Beborítja a narancssárga az egész színpadot. Az Átrium Film- Színházban gyerekrajzszerű jókora várat ábrázol Alföldi Róbert és Tihanyi Ildi díszlete, eszembe juttatja az „enyém a vár, tiéd a lekvár” mondókát, és ezzel összefüggésben akár a homokozóban való helyfoglalós, kiszorítós játékot. A Makbett előadásában gyakran óvodásokra emlékeztetően infantilisek a szereplők, ahogy gyakran azt érezhetjük politikusok esetében is, hogy nyelvöltögetve sértődésdit játszanak, és ujjal mutogatnak, hogy a másik a hibás. Ionesco 1972-ben írt darabjában, bár sok tekintetben megtartja Shakespeare
Macbeth című remekművének történetét és alakjait, csaknem csontig lecsupaszítja a figurákat, végletekig fokozza le őket. Egy-egy magatartás-pozíció jelképeivé. Ha úgy tetszik, karikaturisztikus bábukká, bizonyos tekintetben rímel is a darab Alfred Jarry Übü királyára, melyet eredetileg szabad szájúan pofátlan,vérbő diákcsínyként, bábjáték formájában mutattak be. Alföldi rendezésében is vannak szaggatott, bábszerű mozgások, jól jelezve, hogy itt mindenki csak marionettszerű lény, a nagy mechanizmus része, aki bár maga is mozgat másokat, őt is mozgatják, és ugyanaz a brutális aljasság, amit ő elkövet, vele szemben is alkalmazható. Ez az egész darab egy aljasság cunami, árad a gazság, lávafolyamszerűen ömlik, és eláraszt mindent.
Csak Shakespeare alakjaival ellentétben, itt már nincsenek nagyformátumú hősök, szinte mindenki kisszerű, pitiáner, de nagyra vágyik, és ez az ellentét totálisan röhejessé teszi. Ezért kellene végig nevetnünk az előadást, de úgy, hogy közben összeszorul vagy émelyeg a gyomrunk, netán a hányinger kerülget bennünket, nem a sok színpadi álvértől, hanem a temérdek emberi gusztustalanságtól. A király inge is narancssárga, ez nekem kicsit szájbarágós, és persze, hogy szolgál Orbán paródiával is, Hevér Gábor megszemélyesítésében, aki ezt jól csinálja.
Fölemeli a hangját, használja az erőteljesen megnyomott szótagokat, kiadós hatásszüneteket tart, roppant jelentőségteljesen néz. Embert ábrázol. Nem véletlenül ez az egyik legjobb jelenet, de azért ez is nevezhető túl direkt párhuzamnak. Ízlés kérdése, ahogy ebben az esetben temérdek minden. Az viszont már nem ízlés kérdése, hanem csaknem objektív mérce, hogy sok poén nem jön be, durran a semmibe. Holott ez az a típusú darab, amit végig kellene röhögnünk. És bizony ritkán adódik, hogy egyszerre nevet a nézőtér, inkább csak „foltokban” fordul ez elő, hol itt, hol ott jön be valami hathatósan.
Gergye Krisztián koreográfiájában van indulat, elkeseredés, düh, agresszió, miközben belső, lélekből jövő töltetnek ezt kevéssé érzem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a színészek nem játszhatnak eleget, inkább csak néhány vonással fel kell vázolniuk egy-egy figurát. Politikai poénból pedig nincs annyi, hogy végig feszültté tegye a figyelmet. Meghallgathatjuk például azért többször is, hogy „a reformok működnek”, olyan szituációkban, amikor erről nyilvánvalóan nincs szó, így ez persze komikus. De elnyúlnak a jelenetek, közel se megy minden flottul, valószínűleg próbálni kellett volna még a produkciót, ami 2 óra 20 perc egyben. Nem gondolom, hogy olyan hőfoka lenne, hogy ne lehetne szünetet tartani.
A címszerepet Shakespeare darabjában is játszotta már Orosz Ákos a Maladype Színházban. Ezúttal is megmutatja a féktelen, gátlástalan hatalomvágyat, azt, amikor már élvezet az öldöklés. Megmutatja, hogy ő még borzasztóbb, mint Duncan, az előző uralkodó, akinek lekaszabolásában közreműködött. Ahogy társaként, Banco szerepében, Bányai Kelemen Barna is érzékelteti, hogy tökéletesen elszaladt vele a ló, nem ismer se istent,se embert, mások végzetévé válik, ugyanakkor ő is törvényszerűen halad a maga végzete felé.
Három helyett két vészbanyaként Kerekes Éva és Parti Nóra nagyszoknyás parasztasszonyokként szolgálnak jóslásokkal és mulatságos beköpésekkel. Parti inkább feladja a labdát, Kerekes a nyomatékosabb. Ő királynét is alakít, fellengzős nagyzolással, hiú kényeskedéssel, örökös követelőzéssel. Az esetek jelentős részében viszi a prímet. Igaz, hogy sok mindent átmentett az Örkény Színház Übü király előadásából, ahol ugyancsak királynő, de sebaj, ez tényleg passzol ide is, telibe találja a darab stílusát. Bercsényi Péter azon kívül, hogy vérszomjas katona, egy a legnagyobb felfordulás közepette cekkerekkel a kezében a színen átmenő háziasszonyt játszik, akiről lerí, ha törik, ha szakad, számára a legfontosabb a bevásárlás. Átmegy a színen egy ószeres is, ő fennhangon, úgymond, félelem elleni almalét árul. Krum Ádám adja.
Némiképp kilóg a groteszk játékstílusból, annyira valóságosan megfáradt, fásult, olyan, mint egy lepukkant koldus, aki rutinosan mantrázza a valamennyire bevált mondatait. Tőle azért kicsit kiráz a hideg. Aztán a végén Fehér Balázs Benő jelenetétől nagyon is. Öltönyös, nyegle, zsebre dugott kezű kis nyikhajként jelenik meg a vár tetőfokán, amikor már mindenki lekaszabolt mindenkit, kő kövön nem maradt. Megvetően lenéz a megszeppenten felfelé bámuló maradék alattvalóra. Egyre fokozza a hangerejét. Kegyetlenül rideggé válik a hanghordozása, lidércesen merevvé az arca. Már üvölt, és egyáltalán nem köntörfalaz, hogy mire is vágyik, országos uralomra, sőt annál is többre.
Elfajzottan, agyát eldobva, de mégsem minden logika nélkül, lúdbőröztető elszántsággal ordít. Eddig is kibírhatatlanul rossz volt, de még ennél is sokkal rosszabb következhet, üzeni vele Alföldi rendezőként. Akár azt is képzelhetjük, hogy a narancssárga barnára vált. És az tényleg maga lenne a pokol, amit ez a fessen lenyalt hajú, jól vasalt, hideg szemű fiatalember megtestesít.