Külpolitikai illemtan

Mindenkiben, aki kicsit is érdeklődik a külpolitika iránt, kialakul egy kép a külügyminiszterekről. Általában megfontoltan, higgadtan nyilatkoznak a külügyek irányítói, igyekeznek megnyerő képet mutatni az általuk képviselt ország politikájáról. Az sem válik hátrányukra, ha „dörzsöltek”, kicsit ravaszul nyilatkoznak, ahogy Arany János fülemüle-perről írt versében a bíró: „Jobb felől üt, nekem fütyöl, Bal felől üt s nekem fütyöl.” A magyar külügyminiszterek egymásutánja meglehetősen tarka képet mutat. Időnként kétségeink támadhattak Göncz Kinga rátermettsége kapcsán. Martonyi János nagyjából megfelelt a külügyérről alkotta elképzelésnek, olykor sikeresen tompította egyik-másik politikus nyersen fogalmazott otrombaságát. Ezek után következett a miniszterelnök buzgó társalkodója, aki minden várakozásra rácáfolva a jelenlegi trendet követve jól odamondogatott Európának, a legnagyobb államok vezetőinek, olyan stílusban, ahogy labdarúgó társai nyilván egymás között megengednek. Felmerülhet a kérdés, mégis mi haszna lehet hazánknak, ha a külügyminiszter lényegében lehülyézi a német kancellárt, vagy a francia miniszterelnököt. Javítja-e pocsék megítélésünket, ha a külügyminiszter csak sértő kifejezésekkel él, mint aki a magyar nyelvnek mindösszesen húsz-harminc káromkodó szavát ismeri? (Persze lehet, hogy ez a beszédmód hovatovább általános más területen is: országos döbbenetet és felháborodást keltett Kiss-Rigó László püspöknek a pápa hozzá nem értéséről elhangzott dörgedelme.) Sokan csodálkozva kérdezik: hogyhogy nem válaszolnak a sértettek külügyminiszterünk otrombaságaira? A válasz egyszerű: az elefánt nem törődik az egér cincogásával. Az egerek közt még elmegy a hangoskodás, csak ott kelt némi figyelmet. Szijjártó úrtól legfeljebb azt lenne érdemes megtudakolni, nekilátott-e az obszcén szavak szótárának és írja-e már a modortalanság kézikönyvét? Erre talán alkalmas.