Előfizetés

Göncz Árpád és nemzedéke

Kőbányai János
Publikálás dátuma
2015.11.07. 09:30
FOTÓ: KŐBÁNYAI JÁNOS
Közhely, hogy a fénykép mennyivel szélesebb dimenziót képes érzékeltetni egy korszakból, és atmoszférájából, mint az írásban elbeszélt történet. Az idő mindkét fajta rögzítése azonban abból a szempontból közös természetű, hogy témájukat korszakonként mindig más és más fénytörésben és kontextusban mutatja föl.

Göncz Árpád halálával a közelmúlt magyar történelmét megragadó újabb vonásokkal gazdagodott egy negyed évszázada elkattintott riportfotóm. A harmadik Magyar Köztársaság első elnökének személyében egy olyan nemzedék utolsó képviselője hagyott el bennünket, amely emblematikusan megtestesítette a rendszerváltás korát – indulása sikerét és reményteljességét.

A fotó korabeli aktualitása az volt, hogy az 1990-ben bódítóan friss és üde rendszerváltásba – amely Varga Imre Raul Wallenberg szobrát is kiszabadította az USA-nagykövetség udvaráról – belerondított egy, az emlékművet és üzenetét megbecstelenítő nyilas falfirka-öklendezés. Másnap nemcsak a felfreccsentett szimbólumokat törölték le az emlékműről, hanem az akkori politika minden résztvevője kivonult a helyszínre, jelenlétével erősítendő az eltökélt szándékot, hogy a magyar társadalom negyvenéves hiátus után választásokkal megszólított szinte valamennyi csoportja szembenéz a múlt bugyrából kitüremkedett szégyennel, s egy olyan világot teremt majd, ami jóváteszi a magyar nép történelmének leggyászosabb mozzanatát.

A képen az 1990-es első szabad választás utáni közjogi méltóságai szerepelnek – a miniszterelnök, az országgyűlés elnöke és az államelnök. Akkor még – ezt önkritikusan be kell vallani – nem értékeltük így, sőt… Most - mert a mi időnkben ennek a hiányát szenvedjük - világosodik meg, hogy a három (állam)férfi békét, az újrakezdéshez elengedhetetlen egyensúlyt is teremtett a fölszabadult, s ezzel szükségképp meg is bolydult nemzet életében. A fordulat évében a kormányzásában a miniszterelnököt és az államelnököt két, egymással élesen szemben álló párt adta, mégpedig közös helyzetfelismerésen alapuló megegyezésük nyomán. E pártok mára teljesen elkorrodálódva szétestek, hogy lexikonadatként rögzüljenek a magunk mögött hagyott idő históriává merevülő annaleseiben.

S ami ennél még lényegesebb: ezek a férfiak, túl életük derekán, politikai szerepvállalásuk előtt a kultúrában mélyen beágyazva gyakorolták hivatásukat. Antall József történészként és múzeumigazgatóként, Szabad György szintén történészként, Göncz Árpád pedig íróként és műfordítóként. Mindhárman a humán értelmiség képviselőjeként érkeztek alkotóéletük zenitjére, amikor szakmai sikereiket, életük nyugalmát felcserélték a két emberöltő alatt szünetelt, a nemzet életéből totálisan kiiktatott politikusi réteg újrateremtésére.

A történelmi fordulat szempontjából reprezentatívnak is tekinthető hármasra jellemző volt, hogy az életutak három időmetszetet varrtak össze. Eszmélésük még a diktatúra előtti, klasszikus műveltséget megkövetelő időszakra esett, majd az ’56-os forradalomban kockára tettek mindent, ami fontos lehetett számukra: bölcsészhivatásukat, akár életüket is kockáztatva. Mint nemzedékükből sokan mások is - a Kádár-korszakra jellemző sorsstratégia receptje szerint - a levert forradalom csalódását és a természetes szabadságvágyat a kultúrában elmélyedéssel kompenzálták. Az így választott életúttal teremtették meg a hitelességet és a legitimitást, valamint a folytonosságot, hogy egy vezetői nélkül maradt ország kompját átkormányozzák a „túlsó partra”.

Az átmenet korára, mint e kulcsfontosságú mozzanat értékelésére, még nincs kellő rálátás, történelmi távolság. A fotón szereplő akkori politikusok teljesítményének, munkájuk eredményességének megítélését lehetetlenné teszi a „mai kocsmai” civakodás gőze. Lehet, hogy a magukkal hozott örökség és adottság nem párosult kellő ügyességgel és a kritikus helyzetekben talán híján voltak a politikai gyakorlatiasságnak is. Az akkori három "első ember" azonban hajlandó volt egy képen szerepelni, noha politikai habitusuk, világnézetük – legalábbis a mai magyar valóságból nézve – nem volt összeegyeztethető.

