Göncz Árpád halálával a közelmúlt magyar történelmét megragadó újabb vonásokkal gazdagodott egy negyed évszázada elkattintott riportfotóm. A harmadik Magyar Köztársaság első elnökének személyében egy olyan nemzedék utolsó képviselője hagyott el bennünket, amely emblematikusan megtestesítette a rendszerváltás korát – indulása sikerét és reményteljességét.
A fotó korabeli aktualitása az volt, hogy az 1990-ben bódítóan friss és üde rendszerváltásba – amely Varga Imre Raul Wallenberg szobrát is kiszabadította az USA-nagykövetség udvaráról – belerondított egy, az emlékművet és üzenetét megbecstelenítő nyilas falfirka-öklendezés. Másnap nemcsak a felfreccsentett szimbólumokat törölték le az emlékműről, hanem az akkori politika minden résztvevője kivonult a helyszínre, jelenlétével erősítendő az eltökélt szándékot, hogy a magyar társadalom negyvenéves hiátus után választásokkal megszólított szinte valamennyi csoportja szembenéz a múlt bugyrából kitüremkedett szégyennel, s egy olyan világot teremt majd, ami jóváteszi a magyar nép történelmének leggyászosabb mozzanatát.
A képen az 1990-es első szabad választás utáni közjogi méltóságai szerepelnek – a miniszterelnök, az országgyűlés elnöke és az államelnök. Akkor még – ezt önkritikusan be kell vallani – nem értékeltük így, sőt… Most - mert a mi időnkben ennek a hiányát szenvedjük - világosodik meg, hogy a három (állam)férfi békét, az újrakezdéshez elengedhetetlen egyensúlyt is teremtett a fölszabadult, s ezzel szükségképp meg is bolydult nemzet életében. A fordulat évében a kormányzásában a miniszterelnököt és az államelnököt két, egymással élesen szemben álló párt adta, mégpedig közös helyzetfelismerésen alapuló megegyezésük nyomán. E pártok mára teljesen elkorrodálódva szétestek, hogy lexikonadatként rögzüljenek a magunk mögött hagyott idő históriává merevülő annaleseiben.
S ami ennél még lényegesebb: ezek a férfiak, túl életük derekán, politikai szerepvállalásuk előtt a kultúrában mélyen beágyazva gyakorolták hivatásukat. Antall József történészként és múzeumigazgatóként, Szabad György szintén történészként, Göncz Árpád pedig íróként és műfordítóként. Mindhárman a humán értelmiség képviselőjeként érkeztek alkotóéletük zenitjére, amikor szakmai sikereiket, életük nyugalmát felcserélték a két emberöltő alatt szünetelt, a nemzet életéből totálisan kiiktatott politikusi réteg újrateremtésére.
A történelmi fordulat szempontjából reprezentatívnak is tekinthető hármasra jellemző volt, hogy az életutak három időmetszetet varrtak össze. Eszmélésük még a diktatúra előtti, klasszikus műveltséget megkövetelő időszakra esett, majd az ’56-os forradalomban kockára tettek mindent, ami fontos lehetett számukra: bölcsészhivatásukat, akár életüket is kockáztatva. Mint nemzedékükből sokan mások is - a Kádár-korszakra jellemző sorsstratégia receptje szerint - a levert forradalom csalódását és a természetes szabadságvágyat a kultúrában elmélyedéssel kompenzálták. Az így választott életúttal teremtették meg a hitelességet és a legitimitást, valamint a folytonosságot, hogy egy vezetői nélkül maradt ország kompját átkormányozzák a „túlsó partra”.
Az átmenet korára, mint e kulcsfontosságú mozzanat értékelésére, még nincs kellő rálátás, történelmi távolság. A fotón szereplő akkori politikusok teljesítményének, munkájuk eredményességének megítélését lehetetlenné teszi a „mai kocsmai” civakodás gőze. Lehet, hogy a magukkal hozott örökség és adottság nem párosult kellő ügyességgel és a kritikus helyzetekben talán híján voltak a politikai gyakorlatiasságnak is. Az akkori három "első ember" azonban hajlandó volt egy képen szerepelni, noha politikai habitusuk, világnézetük – legalábbis a mai magyar valóságból nézve – nem volt összeegyeztethető.
Göncz Árpád távozásával egy olyan ember hagy minket árván, akinek habitusa, gondolati és erkölcsi tisztessége a reformkorból, a modern és progresszív Magyarország igazi fundamentumából gyökerezik. Az onnan hol dúsan, hol csenevészen előtörő kiágazás most eltörni, kiszáradni látszik. Ez a felismerés hatványozza meg a gyászt.
