Szüts Miklós: az emberségről nem lehet lemondani

Publikálás dátuma
2015.11.14. 06:00
„Egy művésznek munkaeszköze a szabadság” – Szüts Miklós a műtermében. FOTÓ: Molnár Ádám
A mai magyarországi közeg nem alkalmas a demokráciára - mondja Szüts Miklós festőművész, akinek nemrégiben Bécsben nyílt kiállítása. A művészek egy részét a hatalom igyekszik magához édesgetni, ezzel kapcsolatban megjegyzi: a hatalom trófeákra vágyik, és úgy látszik, meg is kapja. Úgy véli, a menekültügyet nem lehet másként megoldani, minthogy a gazdagságunkból valamennyit beáldozunk. Rövidesen közös kötetet jelentet meg a betegséggel küzdő Esterházy Péterrel.

- Ön sok európai városban kiállított már, nemrég Bécsben nyílt tárlata. Gondolom, nagy dolognak számít, hogy „betört” egy ekkora és ilyen jelentőségű kulturális piacra.

- A betörés azért enyhe túlzás: a tárlatot egy barátom szervezte születésnapi ajándékként egy kis galériában.

- Ez egy tematikus tárlat; hogyan választották ki a Bécsben látható alkotásokat?

- Tavaly Donáth László felkért, hogy a holokauszt 70. évfordulójára készítsek egy installációt a békásmegyeri evangélikus templomba. Egy kvázi keresztutat állítottunk össze a templomban, s a keresztút utolsó stációja feleségem, Vojnich Erzsébet Európa című megrázó olajfestménye lett, amely egy auschwitzi gázkamrát ábrázol. A tizenkét stáció pedig egy-egy kisméretű képem lett, negyven centis festmények „szóló hangra”… Így kerültek képeim kapcsolatba a holokauszttal. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy fessek egy „talált naplót”, melynek Napló 1944. címet adtam. Ezt az anyagot hívták meg Bécsbe, kiegészítve még néhány más munkámmal.

- A holokausztot nem egyszerű megjeleníteni művészi eszközökkel, le lehet festeni?

- Eszembe sem jutott a holokausztot megfesteni, soha nem lenne hozzá bátorságom. Amikor ezt a már említett keresztút installációt kitaláltam, annak nagyon megörültem. Még egy képet festettem – felkérésre - ebben a témakörben: tavaly az Imák Auschwitz után című csoportos kiállításra hívtak, amelyet Galambos Ádám teológus szervezett. A megírt imák közül én Salamon király Prédikátorok könyvéből választottam egy idézetet, illetve annak két sorát, amely így szól: „ideje van a hallgatásnak s ideje van a szólásnak”. Megszereztem ennek a két sornak a gyönyörű héber írását és abból lett aztán valahogy a képem. Az idézet aktualitását nem kell magyarázzam.

- Ön 2012-ben az új Alaptörvény hatályba lépésekor is úgy érezte, hogy szólnia kell és kiállt az Opera előtti tüntetésen a pódiumra és gyújtó hangú beszédet tartott. Egy festő egyszer csak besokallt?

- A festés magányos szakma. Az a természetes, hogy a festők nem beszélnek. Ha olykor mégis előfordul, hogy megszólalnak, abból többnyire baj szokott lenni, különösen, ha saját munkáikról próbálnak beszélni. Egy kép mögött olyan mennyiségű magántörténet van/lehet, hogy annak többnyire vajmi kevés köze van az elkészült alkotáshoz. Hiszen – jó esetben - minden nézőnek van egy saját olvasata az adott képről, ami persze igen gyakran nem azonos a szerző szándékaival. Ha a szerző egyáltalán tisztában van saját szándékaival. Egy szó mint száz: jobb, ha egy festő nem beszél.

- Akkor még inkább indokolt a kérdés, miért érezte úgy, hogy meg kell törnie a hallgatást?

