Szépművészeti Múzeum elmúlt száz évében ez eddig a legnagyobb értékű műtárgy vásárlás. A festményt a Christie’s december 6-i árverésén Londonban vették meg 5,85 millió angol fontért, mintegy 2,1 milliárd forintért – azaz a mű jelentősen olcsóbb volt, mint Munkácsy Mihály Golgotája, amelyért a Miniszterelnökség idén januárban 10 millió dollárt, mintegy 2,8 milliárd forintot fizetett. (Korábban a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja 6 millió dollárt ajánlott a képért akkori tulajdonosának, Pákh Imre műgyűjtőnek, de ő 9 milliót kért. Azóta is rejtély, a Miniszterelnökség hogyan jutott kilencről tízre.) A Van Dyck-képnek – így tárlatnak is – némi bizarr színezetet ad, hogy I. Károly angol király legidősebb lánya, Stuart Mária Henrietta éppen kilencéves volt, mikor házasságot kötött az akkor tizennégy éves II. Orániai Vilmos herceggel, a független Hollandia későbbi kormányzójával. Igaz, a szövetségkötéseket megpecsételő gyermekházasságok akkoriban nem voltak szokatlanok, és minden bizonnyal a művet nem a tematikája miatt méltatta a világ festészetének egyik kiemelkedő alkotásaként az emberminiszter. A Szépművészeti kamaratárlatán tíz gyermekportré látható, többek között Baltazár Károly infáns − Stuart Mária Henrietta unokatestvére – portréja Diego Velázqueztől. Az ötéves trónörökös vadászként, puskával a kezében állt modellt a spanyol udvar festőjének. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került műtárgy a 2004-ben megjelent Van Dyck-monográfiában és a holland művészettörténeti kutatóintézet nyilvántartásában is egyértelműen a művész saját kezű, kimagasló színvonalú alkotásaként szerepel. A szakirodalom a portré három ismert változata közül a szóban forgó képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak – emlékeztet a magyar múzeum közleménye. A portré egyik ismert változata egyébként a Christie’s árverése előtt egy nappal, a Sotheby’s árverésén tűnt fel Londonban, és 790 ezer angol fontért, mintegy 284,4 millió forintért kelt el. Igaz, a festmény szerzőjeként Van Dyck műhelyét, nem pedig magát a festőt tüntették fel – a reprodukciók alapján utóbbi kép sötétebb tónusú, ám a kompozíció ugyanaz, a méret is majdnem azonos. „Nagyjából ez a különbség árban, hogy egy művész saját kezű alkotásáról van-e szó, vagy csupán a műhelyéből került ki” – nyilatkozta lapunknak Martos Gábor művészettörténész, aki a Papageno portálon épp kedden indított blogjában arról írt: Van Dyck képei iránt komoly érdeklődés mutatkozik az aukciós piacon. „Minden annyit ér, amennyit adnak érte: a két festmény között – mindkettőt láttam – jelentős a minőségbeli különbség mind a kidolgozottságát, mind a színeit tekintve” – mondta lapunknak Martos Gábor. A Christie’s árverésén egyébként 5-8 millió angol fontra tették a Szépművészetinek megvásárolt festmény becsértékét, az 5,85 millió fontos vételár reálisnak mondható.  

Győrből a Szépművészetibe

Mint arról korábban többször beszámoltunk, egy decemberi döntés nyomán 250 ezer euróért, mintegy 80 millió forintért vásárolta meg Sébastien Bourdon Nagy Szent család mosónővel című festményének tulajdonjogát Váczy Péter történész, művészettörténész örökösétől, Röszler Balázs Károlytól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja Bourdon festménye 1994-től 2017-ig a győri Városi Művészeti Múzeumban – a Váczy Péter-gyűjtemény részeként – volt látható, a kollekció egyik legbecsesebb darabjaként. A kép most nem a győri múzeumba, hanem a Szépművészeti Régi Képtárába került tartós letétbe. Az MNB-től kérdeztük, miért. − Az Értéktár program Tanácsadó Testületének ajánlása nyomán az MNB Igazgatóságának döntése értelmében − a festmény minősége és annak ritkasága indokolta, hogy a kép a budapesti múzeumba került – válaszolták megkeresésünkre. A témát egyébként a francia barokk művész többször megfestette, e képet pedig 1999-ben kiállították Montpellierben, a művész szülővárosának múzeumában is, a művész első teljes életmű-kiállításán.

