Jelentés a Capa Központban

Publikálás dátuma
2015.11.17. 06:50
Forrás: Facebook/Cápa Központ
Többek között a hatalmi nyelvhasználat, a propaganda, a hazugság, a felülről meghatározott kánonok kérdéseit állítják a középpontba Jelentés címmel Esterházy Marcell, Forgács Péter és Gerhes Gábor kiállításai, melyek keddtől látogathatóak a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

"Amikor a Capa Központ csaknem két éve magalakult, ígéretet tettünk arra, hogy a fotográfiánál kicsit többet gondolunk, kirándulunk a határterületekre is" - mondta el a kiállítás hétfői sajtóbejárásán Kőrösi Orsolya, az intézmény vezetője. Mucsi Emese kurátor kiemelte: a három alkotó három önálló, ám mégis egy egészet alkotó tárlaton mutatják be legújabb műveiket, melyekben eltérő módon ugyan, de mindannyian a különböző hatalomgyakorlási technikákat, a hatalom és az egyén viszonyát vizsgálják. Mindhárom kiállításban fontos szerepet kapott a szöveg: a képek helyére is szövegek kerültek, vagy a képek azokon alapulnak - jegyezte meg.

A Capa Központ eredetileg Forgács Pétert kérte fel kiállításra, ő azonban az Esterházy Marcell-lel és Gerhes Gáborral közös bemutatkozás ötletét vetette fel. A három alkotó között ugyanis fennáll egyfajta szellemi közösség; noha nem működnek művészcsoportként, hasonlóan gondolkodnak a világról. Pápainé és fiai című, egész termet betöltő, sokszorosan rétegzett installációjában Forgács Péter egy művésztársa, Pápai Péter archívumából válogat, kiegészítve azt többek között Pápai édesanyja III/1-es tevékenységének dokumentumaival.

Gerhes Gábor több munkájában is vizsgálta a nemzetiszocialisták hatalmi szóhasználatát és művészeti esztétikáját. Victor Klemperer nyelvész a harmincas években készült jegyzeteit felhasználva ötvennégy olyan fogalmat szakít ki szövegkörnyezetéből és helyez - tipográfiailag is megformálva - táblákra, melyek a náci hatalmi nyelvben is gyakran feltűntek. Esterházy Marcell munkáiban gyakran foglalkozik saját családjának múltjával, használ fel elemeket, történeteket a családi archívumból. Feled az ember, tudod? című videójában anyai nagyapja az orosz fogsággal és a második világháborúval kapcsolatos emlékeit dolgozza fel, részben nagyapja, részben saját hangján.

Egy paradoxon - "A következő mondat igaz. Az előző mondat hamis" - világít neonfeliratként a Capa Központ falán, melyet Esterházy Marcell a miniszterelnök stilizált kézírásával tár a közönség elé, megfordítva a hatalmi viszonyokat: míg a kormányfő általában az egész magyarság, tehát mások nevében is beszél, itt az ő kézírását használja fel a művész. A hármas kiállítás 2016. március 13-ig látogatható látható a Nagymező utcai Capa Központban.

Szerző

Öt éven át filmezték szívszorító küzdelmüket

Publikálás dátuma
2015.11.17. 06:47
Ayat Najafi Dalok senkiföldjéről című filmjében a nők nem énekelhetnek nyilvánosan szólót FORRÁS: VERZIÓ
Az Európa Filmdíjra is jelölt román Toto és nővérei lett a legjobb emberi jogi dokumentumfilm a vasárnap este véget ért 12. Verzió nemzetközi fesztiválon. A legjobb diák filmért magyar rendező kapta a díjat, a közönség kedvence pedig a betiltott női énekről szóló iráni alkotás lett.

Először versenyeztek diákfilmek a Verzión, s a nyertes a Szembenézés című magyar film lett. Haragonics Sára sajátos mozaikszerkesztéssel rakja össze az elvesztett anya portréját és azt, hogy mit jelent a hiánya azoknak, akik szerették. A közönségnek az iráni testvérpár, Ayat Najafi rendező és zeneszerző huga, Sara közös „politikai thrillere”, a Dalok senkiföldjéről című film tetszett a legjobban. Kiderült, Iránban, ahol Jafar Panahi filmrendezőt húsz évre eltiltották a filmezéstől, ott a nőknek nem szabad színpadon szólót énekelniük, mert – mint egy imám a filmben kifejti -, szexuális izgalmat ébresztenek a férfiakban. A film azt a keserves, de szórakoztatóan bemutatott utat meséli el, amit a kamera majd három éven át követett, míg a hivatalosságok packázása ellenére végre mégis megvalósult az iráni-francia közös koncert – női szólistákkal.

