Franciaország;Marine Le Pen;Nemzeti Front;

2015-10-21 07:31:00

Hadjárat az államfői székért

Választási lázban ég Franciaország. Alig másfél hónap múlva, decemberben regionális választást rendeznek, a helyi önkormányzatok összetételére voksolnak. E választásnak nem csekély a tétje. Erősen tartani lehet attól, hogy Marine Le Pen szélsőjobboldali Nemzeti Frontja (FN) előretör, tekintélyes pozíciókat hódít meg magának a régiók nagy részében, és ezzel jelentős változásokat indíthat el országosan is, amelyek hosszú időre befolyásolhatják a közeljövőt. Mégis, csupán átmenetinek tekintik ezt a közelgő szakaszt, a franciák zöme valójában már messzebbre, 2017-re tekint. A következő államfőválasztásokra, amikor lejár François Hollande ötesztendős elnöki mandátuma.

Nincs abban semmi meglepő, írta a Le Monde politikai elemzésben Gérard Courtois publicisztikai rovatvezető, hogy már javában tart a 2017-es visszaszámlálás. A szocialista Francois Hollande újabb, immár második fél évtizedére készül, hallani se akar arról, hogy a baloldalon egyáltalán számítania kellene vetélytársra. Ha mégis akadna ilyen, az esetleges önjelöltet úgyis gond nélkül legyőzné az úgynevezett előválasztáson – véli az elnök. Szeptember óta kampánymódba kapcsolt, szinte nem telik el nap anélkül, hogy ne avatna föl egy új létesítményt, ne mondana el valamilyen „rendkívül fontos beszédet”, uralni igyekszik a politika teljes terepét.

Mondhatni hasonló a helyzet az úgynevezett jobbközépen, Nicolas Sarkozy hajdani pártjában, a Népi Mozgalom Unióban (UMP), amely néhány hónapja a „Köztársaságiak” címét viseli. Sarkozy azt harsogja, hogy a Nemzeti Fronttal szemben ő az egyetlen alternatíva, Hollande-nak szerinte „befellegzett”. Még derűsebb a hangulat a szélsőjobboldalon, ahol Marine Le Pen eddig veretlenül áll az apjával, Jean-Marie Le Pennel vívott, valójában mégis befejezetlen küzdelemben. Agresszívebb, mint valaha, gúnyolódik Hollande elnökön, Merkel „alkancellárjának” nevezi őt, mint hirdeti, semmi kétség, „történjék bármi, ott látom már magam a mindent eldöntő második fordulóban”.

Sokkal bonyolultabb azonban a valóság. Hollande hiába magabiztos, hogy a baloldalon nem kell vetélytársra számítania, rosszul áll a szénája. A sorsát ahhoz kötötte, hogy megígérte, enyhíti a krónikus munkanélküliséget, de az eddig jottányit sem változott. És minden másban is csalódások érték. Az utóbbi hónapokban nem vette észre, hogy ügyetlenül lépett, amidőn mondhatni második emberévé avatta a fiatal Emmanuel Macron gazdasági minisztert, aki a népszerűségi listán száguldani kezdett - felfelé. Ami azonban nem éppen kedvező fejlemény, hogy főként a jobbközép szavazók kedvelik: e táborban immár állítólag 44 százalékra nőtt a róla kedvezően vélekedők aránya.

Emmanuel Macron úgynevezett jobboldali szocdemmé nőtte ki magát. Főként Hollande kétbalkezessége miatt, és nagy meglepést aligha okozna, ha 2016-ban, a szocialista előválasztásokon akár meg is előzné protektorát. Nyílt ellenfélként léphetne színre, és ezzel elütné a szerencsétlen mai államfőt, akiből már az eddigi szocialista hivők nagy része is kiábrándult. Ezzel azonban még nem értek véget a bizonytalansági tényezők, sőt itt kezdődnek csak igazán. A „klasszikus fölállás” szerint de Gaulle visszavonulása és Pompidou halála óta az elnökválasztások igazán „háromjelöltesek”.

A centristának tekinthető jelölt a mérsékelt jobboldal embere, a baloldali jelölt szintén mérsékelt, s a szocialistáktól kerül ki, a harmadik pedig nacionalista, szélsőjobboldali nézeteket képvisel. A gyakorlatban a Nemzeti Front eddig minden alkalommal kiesett, egy kivétellel, 2002-ben,amikor a FN akkori elnöke, Jean-Marie Le Pen az első fordulóban megelőzte a szocialista Lionel Jospint, ezzel a „döntőbe” verekedte magát. Itt a második fordulóban aztán már sima vereséget szenvedett Jacques Chiractól.

