Későre jár. A józsefvárosi szuterénben nyolc asszony és lány salátát, káposztát, sárgarépát darabol a nagy asztalon. Beállok közéjük, a zöldséget műanyag dobozokba rakjuk, koktélparadicsommal, datolyával díszítjük. Épp végzünk, amikor befut Zsuzsa. Hetekig hívogattam. Hol dolgozott, hol adományokat gyűjtött, szállított és osztott, hol ruhákat szortírozott a lányával, hol kialvatlan volt, mert hajnali négykor ért haza. Nem akart szerepelni, azt mondta, ő csak egy szem a láncban. Végül addig rimánkodtam neki, míg kötélnek állt.
- Június közepén kapott el a gépszíj. Egyik délután a lányomért mentem a Keletibe, és a parkolóban belebotlottam egy volt tanítványomba, aki vízzel és szendvicsekkel megpakolt autóval arra várt, hogy pár társával együtt a pályaudvar környékén ragadt menekülteknek segítsen. Tőle hallottam először a Facebook oldalán szerveződő segítőcsoportokról. Már másnap ott voltam a lányommal a Keleti homlokzata előtti placcon - ruhát, vizet, szendvicseket, gyümölcsöt, pelenkát, tisztasági csomagokat osztottunk kimerült férfiaknak, a nyári forróságban is kendőt (hijabot) és zárt ruhát viselő asszonyoknak, pici gyerekeknek, akik kisebb-nagyobb csoportokba verődve folyamatosan jöttek. Szíven ütött, mennyien várnak segítségre, pedig akkor még csak párszázan lehettek. Később a homlokzat előtti placcról leszorultak a metró aluljáróba, a folyósokra, mindenütt végtelenül elcsigázott felnőttek és gyerekek hevertek a csupasz kövön. Nyár vége felé már rendszeressé vált, hogy több ezer ember zsúfolódott össze embertelen körülmények közt a II. János Pál pápa téren illetve a Keletiben - meséli.
- Napközben dolgozom, így este és éjszaka, illetve hétvégén tudtam segíteni, az első naptól fogva csak három-négy órákat aludtam. A tizenöt és fél éves lányom mellett a lassan tizennégy éves fiam is gyakran velem tartott. Eleinte az önkéntesek többsége kissé szervezetlenül, saját szakállára dolgozott, később álltak csak össze a civilek csoportokba, hogy a munkájukkal helyettesítsék a nem létező állami ellátó rendszert. Mi ahhoz a társasághoz csatlakoztunk, akik azt tűzték ki célul, hogy meleg élelemmel segítsék a menekülteket. A hajléktalanok közösségi helyeként működő Bérkocsis utcai pincehelyiségben kezdtünk főzni, naponta egyszer meleg ételt. Eleinte napi 200 adag készült, ami az igény rohamos növekedésével 2000 adagra ment fel. Ahogy folyamatosan és egyre többen jöttek, megalakult a reggeliztető csoport, délután szendvicseket csináltunk, esténként teát osztottunk. Állandó készültségben éltünk, szinte tábori viszonyok között, hiszen rendes tűzhely híján gázzsámolyt használtunk. Mivel a muszlimok nem esznek disznóhúst, főleg zöldség alapú ételeket főztünk, a "halal" szabályok szerint előkészített húsféléket régóta itt élő arab, török hentesek ajánlották fel adományként.
- Korábban is önkénteskedtél vagy a humanitárius krízis ébresztette fel benned az elesettek iránti empátiát?
- Mindig érdekelt a segítés, a kisebbségi csoportok integrációja. Régebben angol-amerikai irodalmat és kreatív írást oktattam itthon és külföldön, jelenleg angolt tanítok és fordítok. Érdekes, hogy mindkét végletet megéltem, megélem: foglalkoztam az elit képzésbe bekerülő, okos, tehetséges fiatalokkal például Oxfordban, ugyanakkor Amerikában és mostanában itthon is halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket tanítok, valamint dolgozom Erdei Zsolt Boksz Akadémiáján, amit stílusosan Madárfészeknek hívnak. Amikor egy kéttannyelvű gimnáziumban tanítottam, sokat jártunk diákjaimmal a Pető Intézetbe és gyermekkórházakba. Úgy gondolom, többet kaptunk a mozgássérült illetve beteg gyerekektől, mint ők tőlünk: tartást, küzdeni tudást és azt a képességet, hogy apró dolgoknak is tudjunk örülni. A menekültek bizonyos értelemben ugyanerre tanítanak bennünket: az emberhez nem méltó körülmények ellenére hihetetlen méltósággal viselik sorsukat.
- Sokan féltek a menekültektől. Belejátszott ebbe a kormány gyűlöletkampánya, és a zsigeri irtózás az idegenektől. Rád hogyan hatott az első találkozás?