Ám nem a szelíd pillanatok, hanem főként a jelenkor drámai konfliktusai jelentek meg az emberi jogi fesztiválon. A Verzió problémaérzékenységére utal, hogy külön blokkot állítottak össze a menekültválság különböző helyzeteit megörökítő munkákból. A fesztivál idején bekövetkezett tragikus párizsi terrortámadás hirtelen minden korábbi félelmünket felülírta. De tán még súlyosabb lett ezeknek a mozgóképes helyzetjelentéseknek a mondandója arról, miért menekülnek száz meg százezrek a hazájukból. Voltak ugyan súlytalanabb munkák is, egy fontos tény azonban valamennyi filmből kicsendült: emberekről szóltak a mozgóképek. Nem menekült-áradatot, nem úgymond migráns-hordát, hanem eleven, egyéni sorsú, egyéni drámájú embereket hozott közel valamennyi. Ez a személyesség, az egyéni sorsra lebontott történet képes egészen más megvilágításba, mélyen átélhető szituációba helyezni a napi hírek tárgyát.

A válogatás egyik legkeményebb drámáját a legjobb dokumentumfilm Európai Filmdíjára nevezett, a Szíriai love story meséli el. Sean McAllister angol rendező öt éven át követi a szíriai pár és gyerekei sorsát a szíriai börtöntől Libanon át Franciaországig, majd vissza a török–szír határig. A rendezőt is letartóztatják Szíriában, megsemmisítik az addig forgatott anyagot, az ellenzéki tevékenységéről ismert páros is veszélybe kerül. Időről-időre beszámolnak a kamerának az életükről, főként a hazájukhoz fűződő érzéseikről, álmaikról. Mikor a feleség ismert ellenzéki múltja alapján megkapják a francia menedékjogot, az életük elkezd megroppanni.

Döbbenetes az a nyílt, őszinte hang, ahogy kettejük kapcsolatának szétbomlásáról beszélnek. Nagy és kemény lelki dráma zajlik a néző szeme előtt: a hazájuk elvesztése végleg szétporlasztja a kapcsolatukat, s ezt folyamatban látni döbbenetes. A feleség visszatér a szír-török határra, s ott az ellenzék tanácsadója lesz, a férj és gyerekei maradnak Franciaországban.

Az elveszettség, a semmibe zuhanás, a kapaszkodó nélküli magány valóságos és transzcendentális élményét sugallja a válogatás tán legmeghökkentőbb stílusú filmje, az Akiket megperzsel a tűz. Valahol, tán Görögországban örökít meg a holland Morgan Knibbe kamerája egymástól független jeleneteket a menekültekről a város, a kikötő utcáin, eldugott részein. Hol távolról, hol érintésközelből figyeli a tétlenül ácsorgó, magányosan éjszakára elvackoló afrikaiakat, kukákban kutató idegeneket, s közben be-bevágódik a tengeren elszenvedett hajótörés képe, az elsüllyedt csónak utasainak haláltusája – operatőrileg kifogástalan művészi költőiséggel felvéve. És közben szól az egyetlen életben maradt utas belső monológja. A kegyetlenül durva valóság és a képi-verbális poézis meghökkentő mixtúrája végül a nézőt a legmélyebb együttérzés fájdalmáig viszi el, ahol felsejlik, milyen is hontalan menekülőnek lenni.

A blokk magyar darabját Meggyes Mária rendezte. Az Azok című dokumentumfilmben Vámosszabadi két részre szakad. Az egyszerűbb életű „őslakosok” és a jómódú „újonnan jöttek” ellenségesen állnak egymással szemben. Ez utóbbiak erős érdekérvényesítő lendülettel próbálják elérni, hogy ne kelljen együtt élniük a falu határán túl nemrégiben létesült menekülttábor szerintük fenyegető veszélyeivel. A másik csoport toleránsabb. Jellegzetes pillanatkép ma, rólunk. A Szerbiai útinapló igyekszik viszont idillusan széppé maszkírozni napjaink forró témáját. Zelimir Zilnik egy afrikai menekült útját követő kamerája azt sugallja, azon a tájon tárt karokkal, korlátlan lehetőségekkel (még házat is vehet egy menekült házaspár),táncos-ivós-evős népünnepélyekkel ölelik kebelükre a menekülőket. Nem is tudunk vele mit kezdeni.

