Pomogáts Béla;

köztársasági elnök;halálozás;Göncz Árpád;

2015-10-17 10:30:00

Árpád

A magyar történelem több mint ezeréves menete akár két Árpád életműve között is elhelyezhető: az első a honfoglaló vezér, ahogy Vörösmarty Mihály nevezte egykoron: a „párducos Árpád” mára romantikussá vált alakja, a második az új Magyar Köztársaság első elnöke, Göncz Árpád, akinek megjelenése inkább egy tanáremberre, mérnökre, orvosra és írástudóra emlékeztetett.

Göncz Árpád - hadd mondjam ezt kissé patetikus felhanggal -, maga is „honszerző” és „honalapító” volt, minthogy (az 1849-es, 1918-as és 1946-os respublika után) ő is köztársaságot alapított. Igaz, nem egyedül, igen sok társával együtt: pártpolitikusokkal, írókkal, művészekkel tudósokkal, a nemzetnek egy tekintélyes részével, amely akkor, 1990-ben, egy új köztársaság megalapításának lázában, bátorságában és dicsőségében adott a kiüresedett és jelentés nélkülivé vált „népköztársaság” letűnte után új államformával a nemzetnek új intézményi keretet, ennél többet: történelmi fundamentumot.

Küldetése volt

Az előbb a honfoglaló fejedelemre utaltam, abban a meggyőződésben, hogy a Göncz Árpád neve által (is) szimbolizálható demokratikus átalakulás („rendszerváltás”) majdnem olyan történelmi fordulatot hozott a nemzet élettörténetében, mint a honfoglalás (meg mint már történelmi fordulatok: 1526, 1711, 1848, 1918 és 1945). Igen, honfoglalás volt ez is: a magyar nép sok-sok évtized elmúltával végre urává válhatott saját országának. Közben kínálkozik egy másik történelmi analógia: Kossuth Lajosé, már csak annak következtében is, hogy a két államférfinak nemcsak a közéletben, hanem a börtönben is tapasztalatokat kellett szereznie (a börtönévek a függetlenségi eszményeket valló magyar politikusok számára amolyan „tanulóéveknek” számítottak). A két államférfinak különben szinte pontosan ugyanakkora életet adott a Gondviselés, igaz ennek végső szakaszát Göncz Árpádnak nem száműzetésben kellett eltöltenie, habár életének utolsó tizenöt esztendejében alig hallatta hangját a magyar közéletben. Az összehasonlításnak természetesen nem ez az életrajzi különlegesség a kulcsa (habár több mint kilencven évet megélni nem tartozik a mindennapi dolgok közé!), hanem a vállalt és becsülettel ellátott közéleti szerep: a magyar demokrácia létrehozásában vállalt is betöltött küldetés.

Voltak az új (most már negyedszázados) Göncz Árpád által (is) alapított köztársaságnak kegyelmi pillanatai, és fájdalmas, hogy ezek mintha nem akarnának megismétlődni a jelen történelmében. Pontosabban fogalmazva a vezérlő politikusok nem tartanak igényt ilyen kegyelmi pillanatokra, mintha nem érdekelné őket az a „szakrális fény”, amely a nemzeti történelem szürke köznapjait mindig újra bevilágítja, ismét 1848-ra, 1918-ra, 1945-re, 1956-ra és az általam tapasztalt és számon tartott utolsóra: 1989-re gondolok. Göncz Árpád életműve (nem csak az államférfié, az íróé is) ennek az utolsó kegyelmi pillanatnak az alakítója és a példázata: a jelképes értelmű tanúsítványa - volt.

Bibó, Donáth, Mécs társa

De hadd tegyek egy rövid pillanatra személyes vallomást. Göncz Árpád sorstörténete természetesen nem ismeretlen ennek a lapnak az olvasói előtt sem, és most, hogy eltávozott közülünk, igen sokan felidézik ezt a sorstörténetet.

