Egy érzéketlen mondat

A párizsi vérengzésről született vélemények között méricskélni sem kell, hogy megtaláljuk a leggusztustalanabbat, a legérzéketlenebbet, amely a jelenlegi szír elnök, Bassár el-Aszadtól hangzott el: „Franciaország a saját bőrén érezhette meg azt, amit mi Szíriában immár öt év óta élünk át.” A szír államfő néhány csekélységről elfeledkezett, amikor a párizsi és az országában dúló terror közé – lényegében – egyenlőségjelet tett.

Öt évvel ezelőtt szír állampolgárok tíz- és százezrei békésen tüntetve vonultak az utcákra olyan követelésekkel, amelyek egy demokratikus államban magától értetődőek. Hogy Szíria mennyire nem demokratikus állam, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az általános és titkos parlamenti választások megtartását, a szabad pártalapítás jogát és azt követelték, hogy szüntessék meg az 1963 óta (!) érvényben lévő szükségállapotot. Az állam brutálisan válaszolt a békésen tüntetők követeléseire: az ország különböző városaiban belelövetett a fegyvertelen tömegbe. Halottak százai maradtak az utcákon és a tereken. A szír társadalom – ha volt egyáltalán addig illúziója – megértette, hogy az apjától megörökölt hatalmától Bassár el-Aszad önként nem fog megválni. Ilyen előzmények után radikalizálódott Szíria lakossága, ekkor és azért fogott fegyvert, mert a halálos ellenséggé váló, a polgárai életére törő állammal szemben aligha tehetett mást.

A diktatórikus hatalommal szemben a tömeges fegyveres civil ellenállás egyik legeredményesebb formája a gerillaharc és a terrorakció. Igazat állít a szír elnök, hogy országában öt éve terror dúl. De ez az ország már semmilyen értelemben nem az övé. A világ nagyhatalmai – Oroszország kivételével – nem ismerik el törvényes vezetőnek. A nyugati országok hallani sem akarnak arról, hogy Szíria jövőjében szerepet kapjon a mostani elnök. Még döntőbb, hogy az ország területének húsz százaléka feletti ellenőrzése mindössze jóindulatú becslés Aszad pillanatnyi befolyásának. Ötmillió állampolgára elhagyta az országot, nagyjából tízmilliót érint a belső népességmozgás, a halottak száma több százezer. Mindezeket a számokat a polgárháború előtti, nem egészen 23 milliós lakosságszámhoz kell mérni.

A véres november 13-ai Párizst nem lehet Szíriához hasonlítani, még akkor sem, ha itt is, és ott is sok a halott. (Ott sokkal több.) Franciaországban nincs polgárháború. Ezt persze a szír elnök tudja a legjobban. Egy politikust onnan ismerni meg, hogy tisztában van tettei következményeivel. Ezt akkor is leírom, ha kevés ilyet tudnék hirtelen megnevezni. Bassár el-Aszad aligha tartozik ezek közé. (A dinasztikus hatalomöröklés sok mindenről szól, de legkevésbé a rátermettségről. Az elnökké választás egyetlen követelménye, hogy az utód közvetlen családtag legyen. Demokrata szemüvegen át nézve valljuk meg, láttunk ennél már nyomósabb érvet is.) Rövidtávon a hatalom megtartását szolgálhatta, hogy Szíriában a hatalom birtokosai belelövettek a tömegbe, de közép- és hosszútávon ugyanebben a pillanatban minden esélyüket elvesztették, hogy a diktatúra hosszúra nyúló agóniája után tényezők maradjanak.

A minősíthetetlen Aszad mondat kapcsán kizárólag a különbségek válnak szembetűnővé. Az egyetlen azonosságot leszámítva, hogy mindkét országot terrorakciók dúlják fel. A logikai ösvények azonban innen merőben más irányba vezetnek. Párizsban nem tüntettek tömegek, mert lakosai nagyjából olyan országban élnek, amilyenben szeretnének. Nem tüntettek, mert nincsenek politikai követeléseik. A francia államelnök nem lövetett a tömegbe, és nem csak azért, mert ilyet soha nem tenne, hanem mert tömeg sem volt. A kávéházak és éttermek teraszain üldögélő emberek a Szajna-parti városban az életüket szerették volna egy kicsit élvezni, és nem sejtették, hogy abból már csak néhány óra és perc lehet hátra.

Az a terror, amely Párizs belvárosára lecsapott, egy lapon sem említhető a Szíriában tombolóval. A fanatizált merénylők és irányítóik úgy gondolhatják, hogy tettükkel képesek változtatni a történelem menetén. Mondhatjuk-e a New York-i ikertornyok, a madridi, a londoni és a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadások után, hogy változtak a nyugati társadalmak alapértékei? (Mert a támadások nem utolsó sorban ezek ellen irányultak.) Aligha. Ugyanakkor a világ minden gyilkossággal szomorúbb hellyé válik, ez is a teljes képhez tartozik. A Nyugat továbbra is egymás elfogadására és tiszteletére tanít, a másság elismerésének fontosságára. Arra, hogy lehetsz hívő vagy ateista, keresheted a boldogságodat a földön vagy az égben, a leginkább az számít, hogy békességgel élj együtt akár olyan embertársaiddal is, akik az élet egynémely kérdéséről másként gondolkodnak, mint te.

Visszatérve a kiindulóponthoz: a terror kapcsán egészen mást érez a bőrén Szíria és Franciaország. Párizsban egy szabad társadalmat ért orvtámadás. Damaszkuszban – leegyszerűsítve, de a kezdet valóban ez volt – a társadalmat terrorizáló állam néz szembe lakosai ellencsapásaival. A kettő csak Aszad fejében áll össze azonossággá.