Nem tartozott a tematikus válogatásba, de mégis a megértés és szolidaritás iránti érzékenyítés munkáját végzi a nagyszerű magyar filmes páros, Cseke Eszter és Takács S. András híres On The Spot sorozatának Zaatariban forgatott darabja. Hatszázezer szír menekült él a szír-jordán határ mellett létesült sátortáborban, a magyar filmesek egy épp negyedik gyermeküknek örvendő családot szólaltatnak meg az életükről, álmaikról, jövő terveikről. A tábor „kukásaként” dolgozó családapa, a kistestvérét gyengéden babusgató legnagyobb fiú portréja rokonszenves, szerethető embereket hoz elénk a menekültek arctalan tömegéből. És a béke , a nyugalom, a családi boldogság, a szülőföldön hagyott otthon iránti vágyuk pont olyan, mint a miénk.

Mint a híres haditudósítók egykor, olyan fantasztikusan kemény filmet tesz elénk a Tavasz, ne jöjj még című afgán háborús film. Michael McEnvoy és Saeed Taji Faroky egy éven át kíséri kamerával Afganisztán legveszedelmesebbnek tartott részén, a Helmand tartományban állomásozó afgán nemzeti hadsereg zászlóaljának akcióit. A katonákkal együtt menekül a kamera is, mikor bekerítik és gyilkos tűz alá veszik őket a tálib lázadók, vagy lesből lőnek rájuk a mákföldjeik védelmében, vagy a napi rutinnak induló, de a lesipuskások miatt életveszélyessé váló teendőiket végzik a körletben. A néző néz, és amit lát, abból nyilvánvalóan kiderül, miért menekül onnan az, aki mentené az életét.

A Toto és nővérei nemrég már kapott Budapesten díjat (BIDF), írtunk is nagy elismeréssel a Romániában, egy nagyvárosi gettóban élő cigány kisfiú és testvérei történetéről. Öt éven át filmezte szívszorítóan magányos küzdelmüket Alexander Nanau, hihetetlen erejüket a nyomorral, drogos környezettel, reménytelenséggel szemben. Megérdemelten kapta a Verzió díját, s még az is lehet, hogy kivívja az Európai Filmdíjat is.

Szerző

Frei Tamás: ha valaki vérzik, ez az induló hír

Publikálás dátuma
2015.11.17. 06:45
Fotó: Molnár Ádám
A politikus addig feszegeti a határokat, ameddig hagyják - mondja Frei Tamás. A rádióban és tévében indult újságíró ma már könyveket ír és kávéházakat üzemeltet. S úgy látja, a politika, a média tökéletes lenyomata az országnak. Legújabb könyvében - amely az Alexandra kiadó gondozásában jelent meg és címe Agrárbárók - a trafikmutyiról, a földmutyiról, a háttérben zajló újraelosztásokról, a gazdasági és a politikai elit harcáról egyaránt szól. Rafináltan összemosódik benne a valóság és a fikció.

- A könyv elején figyelmezteti az olvasót, hogy bár valós események inspirálták, ez azért fikció. De a címlapon mégiscsak az szerepel, az Agrárbárók cím alatt, hogy „Magyarország az oroszok csapdájában.” Ez azért meglehetősen konkrétan hangzik. Mintha itt ellentmondás lenne.

- Nincs. Már az egy fikció, hogy az oroszok csapdájában vagyunk. Semmi erre utaló jelet nem látok a valóságban.

- Kár, hogy az olvasó nem látja azt a mosolyt, nem hallja azt a hangsúlyt, amivel kétértelművé teszi a saját mondatát. Mondjuk Spiró György nem írja oda, hogy nem a valóságról beszél, mikor persze arról is.

- De ez azért tényleg fikció. Van valóságalapja a történet magyar vonulatának. De már ez is szubjektív, hiszen ha elkezdenénk a magyar politikáról beszélgetni, akkor lehet, hogy már mi sem értenénk egyet. Pedig ugyanazok a tények, mégis ugyanazt másként látnánk.