Göncz Árpád távozásával egy olyan ember hagy minket árván, akinek habitusa, gondolati és erkölcsi tisztessége a reformkorból, a modern és progresszív Magyarország igazi fundamentumából gyökerezik. Az onnan hol dúsan, hol csenevészen előtörő kiágazás most eltörni, kiszáradni látszik. Ez a felismerés hatványozza meg a gyászt.

Kapcsolódó
A Pancsoló kislányFelejthetetlen találkozás

A Pancsoló kislány

Publikálás dátuma
2015.11.07. 09:20
Fotó: Népszava
1985 január-februárjában egykori 56-os rabtársa, Hegedűs B. András életinterjút készített Göncz Árpáddal. Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma (OHA) honlapján elérhető interjúból közölt válogatással idézzük fel a tegnap eltemetett Göncz Árpád emlékét.

"Nem érzek gyűlöletet. Még azok iránt sem, akik iránt illenék. Az inkább veszélyeztet engem, hogy a mindent megértés léha szelleme uralkodik el rajtam. Kérdés tehát, hogy mennyire vagyok még alkalmas politikusnak, és mennyire nem. Ha valamire alkalmas vagyok, azt hiszem, arra, hogy közvetítsek. Még valami tette könnyűvé a benti létet, a teljesen egyértelmű helyzet. Voltunk mi, és voltak ők. Az egyik csíkosat viselt, a másik szürkét."

1985. februárjában Hegedűs B. András mikrofonja előtt Göncz Árpád így összegezte börtönéveit. Öt évvel később köztársasági elnök lett, de már előtte is politikus, aki mindenkit igyekezett megérteni. És közvetíteni; ez az a tulajdonság, ami igazán alkalmassá tette őt az államfői posztra. Ha igaz, Antall József találta ki őt. Ám Göncz személyisége már adott volt ehhez; közvetített a koalíciós évek kisgazdái, az 1990-es választási nyertes MDF és az általa is alapított SZDSZ között.

"Léha szelleméhez" a börtönévek bizonyára jócskán hozzájárultak. Gönczöt 1958. augusztus 2-án a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a Bibó-perben szervezkedés vezetése és hűtlenség vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte - a fellebbezés lehetősége nélkül. 1963-ban szabadult. Az első szövegrész Göncz saját értékelése börtönéveiről. Utána néhány színes történet következik, amely az 1957-es letartóztatástól az 1963-as szabadulásig tartó időszakot öleli fel. Keretben közöljük 1948-as letartóztatásának rövid históriáját.

Hat év

"Talán furcsa, de én a magam börtönidejét egészében véve hasznosnak minősítem. Először is az emberi kapcsolatok miatt, mert a politikai pályafutásom 48-ban megszakadt, és 56-ig egyáltalán nem volt. Azok a kapcsolatok, amelyek a forradalom két hetében alakultak, elég felületesek. A lecsukásomig már keletkezett néhány meleg barátság, amelyek azután úgy elmélyültek, hogy számomra ma is ezek jelentik a lét értelmét. Akikről úgy érzem, mindent megtennének értem, és én is mindent értük. A másik meg, hogy megtanultam bent egy szakmát, amiből azóta is élek. Mert én a fordításból indultam el az irodalom felé, és magamat, ha írónak merem ma nevezni, annak köszönhetem, hogy a fordításaim révén nem a magyar olvasó, hanem ismeretlen amerikai írók bőrére tanultam meg írni. A harmadik pedig, hogy így utólag nézve az a hat év, ami akkor hallatlanul hosszúnak tetszett, mert nem történt semmi, innen nézve nagyon rövidnek tűnik. Az azóta eltelt idő, amely az életemet alapjaiban változtatta meg, a belső értelmével hihetetlen rövidnek érződik most, és hallatlanul hosszú, ha a belső tartalmát nézem.

Napóleon a szfinx előtt

"1957 májusának végén tartóztattak le, éjszaka a lakásomon, ugyanaznap, amikor Bibó Pistát is. Mellettem ült a kisfiam, amikor jöttek, és házkutatást tartottak. (...) Aztán megtudtam, hogy a gyanúsítási csomagban az áll, hogy a Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének alapos gyanújával, aláírás: Biszku Béla. Ettől megijedtem. (...)