Frissítve: 2019.02.20 11:00

Seggfejek a moziban - McKay legújabb műve már-már zseniális

Publikálás dátuma
2019.02.20 10:00
Nehéz eldönteni, hogy mi alapul a tényeken és mi a fi kció ebben a politikai komédiában
Fórum Hungary
McKay legújabb alkotása, az Alelnök, már-már zseniális. A főhőse pedig az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa.
Adam McKay nagy játékos. Bevallom, korábbi munkássága során nem gondoltam ezt, hiszen a Ron Burgundy legendája két része, a Taplógáz, a Tesó-tusa vagy a Pancser Police után első osztályú idiotizmusok voltak, melyek kifejezetten a „pihent agyú” humoruk miatt folyamatosan azt a vágyat ingerelték bennem, hogy a popcornomat egyenként elkezdjem dobálni a vászon felé. Aztán, hirtelen jött A nagy dobás, mely a 2008-as gazdasági válságot igyekezett elmagyarázni és az abszurd humor intelligenciával való megbolondítása nagyon sok embernek bejött – de a formula még korántsem volt tökéletes azoknak, akik nem vágták a gazdasági szlenget, meg amúgy mindent, ami akkor történt. McKay legújabb műve, az Alelnök, már-már zseniális. Persze, ebben segített a témaválasztás is, mely igen hálás volt ez esetben: az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa. Az első segítő tény, hogy nagyon keveset tudunk az igazi Dick Cheney-ről. Ahogy a film kezdő szekvenciáiban McKay ezt nyilvánvalóvá is teszi: kijelentik, hogy Cheney igen zárkózott és koncepcionálisan rejtélyes figura, de igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy ezen változtassanak. Ezek után, ember legyen a talpán, aki tudja, mi a tényalapú ebben a politikai komédiában, és mi az összeesküvési elmélet, de nem is érdekel. A címszereplő fickó ugyanis kellőképpen tenyérbemászó a valóságban (a vásznon meg pláne), és feltétel nélkül elhiszek minden szemétséget róla, amit a pofátlanság terén nem szégyenlős McKay állít. Jelesül, hogy ez a hájfejű piás, ahelyett, hogy szépen elitta volna az agyát, a felesége józanra rugdosta és folyamatosan motiválta, hogy egyre feljebb jusson a ranglétrán. És Cheney minden bizonnyal elnök is lehetett volna, ha nincs egy leszbikus lánya. Merthogy, ez még a legmegértőbb republikánus körökben is megbocsáthatatlan hiba. A film mindenesetre megmutatja, hogy azért így is elég sok kárt tudott okozni Cheney kezdve az Öböl-háborútól a szeptember 11-e utáni lehallgatási botrányokon és Guantánamoi kínzásokon túl egészen Irak mondvacsinált okokból kezdeményezett lerohanásáig bezárólag. És akkor az „emberi” oldaláról nem is beszéltünk. McKay kellőképpen intelligens ahhoz, hogy felépítse a háttérből dolgozó intrikus bábjátékos karaktert és a tényadatokat jól helyezze el a kikacsintós tragikomédiájában. Ami viszont probléma, hogy éppen ez az intelligencia gátolja meg abban, hogy a néphez tudjon szólni. Nem tud egyszerűen fogalmazni, a humor szándékolt többszörös összetettsége miatt pont csak annak a liberális gondolkodóknak lesz „világos” a film, akik az elhangzott állításokkal amúgy is tisztában vannak. Ez persze nem volt le az alapszintű élvezeti értékéből a látottaknak. Például, hogy Christian Bale újfent zseniális alakítást nyújt a nála totálisan más fizikumú főszereplő figuraként (Cheney, természetesen), de hát, akkor is fogtam a hasam a röhögéstől, amikor szintén utánozhatatlan Sam Rockwell lenyűgözően ostoba George W. Bush-ként és ne vegyük el a kreditet pazarság kategóriájában Steve Carelltől se, aki ijesztőbb barom a vásznon, mint Donald Rumpsfeld a való életben. Alelnök Forgalmazza a Fórum Hungary
Frissítve: 2019.02.20 10:00