- Szinte mindaz szerepel a könyvben, ami egy kávéházban, az utcán szóba kerül. A trafikmutyi, a földmutyi, a színfalak mögötti vagyonújraelosztás és az, hogy bajos összeszedni az orosz és a nyugati pénzt is. Paksot is építeni, meg Mercedes gyárat. Azért ezek egészen konkrét dolgok.

- Az az élvezetes, az viszi több mint 500 oldalon keresztül ebben a műfajban az olvasókat, hogy amiről szó van, az vajon már a fikció része, vagy még azért valóban úgy is van a színfalak mögött. Ez elég szórakoztató szellemi játék. Egy csomó dolgot nem én találtam ki, hanem egyszerűen benne volt az újságban.

- Ez önnek arra is jó, hogy nem kell kimondani pacekba dolgokat, de azért mégiscsak kimondja őket úgy, hogy megpróbálja elmosni a valóság és a fikció határait?

- Lehet így is értelmezni, de én ezt őszintén egy szórakoztató műfajnak tekintem. Alapvetően az a cél, hogy aki ezt olvassa, annak kellemesen teljen az ideje. Én a mozival versenyzem, és nem a tényfeltáró újságírókkal.

- Akkor miért megy el mindarra a helyszínre, ahol a regény játszódik?

- Mert az szórakoztat, hogy a teljes precizitás hogyan mosódik el a fikcióval. És honnan kezdődik az a fajta szellemi játék, hogy lehetne így is. Volt olyan, hogy valami aztán úgy is történt, ahogyan még fikcióként leírtam. Az előző regény a gazdasági és a politikai elit konfliktusáról szólt. Arról, hogy a gazdasági elit kulcsszereplői tartják-e rövid pórázon a politikát, és ők mondják-e meg, hogy például kit nevezzenek ki az adóhatóság élére, vagy fordítva, valahogyan a politika azt mondja, hogy adjatok ide pénzt meg oda pénzt. Ez a konfliktus aztán láthatóvá is vált az elhíresült Orbán-Simicska konfliktusban. A világ minden pontján lejátszódtak ezek a konfliktusok. Nálunk sokan meglepődtek ezen, pedig azok, akik kicsit beláttak a kulisszák mögé, tudhattak róla.

- Ön hogyan látja ezt a kérdést? A parlament inkább már csak színjáték, és a politikusok a gazdasági elit bábjai, vagy a politikusok próbálnak diktálni a milliárdosoknak? A politikusok zöme imád szerepelni, a gazdagok nem feltétlenül, de lehet, hogy már jóval inkább tényezők, mint azok, akikkel naponta tele van a média.

- Ez nem magyar specifikus kérdés. Ez ingadozó erőegyensúly vagy egyensúlytalanság. Hasonló már ahhoz, mint ami a nyugati világban történik. Teljesen egyértelműen látszik, hogy a gazdasági szereplők a saját pénztárcájuk érdekeit nézik. Inkább már lobbitevékenység van, nem pedig korrupciós viszony a politika és a gazdaság között.

- A gazdasági szereplő nyugodtan összpontosíthat a saját pénztárcájára, az már kevésbé szerencsés, ha a politikus is ezt teszi.

- Persze a politikus is a saját pénztárcáját nézi. De ez mindenhol így van. És aztán megy a játszma, hogy ön mint újságíró ezt hagyja-e, leleplezi-e vagy sem. A gazdaság szereplői hagyják-e vagy nem? Most erről szól az amerikai elnökválasztás is. Arról, hogy Hillary Clintont pénzeli-e már egy csomó gazdasági érdekszféra, már a bábjuk lesz-e, mire megválasztják? Az ellenjelölt meg azt tudja erre mondani, hogy nekem van saját pénzem, engem nem fog meg ez a kör. Egyébként Hillary Clinton elmegy minden étterembe, a középosztály az ő hatalmas problémája, ezért hamburgert ebédel, csöpög a ketchup, életében nem evett ilyet. Az álságosság, a képmutatás, a lobbik küzdelme, mindenütt jelen van. Amikor a politikus azt mondja, hogy a nép érdeke mindenek előtt, akkor én már természetesen jót nevetek. A saját szempontjaik számítanak, és ezek között fontos – tisztelet a kivételnek -, hogy anyagilag jól járjanak. A politikus egy ilyen fajta ember.

- Három helyen él, itt is van, ott is van, kívül is van, belül is van. Magyarországon évente körülbelül három hónapot tölt, miközben nekünk - és azért mégiscsak rólunk ír - ez sajátos látószöget eredményezhet.