- Amikor az új Alaptörvény megszületett és kiderült, hogy ezek az urak még ünnepelni is fogják ezért magukat az Operában, akkor azt gondoltam, hogy ez botrány. Egy nap gondolkodás után a felkérésre igent mondtam. Nekem eddig az életemből a közfélelem valahogy kimaradt. A kádári rendszerben sem nagyon féltem. Egy dolgot tehettek volna velem, bármilyen rossz fát teszek a tűzre: nem adnak útlevelet, ettől azért mindig tartottam. Ez valóságos rizikó volt. Különös módon - szemben a mai helyzettel - a kádári időkben az én életemben sokkal kisebb szerepet játszott a politika. 1956. november negyedikén hajnalban a Pozsonyi úton, ahol akkoriban laktunk, visszajöttek az orosz tankok. Ott az erkélyen láttam az apámat életemben először és utoljára sírni. Akkor megértettem, illetve láttam az apámon, hogy ez a világ már így fog maradni. Arra voltunk berendezkedve, hogy vannak „ezek” és a „nem ezek”. Számomra reveláció volt György Péter könyve, az Apám helyett. Nagyon sokat tanultam belőle. Nagyon nehéz megfogalmazni mi is a haza és mit jelent a hazaszeretet. Utólag, György Péter könyvét olvasva végre megérteni véltem azt, hogy nekem felnőtt korom derekáig nem volt közöm ehhez az országhoz, mint politikai alakulathoz. Keresztény, középosztálybeli családba születtem, egyházi iskolába jártam. Na abból is mi lett? Se keresztény, se közép… Utólag kérdeztem is anyámékat, mit vagánykodtak? Amikor úttörőnek kellett volna lennem, írtak az értesítőbe a szüleimnek egy levelet, kell venni a gyereknek egy piros nyakkendőt. Mi nagyon szegények voltunk, de azért azt a hat forintot az anyám is ki tudta volna fizetni. Ő azonban visszaüzent, hogy nekünk erre nincs pénzünk. A szülői munkaközösség gyűjtött nekem nyakkendőre, majd elsüllyedtem szégyenemben…

- Na, megtaláltuk, hogy honnan is származik önben a hajlam a provokációra.

- Van ennél még durvább történetem is. 1957-ben az anyám odahívott magához a bátyámmal együtt. Azt mondta, hogy ma éjjel egy bácsi és egy néni jön majd hozzánk aludni. És erről soha, senkinek nem szabad beszélni. A bácsi és a néni végül nem jött. Évekkel később megtudtam, hogy halálraítéltekről volt szó, akik szökésben voltak, és minden éjjel máshol aludtak. Amúgy hozzánk már azért nem jöttek, mert közben elkapták, és utóbb ki is végezték őket. Azért a mai napig végigfut a hideg a hátamon, hogy az anyámék ezt miként vállalhatták be tétovázás nélkül, három gyerekkel, hiszen ha lebuktak volna, biztos, hogy nem ússzák meg az internálást vagy a börtönt. Tehát valószínű, hogy ezt a fajta szellemi függetlenséget és szabadságot otthonról is kaptam.

- A rendszerváltást miként élte meg?

- Úgy éreztem, mint sokan mások, hogy végre lett hazám. Azt hittem, hogy innentől kezdve a dolgok majd normálisan mennek. Akkor nem gondolkodtunk azon, amin ma szinte mindennap töprengek, hogy mit is jelent a demokrácia? Mert most, amikor tényleg élesben faragják le a demokráciát, ez valóban a húsunkba vág. Emlékszem, hogy a rendszerváltás tájékán kiírtak egy pályázatot a 301-es parcellába felállítandó 56-os emlékműre, nagy szakmai lelkesedés övezte a kiírást és evidensen a legjobb pályamű, Jovánovics György alkotása nyert. Csak a szakmai szempontok számítottak. Ennyire egyszerű. Áldott pillanat volt.

- Mekkora csalódás önnek az, ami azóta bekövetkezett?

- Ma már tudom, hogy nagyjából szükségszerű, ami történt. Mert egy országban, ahol ennyire nincsenek polgári tradíciók, ott ezt a hiányt nem lehet egyetlen rendszerváltó lendülettel bepótolni. Amit ötven - ha nem százötven! - éven át a szőnyeg alá söpörtek, nem lehet hirtelen egy csapásra feltakarítani. Ma már tudom, hogy amit a rendszerváltáskor éreztünk, az egy naiv illúzió volt… Hallgattam ma a hírekben, hogy mi is történt a gyermekéhezéssel kapcsolatos „Nemzeti Minimum” kezdeményezéssel. Nem is tudom hirtelen, hogy kinek is ment el az esze, nekem vagy azoknak, akik ezt a javaslatot megint lesöpörték az asztalról. Nem lehetnek ugyanis ennyire cinikus gazemberek. Vagy mégis? Úgy gondolom, hogy Horgas Péter, ennek az alapítványnak a vezetője az ördöggel is összeáll, hogy a gyerekek ne éhezzenek. És úgy látszik, még ebben sem lehet konszenzust teremteni. A helyzet teljesen reménytelennek látszik.

- Ez igencsak felveti újra a már emlegetett demokrácia körüli dilemmát.