Nos, magam jó néhány évtizede ismerkedtem meg vele személyesen és még valamivel korábban írói (és műfordítói) munkásságával, olvasóként. Két körben is. Egyrészt a Magyar Írószövetségben, amelynek már a hetvenes években nagyra becsült tagja, később, köztársasági elnökségét megelőzve, emlékezetem szerint, egyhangúan megválasztott elnöke volt, ezt a posztot csak államfővé választása után adta fel. Másrészt, államfővé választása előtt, jóval korábban az ötvenhatosok összetartó baráti közösségében találkoztam vele. Ehhez a közösséghez olyan írók, tudósok, más értelmiségiek tartoztak, mint Bibó István, Donáth Ferenc, Kosáry Domokos, Vásárhelyi Miklós, Haraszti Sándor, Rajk Júlia, Józsa Péter, Mécs Imre, Eörsi István, Andorka Rudolf, Dornbach Alajos. Többeket már elfeledett a közélet, például a kitűnő történészt, Szabó Miklóst, aki a forradalom emlékének tisztán tartásában szerzett múlhatatlan érdemeket. Mindannyian (velem együtt) megjárták a Kádár-rendszer börtöneit, mint ahogy köztudomásúlag Göncz Árpád is hosszú éveket töltött rács mögött.

Régi baráti találkozókra emlékszem, szilveszteri összejövetelekre, hosszú beszélgetésekre, reménykedésre és csalódásra, hatósági erőszakra és ezzel szembeforduló baráti összefogásra: a szellemi ellenállás a köznapi szolidaritás emelkedett pillanataira, amelyeknek a közös történelmi tapasztalat, emlék és elkötelezettség adott morális értelmet és erőt. Ahogy írom ezt a visszaemlékezést és nézegetem a régi írásaimat, kezembe kerül egy három és fél évtizede a Magyar Hírlap 1980. egyik novemberi számában megjelent kis megemlékezésem Göncz Árpádról. Ez az írónak akkoriban az olvasók kezébe került Találkozások című elbeszéléskötetét (életművének időrendben második darabját) mutatta be. A címadó, inkább „kisregénynek”, mintsem elbeszélésnek tekinthető történetnek (elnézést kérek, hogy a magam egykori szavait idézem) ma is, így gondolom, valamiféle „mitologikus” aurája van. A történet, ahogy akkori írásomban most olvasom: „a franciák nemzeti szentjének: Jeanne d’Arc-nak alakját eleveníti fel. Modern legenda ez az elbeszélés, mitologikus fénye valamiképpen a nagy emberi tettek megmaradásának gondolatát világítja be.”

"Evangéliumi" üzenet volt

A nagy emberi tetteknek, tapasztalataim szerint, mindig van valamiféle „mitikus” kisugárzása és értelme: a történelmi és az irodalmi tetteknek egyaránt. Göncz Árpád közéleti munkásságának: helytállásának a forradalom idején és helytállásának az új magyar demokrácia születésének ugyancsak emberpróbáló küzdelmei között, a jelenből, ebből a sanyarú jelenből visszatekintve, ugyancsak van valami „mitikus” aurája. Ahogy az olyan történelmi személyiségek tevékenységének, akik nem egyéni boldogulásuk érdekében cselekedtek (ahogy a legtöbb mai magyar politikus), hanem a nemzet és az ország javára, és ezért áldozatokat is vállalni tudtak, akár az életük feláldozását is, miként Göncz Árpád igen sok „ötvenhatos” küzdőtársa. Nem akarok nagy neveket ideírni, az olvasó bizonyára tudhatja, kikre gondolok.

Ez a „mitikus” aura – és ez is hozzátartozik Göncz Árpád személyiségéhez és történelmi hagyatékához – ugyanakkor egy olyan embert vett körül, aki nem kívánt különb lenni másoknál – meg tudta őrizni a „hétköznapi ember” identitását, természetességét, józanságát és jóindulatát. A történelmi szerepvállalás és a köznapi emberség együtt: talán ez adta meg Göncz Árpád egyéniségének karakterét.

Valamikor a kilencvenes években Kárpátalján jártam és jelen voltam azon az ungvári ünnepségen, amelyet Petőfi Sándor szobrának felállítása alkalmából rendeztek. A szép bronz emlékművet Göncz Árpád avatta fel, és midőn a város főterén egybegyűlt a többezres ünneplő közönség (nem csak magyarok, ruszinok, cigányok is) egy szurtos kis purdé „Árpi bácsi, Árpi bácsi” kiáltásokkal odaszaladt a köztársaság elnökéhez, aki felemelte és magához szorította, mintha a saját unokája volna. Nem törődött azzal, hogy a kis cigánygyerek szurtos arca nyomot hagy a fehér ingén. Ennek a kis jelenetnek számomra szimbolikus értelme volt: az ország (és a nemzet) elnöke és a magyar nép leginkább elesett és kiszolgáltatott kis képviselője találkozott. Ez volt a szoboravatás szertartásának, mondhatom, „evangéliumi” üzenete.