- Szerintem én nem reagálom annyira túl a dolgokat, mint azok, akik ezt csak belülről látják. Látok más országokat is, és látom, hogy olyan nagy különbség nincs. A fokozatokban, arányokban van csak különbség.

- Nem látja úgy, hogy nálunk azért diktatórikusabb irányba megy a kormányzás, mint például Németországban?

- Szerintem ez nem diktatúra. Látom szeretne nagyon intenzíven politizálni. Hát akkor politizáljunk. Szerintem Orbán Viktor minden cselekedetét az motiválja, hogy őt őszintén szeressék és őt válasszák meg. Lehet vitatni a rezsicsökkentést, ami hasonlítható ahhoz, mint amikor a választónak fizettek egy pohár sört. De ezt a technikát azért vetette be, hogy elmenjenek az emberek, és őszintén rá szavazzanak. Nem tartottak senkinek puskacsövet a fejéhez, és nem mondták, ha nem a Fideszre szavazol, akkor másnap börtönbe viszünk.

- Miért él a világ három különböző pontján?

- Mert így érdekesebb, izgalmasabb, impulzívabb az élet. Éppen ettől nem annyira szűk a perspektívám, ezért nem kiáltok diktatúrát ott, ahol nincs. Egy nemzetközi kávéház hálózatot építek, és emiatt olyan pontokon élek, tartózkodom a világban, ahol fontos, hogy ott legyek és közben tanulok. Olaszországban, Franciaországban, most már Amerikában is. Önök szeretnének mindenkit benyomni egy skatulyába. Nem hagytam el az országot azért, mert van lakásom az országon kívül is. Európában 520 millió ember él, és szerintem ebből 120 milliónak egy másik országban is van valamije, nyaralója, eze aza amaza. Mozog. Fölszáll a fapados légitársaság járatára, és elmegy sörözni egy másik városba. Ettől még nem emigrál. Európában élünk. Hat nyelven beszélek. Hadd mozogjak már a hat nyelvemnek megfelelő körülmények között, hadd csináljam a szakmámat, írjak regényt, hadd maradjak józan, hadd csináljam a kávéházaimat és hadd ne kelljen nekem emiatt védekeznem.

- Az eredeti szakmája nem a tévézés volt? Nem kényszerhelyzet, hogy átállt regényírásra?

- Ugyanazt az infotainment műfajt művelem, mint amikor televízióztam. Most már nem 50 perces műsort készítek, amiben két reklámblokk van, hanem több mint 500 oldalt írok, amit 15 estés olvasás után még mindig a kezébe kell vennie. A televízióban elkezdtem 1 perces tudósításokkal, amikor ezeket megcsináltam érdekesen, következtek a 3 perces anyagok, aztán a hétvégi magazinban a 8 percesek, majd a 15 percesek. Majd amikor rám bíztak egy önálló műsort, a Dosszié 30 perc volt. És amikor láttam a nézettségi görbét, hogy 30 percet tudok úgy csinálni, hogy nem kapcsolnak el a nézők, következett a 40 perc, majd az 50, most meg sokszáz oldalas regényt írok. Az én pályaívem teljesen konstans. Információkkal szórakoztatok, és alkalmazkodom az adott műfaj technikájához. Az ilyen típusú regény az új magazin. Több száz oldalt kell érdekesen, izgalmasan kitölteni Magyarországról, agrárügyekről, olyan témákról, amelyekről az önök újságjában esetleg egy 4 flekkes cikket is csak nehezen olvasnának el az emberek, mert ebben a formában unalmas. Be kell csomagolni ezeket az információkat, és a legvégén százezrek fogják elolvasni. És sokkal okosabbak lesznek tőle, mondjuk ezen a területen, hogy mi is történik agrárügyekben ebben az országban.

- Régebben a híradókban volt egy hírsor, az úgynevezett kemény, fontos hírekkel indult az adás, és haladt a kevésbé lényegesek felé. Miért borult ez fel? A komolynak tartott hírműsorok is miért tartalmaznak mind több szórakoztató elemet? Kemény hírekkel már miért lehet kevésbé hatni?

- Mert megváltozott a világ. A világ szórakozni akar, ha tetszik önnek, ha nem, akkor is.

- Azon is szórakozni akar a világ, ha háború van, ha tömegszerencsétlenség történik?