- Ráadásul azt is, hogy a már szellemileg érett harmincas generáció mit gondol erről. Gondolnak-e egyáltalán bármit a demokráciáról? És aki igen, annak hány százaléka marad itthon és nem megy el? Durva állítás, de a mai magyarországi közeg nem alkalmas a demokráciára.

- Önnek megfordult a fejében, hogy elmenjen Magyarországról?

- Az „átkosban” soha. Az utóbbi években kicsit gyerekesen felvetődött bennem, hogy eljöhet egy pillanat, amikor esetleg el kell innen menni. És akkor hova mehetnénk? Talán lennének barátaim, akik Nyugat-Európában befogadnak. Ha az a hír járná, hogy Magyarország kilép az Európai Unióból, vagy kizárják onnan, akkor azt hiszem, muszáj lenne innen elmenni. Persze akkor már majd nem lehet…

- A bécsi kiállítás megnyitóján Paul Lendvai idézte az ön egyik korábbi írását, mely szerint csúfos kudarcra van ítélve minden olyan hatalom, amelyik azt képzeli, hogy saját ideológiájának kritikátlan támogatására megvásárolhatja, vagy megfélemlítéssel hazugságra kényszerítheti a művészetet. Ezek a mondatok eléggé összecsengenek azzal, ami a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) körül zajlik.

- Az idézett szöveg következő mondata pedig úgy hangzott: egy művésznek munkaeszköze a szabadság. Nekünk ugyanis nincs másunk. Minden új gesztus, mozdulat, vagy mondat csak ebből a szabadságból születhet meg. A szabadság egy művész számára nem egy rózsaszín, kislányos álom, hanem munkaeszköz. Ezt még eddig soha senkinek nem sikerült elvennie.

- Akik mégis beállnak a hatalom mellé, azok rövid távon inkább nyernek, hiszen életjáradékot kapnak és más juttatásokat is bezsebelhetnek.

- Lehet, de azt gondolom, hogy X-ből nem lett rosszabb művész, mert kilépett, majd visszalépett az MMA-ba. Az – azt hiszem - nem működik, hogy X szabadságát megvásárolják. Egy másik, a kiváló író, Y egy sort nem ír másként attól, hogy ő MMA-tag lett. Csak egy szörnyűséghez mégiscsak adták-adják a nevüket. Az a maximum, hogy sok-sok pénzért, havi apanázsért ezeket az embereket fel lehet tűzni a zászlóra.

- És mi a helyzet a középszerűbbekkel, hiszen az MMA névsora nem csak X-ekből és Y-okból áll?

- Ők könnyebben pénzé teszik azt, ami nincs nekik. A tagok 80 százalékának a nevéről soha nem hallottam.

- A kettészakításra - gondoljunk csak a színházi életre - komoly törekvés van.

- Hát persze. Ráadásul a dolog kicsit aszimmetrikus, hiszen a színház nagyon drága műfaj. És ha a hatalom nem ad pénzt, akkor például Schilling Árpád produkciói nem születnek meg. Ez nagyon nagy baj. Ez a szisztéma valóban szörnyű és nagyjából reménytelen. Vannak emberek, például Parti Nagy Lajos, vagy Závada Pál és még jó néhányan, akik úgy gondolják, hogy minden adandó alkalommal el kell mondaniuk, hogy ez a dolog nincs rendjén. Közben az állam megalapítja a Szent István-rendet, a hatalomban lévők felkeresik ezzel 2014-ben a Nobel-díjas magyar írót és azt mondják, ezt odaadnánk neked. És a Nobel-díjas magyar író ezt elfogadja. Azt gondolom, hogy ezzel Kertész Imre kinyilvánította azt, hogy nem szolidáris Parti Naggyal vagy Závadával, vagy a többiekkel. Én végtelenül szeretem és tisztelem Eötvös Péter zeneszerzőt, de nagyon elszomorított, amikor idén átvette ugyanezt a kitüntetést. A hatalom trófeákra vágyik, és úgy látszik meg is kapja.

- A kulturális élet szereplői pedig ezt szépen végig asszisztálják.

- Igen, de értse meg ettől a Jókai Anna nem lesz jobb író és nem lehet becserélni Esterházy Péterre.

- Tehát ön tud nemet mondani, az MMA-ba sem lépne be?

- Nem. De távol álljon tőlem, hogy ítéletet mondjak azokról a kollégákról, akik a jobb megélhetés reményében kompromisszumokat kötnek. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Ezt mindenki ítélje meg a saját lelkiismerete szerint.

- És a határzár? A menekültek?

