A Népszava is megírta: a külügyminiszter kukájából sokszázezres, ha nem milliós zakót guberáltak. Szerencsés keze volt a megtalálónak. A zsákmány nem lehetett túl viseltes, hiszen a szóban forgó Andrássy úti szalon csak másfél éve nyílt meg.
Az össznépi morgolódás közepette én nem is azon akadtam fenn, hogy egy külügyminiszter, akinek gyakran munkaköri kötelessége a reprezentáció, drága zakót visel. Különben is, minden attól függ, hogy a drága zakó kinek és mihez képest drága. Annál a szalonnál a hasonló darabok árfekvése 300 ezertől egymillió forintig terjed. A 300 ezresbe még bele sem varrják aranyhímzéssel a megrendelő nevét, mint Szijjártóéba, ami igazán snassz lehet. Tegyük fel, hogy ez a példány nem a milliós, hanem a félmilliós kategória. Ha Szijjártó már csak a 2 milliós plafont éri el a fizetésével (emlékszem, azért volt ezzel kapcsolatban is némi elrendezni való), akkor végül is csupán a bére negyedét perkálta le – hát mi az? Csak annyi, mintha a nyolcvanezret kereső közmunkás húszezerért venne zakót. Ezen a szép arányosságon alapszik az egykulcsos adó elve is. Na jó, nem vesz, de ha venne, a húszezer forint miatt ugye, hogy nem szörnyűlködnének a firkászok.
Így aztán valahogy az összegen is túlteszem magam. Nem megy könnyen, úgy látszik, smucig vagyok. Pedig én is betegesen vonzódom a szép ruhákhoz, vásárlás nélkül is órákig tudok élvezkedni az üzletekben a próbálgatással. Múltkor csak egy új farmerért mentem be, mégsem nyugodhattam, amíg fel nem próbáltam egy vicces kockás szoknyát, két hozzá nem illő blézert és egy kissé szűk pulcsit, csak hogy lássam, hogy állnának, ha húsz (na jó, negyven) évvel fiatalabb és egy mérettel vékonyabb lennék. Szóval: én aztán tudom, hogy öltözködni jó játék, bár ennyi nullát még életemben nem láttam a felpróbált ruhák árcéduláján. Belátom, egy 165 milliós villa kukájába mégsem lehet a kínainál vett pólót és gatyát dobni.
Szóval nem önmagában a zakó bosszant. Nem is csak az, hogy ha már másfél év után kidobná, miért nem készíti ki külön zacskóba a kuka mellé a szegények számára, ahogy mások szokták, ha nincs idejük egy karitatív szervezethez vinni. Ami igazán felbőszített, az a pökhendi hárítások sora. A védekezés helyett támadás öntelt és agresszív módszere. Ahogy megszoktuk. A kérdésekre is általában az a válasz: „hülye, aki kérdi”. Hogy mer megmukkanni, csodálkozni, fejet csóválni?
A tárca sajtóosztálya sértődötten förmedt mindenkire: „Igen, egy zakó a mindennapos használat során elhasználódik.” Közölték, hogy „jellemhiba” az ilyesmiről írni. Erkölcsileg mostantól nekem is annyi, nem vitás. Elképedtek azon, hogy vannak, akik kukákban turkálnak. Pedig, ha egyszer a szemétszállítás napján korán kinéznének az ablakon, láthatnák, hogy amikor a tartályok kikerülnek a házak elé, megindul a csendes karaván, kukától kukáig járva, kiszedni, ami használható. Nem csak hajléktalanok, és nem csak lomizó kereskedők. Jobb napokat megélt nyugdíjasok is. Viszik a kerekes szatyrot, amibe pakolni lehet.
A kormányhivatalokban nem csupa Marie Antoinette dolgozik, aki a világtól elszigetelve azon csodálkozik, hogy akinek nincs kenyere, miért nem eszik kalácsot? Másról van szó. Arról, hogy a tényt, szegények tömegei élnek köztünk, kötelező letagadni, vagy ha ez lehetetlen, akkor legalább kriminalizálni őket. Hallottuk a legmagasabb helyekről: rosszul táplált gyerekek pedig nincsenek. Hegedüs Zsuzsa, a miniszterelnök szegényügyi főtanácsadója kifejtette, ha mégis van egy-kettő, arról a szülők tehetnek. Drogosok, munkanélküliek, egyéb rosszfélék.
Ebben a műfajban a legjobban a nyáron megindított kormánypárti blogportál tetszett. A sárga földig lehordja a zakón háborgó „vasalatlan felöltőjű” újságírókat, „a tornacipős, izzadtság szagú szerkesztőségekben”, akiknek „az elméretezett konfekciók” is elérhetetlenek. Egy kommentelő még világosabb beszéddel kontráz rá: „a panelproli még soha nem látott munkásnadrágon, vattás mellényen, suhogós melegítőn kívül más úri darabot, mert zsigerből gyűlöli a jó ízlést”. Munkásnadrágosok kontra drága zakósok! Világos, hogy ki a jó, és ki a rossz. A „keményen dolgozó kisember” elfelejtve.
Nem gondolom, hogy ha Szijjártó olcsóbb zakót viselne, akkor nem azt mutatná a statisztika, hogy a gyerekek 22 százalékának, minden negyediknek, ötödiknek, nincs rendes ruhája. Én sem vagyok Teréz anya, csak megvettem azt a bizonyos új farmert (még egy dzsekit is hozzá), és nem a szegényeknek adtam az árát. Legyen boldog Szijjártó a zakójával. A baj az, hogy van ennek a kormánynak a szó másik értelmében már éppen elég „zakója”. Az igazán fontos dolgokban egy rossz futballcsapatnál is több „zakót” kaptak. Zakót kapott, vereséget szenvedett az egészségpolitikájuk, a gyerekek nemzetközi készségfelmérése szerint nagy zakó az elfuserált oktatási rendszer, pláne a KLIK. Orbán és Szijjártó közös zakója a kudarcos keleti nyitás, ami csak a blamát hozta az országnak, pénzt nem. Zakó az egész külpolitikánk.
Tele van már a kormány szekrénye zakóval. Csak az a baj, hogy nem csak a Szijjártóé a drága. Mindnek mi álltuk az árát.