Mára, illetve 2017-re a korábbiakhoz képest az az alapvető változás, hogy a mezőny ötösre duzzad, az úgynevezett jobbközépen három ellenfél is csatasorban áll, szemben egymással. A Köztársaságiakra átkeresztelt volt UMP élén álló pártelnök, Nicolas Sarkozy volt államfő hallani se akar arról, hogy bárki is ellenfeleként léphessen föl, mindenki mást nem létezőnek tekint. Korántsem biztos azonban hogy mozgalmának a tagsága is egyöntetűen osztja ezt a véleményt, ezért most azon buzgólkodik, hogy átszervezze az előválasztásokat. A hajdani UMP-nek országosan 10 ezer alapszervezete van, ő közülük kettőt eleve kizárna a szavazásokból, mindössze nyolcezernek adna döntési jogot, vagyis egyetlen tollvonással fölszámolná a demokráciát. S mindezt csak azért, mert három vetélytárssal is meg kellene küzdenie.

Igaz, az a három inkább csak egy: Alain Juppének, Bordeaux jelenlegi polgármesterének reális esélye lenne a legyőzésére. Juppét hiteles, igazi jobbközép politikusnak tartják, ellentétben Sarkozyvel, aki a szélsőjobbra kacsintgat. Juppét a köztudat Chirac örököseként tarja számon. Sarkozy manipulációinak az a háttere, hogy úgy számolja, mögötte biztosan kizárólag a mintegy 80 ezer párttag áll, a hozzávetőlegesen 3 millió jobbközép voksolók többsége pedig Juppét támogatná, vagyis Sarkozyt vereség is fenyegetheti, ezért amolyan „pártdiktátorként” mindent meg tesz a körülmények összekuszálására. A Le Point hetilap címoldalán Sarkozy fotója alá azt az aláírást illesztette, „A nagytakarító”, az elemzés szerint, aki útját állja, mindenkit elsöpörne.

Legújabban viszont nem teljesen váratlanul, mégis meglepetésnek számító újdonság bukkant föl. A Köztársaságiak alelnöke, a nagy politikai étvágyú, lengyel származású hölgy, Nathalie Koszciusko-Morizet soha nem titkolta el, hogy többre vágyik, Sarkozy helyére áhítozik a párt élén is. Pedzegeti, nem volna ellenére, ha a neve beilleszkednék a 2017-es elnökjelöltek névsorába. Nagy esélyt nem adnak neki ugyan, azt azonban valószínűnek tartják, hogy a színrelépésével tovább növelné Juppé győzelmi lehetőségeit. A döntő év 2016 lesz, addig igencsak sokszor fordulhat a szerencse kereke, de a máris népszerűen NKM-ként emlegetett dáma neve nem egészen a hátul kullogók között szerepel.

A legkeservesebb helyzetben azonban az elárvult baloldal tarthatja magát. Egyik leghűségesebb sajtóterméke, az esztendők óta rendíthetetlen Le Nouvel Observateur, (mára L’Obsra rövidült című hetilap) fújja meg riadóként a harci trombitát. Már kommentárjainak a címében is drámai hanggal igyekszik mozgósítani elárvultnak vélt táborát. Matthieu Croissandeau azzal riogat, hogy „a baloldal szétmorzsolva kullog, ébredj végre elvtárs!”, holnap nagyon késő lesz. Késő a siránkozáshoz, de túlságosan is késő a haraghoz, és még később a forradalomhoz.

A megbénított baloldali szavazó minden szándéka ellenére is máris statiszta szerepre kárhoztatott, a köztársasági elnökválasztás számára lidércnyomás lesz, a szocialisták szerinte mindent elveszíthetnek, nem lehet semmi esélyük azoknak, akik magányos jelöltekként indulnak rohamra. Azzal vigasztal csupán, hogy végképpen azért talán még nem veszett el minden, a baloldal 2017-ig észhez térhet még.

A másik zsenge vigasz a bal féltekén, hogy a legrosszabb semmiképpen sem következhet be. Ijesztésre kétségtelenül alkalmas, hogy a mezőnyben jelen lesz Marine Le Pen is, és ez vitathatatlanul magában hordja azt az esélyt is, hogy a három egyáltalán szóba jöhető kandidátus között minden valószínűséggel elképzelhető az ő neve is. De igazán komolyan nem. A francia választók között ugyan túlságosan is magasra szökött a Nemzeti Front népszerűségi mutatója, meghaladhatja akár a 30 százalékot is, de arra a nagy többség teljesen alkalmatlannak ítéli személy szerint Marine Le Pent, de még inkább a pártját, hogy egyáltalán kormánytényezőnek vélje.

A Szocialista Párt 2007-ben pillanatig sem habozott Chirac mögé állni, hogy elhárítsa a szélsőjobboldali kísértést, - ha volt akkor is egyáltalán – és most sem lehet másképpen. A pillanatnyi fölmérések szerint három francia közül egy azt tartja, hogy Juppé lenne a legjobb jelölt, akár újabb Chirac is válhatna belőle, akinek az érdemeit annak idején Hollande is elismerte, és nem csupán kényszerből. Persze az igazi mégis a baloldali ismétlés lenne, alkalmas jelölttel, akinek eddig alig van nyoma.