Alapjában véve megvoltunk. Ami szinte elviselhetetlen volt, a Gyorskocsi utcában alattunk folytak a kivégzések, az udvarban. Olyankor egyfolytában járt a teherautó motorja, és kitettek két-három rádiót az ablakokba. Üvöltették a gramofont vagy rádiót, s mindig a Pancsoló kislány ment. A múltkor valakinek megemlítettem, hogy bennem ez a dal a kivégzések hangulatát kelti. Igen, erre szokták akasztani az embereket, mondtam mosolyogva, amire teljesen kikészült. A vizsgálati szakasz úgy 14 vagy 16 hónapig tartott, már nem emlékszem pontosan. (...)

A tanácselnök egy Borbély nevezetű ocsmány alak volt, a legocsmányabb állat, ami elképzelhető. Egy kistermetű, rosszindulatú ember, aki úgy hirdette ki a halálos ítéletet, hogy a kezét dörgölte közben: vádlott, álljon fel, én magát halálra ítélem, mondta mosolyogva. Nemrég találkoztam vele a buszon. Elkezdtem nézni. A pasas először a helyét kereste, aztán fölugrott, és kiment a busz hátsó peronjára, s hátat fordított. Mikor az ügyész nem kért ránk halálos ítéletet, fölpattant, hogy na de kérem! Mire az ügyész: megmondtam kérem, a második legsúlyosabb ítéletet. Nyilván, őt (a bírót - a szerk.) nem értesítették róla, hogy délután így döntöttek. (...)

A Lordok Háza

Átvittek bennünket Vácra, ahol bekerültünk a Lordok Házába. Az út is nagyon emlékezetes volt, mert csupa régi emberrel, ismerőssel volt tele a rabomobil. Egyszer csak megszólalt Földvári Rudi: "Ahogy így körülnézek, úgy érzem magam, mint Napóleon a szfinx előtt." "Miért?" - kérdeztük. "Mert évezredek néznek le ránk." Életfogytnál rövidebb ítéletű ember ugyanis nem volt közöttünk. Erre kitört a röhögés, így érkeztünk meg. (...)

De még azelőtt, hogy a Lordok Házába vittek volna, először betettek bennünket egy közös zárkába, minket, Kisfogházból érkezőket. Az volt a legfantasztikusabb zárka minden időkből. Ott volt Bibó, Donáth, Varga, Fazekas Gyuri, Váradi Gyuszi, Zólomy Laci, Kovács Pista, besúgónak meg Herczeg Bandi, Visnyei. (...) Egyébként csupa jó barát volt ott, nagyon szerettük egymást. Emlékszem, Bibó Pista egyszer elhatározta, hogy fel fog mosni. Egy rettenetes, lyukacsos, dimbes-dombos ócska betonpadló volt, nem volt kicsiség felmosni. Pista nekifogott, vödörrel, jellemző alaposságával és két balkezével. Mi a felső ágyon ültünk, lógattuk a lábunkat, és néztük Pistát. Egyszer csak leszólt Fazekas, Pista, nem áll ez jól neked, add ide, hadd csináljam meg én! Erre Pista azt mondja: bocsáss meg, kérlek, 250 éves protestáns lelkiismeretem nem engedi. Fazekas meg: na nü, és az én 2000 éves zsidó lelkiismeretem, az smafu? (...)

Az 1963-as nagy amnesztia a magyarországi politikai foglyok túlnyomó többsége számára meghozta a szabadulást. Azt hiszem, én voltam a veszett fejsze nyele. Bibót ki kellett engedni, mert a világsajtó rá volt kihegyezve. (...) Én három hónappal később jöttem ki. (...)

Egyéni kérelemmel szabadultam. Az Elnöki Tanácsnál adta be a feleségem, én nem kértem kegyelmet."

Részletek Hegedűs B. András Göncz Árpáddal készített életinterjújából. (1985. február 14.)

Kegyetlen, keserves hely
"Nem sokkal Kovács Béla letartóztatása után aztán engem is letartóztattak, és bevittek a katonapolitikára, mondván, hogy román kikérési javaslat van ellenem. Úgy körülbelül három hétig tartottak benn. (...) Minden nap és minden éjszaka kihallgattak. Ütni, legalábbis engem, nem ütöttek. De éjszaka nyolc órán át hallgattak ki, váltott vizsgálótisztekkel, állva, lámpával szemben, s nappal ugyanígy. Álltam, ha jól emlékszem, 36 órát egyfolytában. Ha elestem, puskatussal állítottak föl. Keserves hely volt, kegyetlen, keserves hely. Katona őrzött bennünket géppisztollyal. Reggelenként az embert meztelenül zavarták ki a hideg víz alá tusolni. Azután beadtak egy liter kávét, majd nem engedték ki az embert délig vizelni, s ha megpróbálta eltüntetni a nyomokat, akkor ugyanabban a csajkában ihatta meg a levesét, amelyikbe napközben belevizelt, mert mást nem tehetett."