- Az emberek az interneten 1 másodperc alatt tovább lapoznak akár egy 50 ezer dolláros költséggel készült cikken, amiért messze utaztak, és fotós is ment az újságíróval. Ennyi időre terjed a figyelmük. Ide jutottunk.

- Ha lezuhan egy repülő, azon szórakoznak?

- Nem szórakoznak, azt megnézik. Arra jobban odakattintanak. Mindig mentek olyan viták, hogy a kereskedelmi televízió butítja-e el az embereket, vagy az emberek színvonalát tökéletesen tükrözi a kereskedelmi televíziózás. Én ennek az utóbbinak vagyok a képviselője. Úgy televízióztunk, hogy pontosan jött a nézettségi görbe, és ha behorpadt a 27. percben, akkor leültünk értekezletet tartani, megnéztük, hogy mi volt a 27. percben, mit hibáztunk, hogy legközelebb ne kapcsoljanak el. Ha verseny van, és a kereskedelmi televíziózásban verseny van, akkor szemben a politikával, ami 4 évente kap csak visszajelzést, előbb-utóbb pontosan tudható, hogy mit lehet és mit nem. Hogy mennyit beszélhet egy riportalany? Hogy a magyar tévénéző 20, 30 vagy 12 másodpercig tud-e figyelni? Országok állíthatók sorba annak alapján, hogy a híradókban 35, 20, 17, 7 másodpercesek e a megszólalások, ez is mutatja, hogy mennyire buta, vagy mennyire nem buta a tömeg. Én dolgoztam Amerikában. Az volt nekünk felírva a falra, „Ha vérzik, akkor ez az induló hír.” Amerikában 25 évvel ezelőtt sem mindig a fontos hírrel kezdődött a híradó. Az embereknek gyártottak híradót. Nem kell a konspirációs teória, hogy a politika biztosan így butítja a népet. Ezek a műsorok csak tökéletesen tükrözik, hogy itt erre van szükség.

- Nem gondolja, hogy a politika azért mégiscsak hatással van a műsorokra? Például a Nóta TV vagy a Dankó Rádió dalolásai közben is, nagyon okosan egyébként, célzatosan összeállított híreket adva olyan közönségnek, melynek zöme nem érdeklődik a politika iránt. Ezzel csak lehet manipulálni.

- Persze. De hát nem érti, hogy a politika mindenütt manipulálni akar? A kérdés az, hogy hagyja-e magát valaki vagy nem? Az újságírók írják meg, hogy a politikusok manipulálni akarnak. Minden szereplő játssza el a saját szerepét.

- Csak azért felborulnak arányok...

- Hát lehet, hogy az arányokkal baj van, de miért, mi történik, ha megírja? Lelövik az utcasarkon?

- Azért ott még nem tartunk...

- Lehet, hogy érdekesebben kell megírni, és akkor nem 10 ezer példányban olvassák el, hanem 1 millióban.

-Akkor ilyen alapon Kurtág György rosszabb zeneszerző, mint akármelyik slágergyáros, vagy mondjuk Nádas Péter rosszabb író, mint ön, mert kevesebben veszik a könyveit?

- Én nem is vagyok író, csak szerzője néhány regénynek, de azt szeretném mondani, ha önöknek rosszul esik, hogy hú, azok hogy manipulálnak, akkor ne legyen az a finnyáskodás, hogy Kurtág György. Akkor tessék profi módon elővenni ugyanazokat az eszközöket, amiket ők használnak.

- Abban egyetértünk, hogy a baloldal nem építette fel a médiabirodalmát.

- Akkor gondolkodjanak el erről, és ne a másik oldalt szidják, hogy milyen gazemberek. A baloldaliak voltak tehetségtelenek. Alkalmatlanok. Felkészületlenek. Nem látom azt, hogy itt bárki abnormálisan viselkedne ahhoz képest, hogy milyen figura. A politikus addig feszegeti a határokat, ameddig hagyják. Nyolc év volt arra, hogy megmutassák annak ami most történik az ellenkezőjét. Nem sikerült. A politika, a média tökéletes lenyomata az országnak. Az emberek elérésében pedig meg kell találni az új technikákat. 250 ezer ember követ engem a facebookon. Ha én írok bele egy rendes újságcikket, akkor néha 1 millió embert érek el. Ez az én példányszámom.

-És ezt mivel éri el?

- Hogy nem vagyok beszűkült gondolkodású, nem ugyanazt a lemezt nyomom 15 éve.

Szerző