- Számomra az idegen kultúrákkal való együttélés nem újdonság. A szüleim hosszú évekig különféle külképviseleteken dolgoztak, én Indonézia fővárosában, Djakartában születtem, Egyiptomban, Kairóban kezdtem iskolába járni, és 13 évesen kerültem haza. Felnőttként is rengeteget utaztam, sokfelé éltem, dolgoztam a világban. Mindenütt elfogadtak, befogadtak, nem akartak megváltoztatni, megtéríteni, átgyúrni a maguk képére. Ebből egy pici szeletkét most vissza tudtam adni a menekülteknek. Mi, önkéntesek a munkánkkal megmutattuk, hogy nem vagyunk azonosak a kormánnyal, és ha valaki segítségre szorul, akkor kutya kötelességünk segíteni.
- Az efféle mentalitást mostanság nem díjazzák. Kicsit szűk lehet neked ez az ország.
- A kialakult hazai légkör valóban egyre fojtogatóbb számomra. Hiányzik az a színes és sokarcú multikulturális világ, amelyben nevelkedtem, és egyre erősebb bennem a vágy, hogy a gyerekeim ne itt nőjenek fel. Jó lenne, ha ők is megtapasztalnák, és élvezhetnék azt a szellemiséget, nyitottságot, toleranciát, ami belém ivódott, és ami végül is meghatározta az életemet. Emlékszem, egy hét hónapos dél-amerikai túra során egyszer hajnalban érkeztünk a barátnőmmel egy dél-patagóniai álmos kisvárosba, ahol szóba elegyedtünk az egyetlen emberrel, aki talpon volt: Juan, a helyi pék épp akkor hordta szét a frissen sült pékárut. Nem engedte, hogy fáradtan, koszosan menjünk tovább, hazavitt szerény otthonába, fölverte a családját, lezuhanyozhattunk, Aurélia, a felesége reggelit készített nekünk, aztán az akkor hároméves kisfiuk, Pablito nekünk ajándékozta egy-egy plüssállatkáját, hogy kabalaként vigyázzon ránk. Pár év múlva az éjszaka közepén csöngött a telefonom. Juan volt az, látta a tévében, hogy a Balkánon háború dúl, és úgy hitte, mi is veszélyben vagyunk. Aggódtak értünk, s azért hívott, hogy elmondja: az ő háza a mi házunk is. A menekültektől számtalanszor hallottuk ugyanezt, hogy ha ők biztonságban lesznek, bármikor szívesen látnak az otthonukban. Szerintem nincsenek véletlen találkozások. Hiszek abban, hogy amit adunk, azt valamilyen formában visszakapjuk az élettől. Például csodálatos élmény volt látni, ahogy a lányom és egy vele egykorú szír menekültlány szinte testvérként tekintett egymásra.
- A menekültek zöme csak átrohant az országon. Mennyit lehet megtudni egy emberről ilyen rövid idő alatt?
- Ezek az emberek háborús zónákból jöttek, ahol a szemük láttára legyilkolták a szeretteiket, lebombázták a házaikat. Szörnyű emlékeket cipeltek magukkal, de a többség, amint megérezte az őszinte segítőszándékot, könnyen megnyílt. Elképesztő történetekkel szembesültünk. Egy szíriai fiatalember, Omran például akkor menekült el a hazájából, amikor több családtagját brutálisan megölték. Egy törökországi táborban vesztegelt hosszú hónapokig, aztán ő is, mint oly sokan mások, egy lélekvesztőn át akart kelni a közeli görög szigetre - elsüllyedtek, sokan odavesztek. Őt kimentették, de mindene a tenger martaléka lett. Ezután átgyalogolt Macedónián, Szerbián, így jutott el Budapestre. Innen - azon az éjszakán, amikor buszokat küldtek a Keletibe - tovább ment Ausztriába, Németországba, majd Dániába. Ott fogdába csukták, de kimászott egy ablakon, és végre megérkezett Svédországba, ahol találkozhatott régóta nem látott rokonaival. Tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen ír, ezerszer megköszöni a segítségünket, családja minden nap imába foglalja a nevünket. A menekültek nem gazdasági bevándorlók, nem terroristák, senkinek nem akarnak ártani. Azért vágnak neki a világnak, mert nincs más esélyük a túlélésre. Szíria gyönyörű, virágzó ország volt, fantasztikus történelemmel, kultúrával és jól működő gazdasággal. Évekig ők fogadták be a legtöbb menekültet a környező államokból. Senki nem gondolta, hogy ott polgárháború törhet ki. A lányom fuvolázik, és a kvartettben van egy szír fiú is. A család tizenvalahány éve itt él, úgy beszélnek magyarul, mint te vagy én. Emlékszem egy beszélgetésre a szír apukával. Akkor már sokfelé dúlt háború a szomszédos országokban, az apuka azonban meggyőződéssel állította, hogy Szíriában ilyesmi soha nem fordulhat elő. És két hét múlva már zavargások voltak Damaszkuszban.