A Pancsoló kislány

Publikálás dátuma
2015.11.07. 09:20
Fotó: Népszava
1985 január-februárjában egykori 56-os rabtársa, Hegedűs B. András életinterjút készített Göncz Árpáddal. Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma (OHA) honlapján elérhető interjúból közölt válogatással idézzük fel a tegnap eltemetett Göncz Árpád emlékét.

"Nem érzek gyűlöletet. Még azok iránt sem, akik iránt illenék. Az inkább veszélyeztet engem, hogy a mindent megértés léha szelleme uralkodik el rajtam. Kérdés tehát, hogy mennyire vagyok még alkalmas politikusnak, és mennyire nem. Ha valamire alkalmas vagyok, azt hiszem, arra, hogy közvetítsek. Még valami tette könnyűvé a benti létet, a teljesen egyértelmű helyzet. Voltunk mi, és voltak ők. Az egyik csíkosat viselt, a másik szürkét."

1985. februárjában Hegedűs B. András mikrofonja előtt Göncz Árpád így összegezte börtönéveit. Öt évvel később köztársasági elnök lett, de már előtte is politikus, aki mindenkit igyekezett megérteni. És közvetíteni; ez az a tulajdonság, ami igazán alkalmassá tette őt az államfői posztra. Ha igaz, Antall József találta ki őt. Ám Göncz személyisége már adott volt ehhez; közvetített a koalíciós évek kisgazdái, az 1990-es választási nyertes MDF és az általa is alapított SZDSZ között.

"Léha szelleméhez" a börtönévek bizonyára jócskán hozzájárultak. Gönczöt 1958. augusztus 2-án a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a Bibó-perben szervezkedés vezetése és hűtlenség vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte - a fellebbezés lehetősége nélkül. 1963-ban szabadult. Az első szövegrész Göncz saját értékelése börtönéveiről. Utána néhány színes történet következik, amely az 1957-es letartóztatástól az 1963-as szabadulásig tartó időszakot öleli fel. Keretben közöljük 1948-as letartóztatásának rövid históriáját.

Hat év

"Talán furcsa, de én a magam börtönidejét egészében véve hasznosnak minősítem. Először is az emberi kapcsolatok miatt, mert a politikai pályafutásom 48-ban megszakadt, és 56-ig egyáltalán nem volt. Azok a kapcsolatok, amelyek a forradalom két hetében alakultak, elég felületesek. A lecsukásomig már keletkezett néhány meleg barátság, amelyek azután úgy elmélyültek, hogy számomra ma is ezek jelentik a lét értelmét. Akikről úgy érzem, mindent megtennének értem, és én is mindent értük. A másik meg, hogy megtanultam bent egy szakmát, amiből azóta is élek. Mert én a fordításból indultam el az irodalom felé, és magamat, ha írónak merem ma nevezni, annak köszönhetem, hogy a fordításaim révén nem a magyar olvasó, hanem ismeretlen amerikai írók bőrére tanultam meg írni. A harmadik pedig, hogy így utólag nézve az a hat év, ami akkor hallatlanul hosszúnak tetszett, mert nem történt semmi, innen nézve nagyon rövidnek tűnik. Az azóta eltelt idő, amely az életemet alapjaiban változtatta meg, a belső értelmével hihetetlen rövidnek érződik most, és hallatlanul hosszú, ha a belső tartalmát nézem.

Napóleon a szfinx előtt

"1957 májusának végén tartóztattak le, éjszaka a lakásomon, ugyanaznap, amikor Bibó Pistát is. Mellettem ült a kisfiam, amikor jöttek, és házkutatást tartottak. (...) Aztán megtudtam, hogy a gyanúsítási csomagban az áll, hogy a Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének alapos gyanújával, aláírás: Biszku Béla. Ettől megijedtem. (...)

Alapjában véve megvoltunk. Ami szinte elviselhetetlen volt, a Gyorskocsi utcában alattunk folytak a kivégzések, az udvarban. Olyankor egyfolytában járt a teherautó motorja, és kitettek két-három rádiót az ablakokba. Üvöltették a gramofont vagy rádiót, s mindig a Pancsoló kislány ment. A múltkor valakinek megemlítettem, hogy bennem ez a dal a kivégzések hangulatát kelti. Igen, erre szokták akasztani az embereket, mondtam mosolyogva, amire teljesen kikészült. A vizsgálati szakasz úgy 14 vagy 16 hónapig tartott, már nem emlékszem pontosan. (...)

