Újsághír lett, hogy a Soproni Erzsébet Oktató Kórház és Rehabilitációs Intézet szokatlanul sok álláshirdetést tesz közzé; egyes információk szerint közel félszáz, különböző beosztású és szakképesítésű munkatársat keresnek. Többek között hét főorvost, 13 orvost, 5 osztályvezetőt, szakdolgozókat és más alkalmazottakat – vagyis nyilvánvaló, hogy az intézmény komoly nehézségekkel küszködik feladatai ellátásában.
Hiszen az 1919-ben alapított Soproni Erzsébet Kórház, amely akkor még csak száznyolcvan ággyal kezdte meg működését, az évtizedek során végzett folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően mára közel százhúszezer ember ellátásáért felelős; aktív és krónikus ágyainak száma együttesen meghaladja az ötszázat. 2005 óta oktató kórház, 2007-től az úgynevezett súlyponti intézmények közé tartozik. Járóbeteg-forgalma eléri a napi kétezret. És még ez a kiemelt egészségügyi ellátóközpont sem rendelkezik a kellő létszámú szakembergárdával, mert a mai viszonyok között már nem képes azt megtartani. Aminek egyik oka kétségkívül Ausztria közelségében keresendő – a soproni illetőségű orvosok akár naponta ingázhatnak valamely határon túli munkahely és az otthonuk között, tehát anélkül kereshetik meg a magyarországi jövedelmeik többszörösét, hogy költözniük kellene.
De tudjuk, hogy az ország más vidékein, még ha egy-egy helyen talán nem is keresnek egyszerre ennyi orvost, azért jobbára hasonló a helyzet. Minden kórház és szakorvosi rendelőintézet megszenvedi, hogy egész generációk elvándorolnak. A pályakezdők döntő hányada, amint megkapja a diplomáját, külföldön keres munkát - sokan már a szakvizsgájukat is kint akarják letenni, hogy egész jövőjüket jobban „kondicionálhassák”. Az idősebbek pedig értékes szakmai gyakorlatukat kamatoztatják a méltányosabb körülmények között. S miután Európa elszívó hatását a hazai intézményrendszer áldatlan anyagi állapota nem ellensúlyozhatja, egyszerűen elapad az utánpótlás, és persze nem lesz, aki az itthon maradt keveseknek átadhatná a tudását.
Az olyan létesítményekben, mint amilyen a Soproni Erzsébet Kórház is, a súlyponti minősítéssel együtt jár a szakorvosi skála teljes „kínálata” – miközben az állandósuló létszámhiány miatt ennek az elvárásnak egyre nehezebben tudnak megfelelni. Ma még, már-már vállalhatatlan kompromisszumok árán majd’ mindenhol helytállnak orvosok és ápolók egyaránt – de köztudott, mi mindennel kell megalkudniuk nekik is, és a betegeknek is. Mindenekelőtt a gyógyítás egyre gyengébb minőségével. Mert egyre kevesebben látnak el egyre többeket. Nincs elég idő az alaposságra, és megnő a kockázata annak, hogy a kimerült, túlhajtott orvos vagy nővér hibát vét. Noha fokozatosan nagyobb és nagyobb lesz azoknak a terhelése, akikre rábízzuk az életünket – a társadalomnak mégsem áll hatalmában megállítani ezt a folyamatot. A politikai felelőtlenség folyamatát.
Mert természetesen a soproni hírekre sem reagált a kormányzat részéről senki; végtére mit is mondhatott volna? A gyermekéhezés felszámolását kezdeményező civil javaslatcsomag elutasítását maga a miniszterelnök nem átallotta azzal indokolni, hogy minálunk egyetlen gyermek sem éhezik, hiszen a problémát megoldottuk. Ami ugyan a legkevésbé sem igaz, de ebben a kérdésben lehet a különböző felmérésekkel manipulálni. Az orvosok és ápolók elvándorlása azonban nem tagadható. Mindannyiunk hétköznapi tapasztalatait a kormányzat nem vitathatja el - aligha akad olyan ember, aki akár személyében, akár családtagjai révén ne szerzett volna ismereteket az egészségügyben uralkodó állapotokról. Ezért nem veszi magának a bátorságot Orbán Viktor, hogy egyszerűen letagadja az évek során csak súlyosbodó krízist. Inkább nem beszél róla, és az egymást követő államtitkárokra hagyja a szemfényvesztést; a valójában semmit meg nem oldó, ámító pénzecskék szétosztását.
Holott mindenki számára világos, hogy a gyógyító ellátásban dolgozók béreit nagyságrendekkel kellene megemelni. Mégpedig haladéktalanul. Ha ez azonnal megtörténne, már akkor is pótolhatatlan veszteségeket szenvedtünk el, de most még, az utolsó percben megállítható volna az intézményrendszer teljes leromlása és szétesése. Igen, ez a mentőakció százmilliárdokat igényel, mégpedig nem csupán egyszeri alkalommal, hanem az egymást követő költségvetésekben. És garantáltan.
De van-e más megoldás? És van-e más társadalmi érdek, ami ezt felülírja? Elképzelhető-e, hogy az orvosok és ápolók európai szintű megbecsülésénél a rezsim számára fontosabb egy sor olyan presztízsberuházás végig vitele – akár a Liget-projekttől a Miniszterelnökség várbéli elhelyezéséig és tovább –, amelyeknek a társadalmi hasznossága össze sem hasonlítható az egészségügyi intézmények megfelelő működtetésének parancsával? Miként lehetséges, hogy „a magyar emberek” tudomásul veszik az átláthatatlan paksi bővítést, az energetikai cégek és a csődközeli bankok állami felvásárlását, a Nemzeti Bank műtárgy és ingatlanbeszerzéseit, viszont szavuk sincs, amikor kénytelenek tapasztalni, miként válik egyre bizonytalanabbá, vajon megkapják-e a szükséges szakorvosi ellátást?
Márpedig sebészek és kardiológusok, belgyógyászok és szemészek, gasztroenterológusok és röntgenesek nélkül - a felsorolást nem a teljesség igénye diktálta - a kórházi vizsgálók, műtők és szakrendelők nemsokára hasznavehetetlenek lesznek. Már most ijesztően közel járunk ehhez – a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nagyobb dicsőségére.