- Megoldást, ha eddig az Európai Unió nem tudott, akkor tán én se tudok mondani. De vannak bizonyos normák, amelyeket Európának a saját érdekében be kellene tartania - ha nem tartja be, akkor az már nem Európa. Amikor azt mondja Orbán Viktor, hogy amit ők tesznek ebben az ügyben, azzal megvédik a hagyományainkat és az európai tradíciót, nos szerintem pedig éppen abból írják ki magukat. És minket. A pragmatikus politikai érdekek miatt az emberségről nem lehet lemondani.

- Persze ha túl sok menekült érkezik, akkor az nyilván nehezen kezelhető.

- A világ szétszakadt gazdag és szegény világra. Ezt a problémát nem lehet másként megoldani, minthogy a gazdagságunkból valamennyit beáldozunk. Valóban népvándorlásról van szó, de ezt nem lehet egy kerítéssel megoldani.

- Az a hír járja, hogy közös kötetet jelentet meg rövidesen a betegséggel küzdő Esterházy Péterrel.

- Igen, december első napjaiban a boltokba kerül. Gyönyörű könyv lesz.

Szerző

Szent Márton-díjat kapott Jankovics Marcell

Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, író, politikus, egykori pannonhalmi diák kapta idén a Szent Márton-díjat, amelyet péntek este vehetett át a Pannonhalmi Főapátságban.

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát méltatásában úgy fogalmazott, hogy Jankovics Marcell munkái "az embernek, a gyerekeknek, a felnőttben élő gyerekeknek szólnak. Ihlet, gyönyörködtet, tudatosít, motivál, nevel. Keresi és így keresteti az egységet, az egyet, a rendet. Alkotó tevékenységével nemcsak a Dunántúlt, nem is csak Magyarországot, hanem az embert, az emberiséget éri el és tesz vele jót".

A díjat a főapátság, a Herendi Porcelánmanufaktúra és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok 2001-ben alapította, és minden évben olyan személynek adják Szent Márton napja alkalmából, aki az előző évben a legtöbbet tette a valamikori Pannónia területén lévő kulturális és turisztikai, valamint térségfejlesztő programok megvalósításáért, hozzájárulva ezzel a nemzeti örökség és a kulturális értékek megismertetéséhez és megőrzéséhez.

Ünnepi beszédében Várszegi Asztrik a Szent Márton-év alkalmából felelevenítette a szent életét. Emlékeztetett arra, hogy a Márton püspök születésének ezerhétszázadik évfordulójához kötődő emlékévről a kormány határozatban rendelkezett.
Kiemelte: a Szent Márton-év programjai a közösségépítés és a kulturális párbeszéd köré épülnek, mert a bencés közösség ezt az elkezdett munkát akarja folytatni, "közösséget építünk monostorunkban és körülötte egyre táguló körben". Ennek a tudatos építkezésnek fontos eleme az ünneplés - tette hozzá.

Fekete Károly református püspök ünnepi beszédében elmondta: az emlékév egyik célja, a közösségépítés azzal is megvalósult, hogy egy római katolikus templomban egy református püspök mondhat beszédet. Hozzátette: a debreceni református egyházközség és a Pannonhalmi Főapátság között nem új keletű az együttműködés, mert a két közösség között a "műveltség és a szeretet szivárványai húzódnak".

Szent Márton püspök minden tevékenységét apostoli célok irányították, úgy élt, mint a legszegényebbek, békességet szeretett volna, és kész volt felebarátaival mindent megosztani. "Ezt a példát kell nekünk is követnünk, hogy megtanuljunk sorsközösséget vállalni egymással" - mondta Fekete Károly.

A Szent Márton-díjat korábban Nemeskürty István Kossuth-díjas író, Pungor Ernő vegyészmérnök, az Antall-kormány tárca nélküli minisztere, Nagy Gáspár költő, Kukorelli István alkotmányjogász, Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, Sebestyén Márta Kossuth-díjas előadóművész, Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész, Tringer László orvos, Sólyom László volt köztársasági elnök, Ittzés János nyugalmazott evangélikus püspök, Thész Gabriella karnagy, Rieger Tibor szobrászművész, Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató és posztumusz Gál Tibor borász, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet létrehozója kapta.

Szerző

Bölcső a hercegi családnak

Publikálás dátuma
2015.11.13. 16:18

Elkészült a vándorasztalos, Rostás Árpád munkája, a Vilmos hercegi család legifjabb tagjának szánt bölcső, melyet vasárnap szentelnek meg a Szent István Bazilikában, a 18 órai mise után, ahová minden érdeklődőt várnak a szervezők. A bölcsőt kedden adják át a családnak.

Szerző