A tanácselnök egy Borbély nevezetű ocsmány alak volt, a legocsmányabb állat, ami elképzelhető. Egy kistermetű, rosszindulatú ember, aki úgy hirdette ki a halálos ítéletet, hogy a kezét dörgölte közben: vádlott, álljon fel, én magát halálra ítélem, mondta mosolyogva. Nemrég találkoztam vele a buszon. Elkezdtem nézni. A pasas először a helyét kereste, aztán fölugrott, és kiment a busz hátsó peronjára, s hátat fordított. Mikor az ügyész nem kért ránk halálos ítéletet, fölpattant, hogy na de kérem! Mire az ügyész: megmondtam kérem, a második legsúlyosabb ítéletet. Nyilván, őt (a bírót - a szerk.) nem értesítették róla, hogy délután így döntöttek. (...)

A Lordok Háza

Átvittek bennünket Vácra, ahol bekerültünk a Lordok Házába. Az út is nagyon emlékezetes volt, mert csupa régi emberrel, ismerőssel volt tele a rabomobil. Egyszer csak megszólalt Földvári Rudi: "Ahogy így körülnézek, úgy érzem magam, mint Napóleon a szfinx előtt." "Miért?" - kérdeztük. "Mert évezredek néznek le ránk." Életfogytnál rövidebb ítéletű ember ugyanis nem volt közöttünk. Erre kitört a röhögés, így érkeztünk meg. (...)

De még azelőtt, hogy a Lordok Házába vittek volna, először betettek bennünket egy közös zárkába, minket, Kisfogházból érkezőket. Az volt a legfantasztikusabb zárka minden időkből. Ott volt Bibó, Donáth, Varga, Fazekas Gyuri, Váradi Gyuszi, Zólomy Laci, Kovács Pista, besúgónak meg Herczeg Bandi, Visnyei. (...) Egyébként csupa jó barát volt ott, nagyon szerettük egymást. Emlékszem, Bibó Pista egyszer elhatározta, hogy fel fog mosni. Egy rettenetes, lyukacsos, dimbes-dombos ócska betonpadló volt, nem volt kicsiség felmosni. Pista nekifogott, vödörrel, jellemző alaposságával és két balkezével. Mi a felső ágyon ültünk, lógattuk a lábunkat, és néztük Pistát. Egyszer csak leszólt Fazekas, Pista, nem áll ez jól neked, add ide, hadd csináljam meg én! Erre Pista azt mondja: bocsáss meg, kérlek, 250 éves protestáns lelkiismeretem nem engedi. Fazekas meg: na nü, és az én 2000 éves zsidó lelkiismeretem, az smafu? (...)

Az 1963-as nagy amnesztia a magyarországi politikai foglyok túlnyomó többsége számára meghozta a szabadulást. Azt hiszem, én voltam a veszett fejsze nyele. Bibót ki kellett engedni, mert a világsajtó rá volt kihegyezve. (...) Én három hónappal később jöttem ki. (...)

Egyéni kérelemmel szabadultam. Az Elnöki Tanácsnál adta be a feleségem, én nem kértem kegyelmet."

Részletek Hegedűs B. András Göncz Árpáddal készített életinterjújából. (1985. február 14.)

Kegyetlen, keserves hely
"Nem sokkal Kovács Béla letartóztatása után aztán engem is letartóztattak, és bevittek a katonapolitikára, mondván, hogy román kikérési javaslat van ellenem. Úgy körülbelül három hétig tartottak benn. (...) Minden nap és minden éjszaka kihallgattak. Ütni, legalábbis engem, nem ütöttek. De éjszaka nyolc órán át hallgattak ki, váltott vizsgálótisztekkel, állva, lámpával szemben, s nappal ugyanígy. Álltam, ha jól emlékszem, 36 órát egyfolytában. Ha elestem, puskatussal állítottak föl. Keserves hely volt, kegyetlen, keserves hely. Katona őrzött bennünket géppisztollyal. Reggelenként az embert meztelenül zavarták ki a hideg víz alá tusolni. Azután beadtak egy liter kávét, majd nem engedték ki az embert délig vizelni, s ha megpróbálta eltüntetni a nyomokat, akkor ugyanabban a csajkában ihatta meg a levesét, amelyikbe napközben belevizelt, mert mást nem tehetett."