Egy érzéketlen mondat

A párizsi vérengzésről született vélemények között méricskélni sem kell, hogy megtaláljuk a leggusztustalanabbat, a legérzéketlenebbet, amely a jelenlegi szír elnök, Bassár el-Aszadtól hangzott el: „Franciaország a saját bőrén érezhette meg azt, amit mi Szíriában immár öt év óta élünk át.” A szír államfő néhány csekélységről elfeledkezett, amikor a párizsi és az országában dúló terror közé – lényegében – egyenlőségjelet tett.

Öt évvel ezelőtt szír állampolgárok tíz- és százezrei békésen tüntetve vonultak az utcákra olyan követelésekkel, amelyek egy demokratikus államban magától értetődőek. Hogy Szíria mennyire nem demokratikus állam, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az általános és titkos parlamenti választások megtartását, a szabad pártalapítás jogát és azt követelték, hogy szüntessék meg az 1963 óta (!) érvényben lévő szükségállapotot. Az állam brutálisan válaszolt a békésen tüntetők követeléseire: az ország különböző városaiban belelövetett a fegyvertelen tömegbe. Halottak százai maradtak az utcákon és a tereken. A szír társadalom – ha volt egyáltalán addig illúziója – megértette, hogy az apjától megörökölt hatalmától Bassár el-Aszad önként nem fog megválni. Ilyen előzmények után radikalizálódott Szíria lakossága, ekkor és azért fogott fegyvert, mert a halálos ellenséggé váló, a polgárai életére törő állammal szemben aligha tehetett mást.

A diktatórikus hatalommal szemben a tömeges fegyveres civil ellenállás egyik legeredményesebb formája a gerillaharc és a terrorakció. Igazat állít a szír elnök, hogy országában öt éve terror dúl. De ez az ország már semmilyen értelemben nem az övé. A világ nagyhatalmai – Oroszország kivételével – nem ismerik el törvényes vezetőnek. A nyugati országok hallani sem akarnak arról, hogy Szíria jövőjében szerepet kapjon a mostani elnök. Még döntőbb, hogy az ország területének húsz százaléka feletti ellenőrzése mindössze jóindulatú becslés Aszad pillanatnyi befolyásának. Ötmillió állampolgára elhagyta az országot, nagyjából tízmilliót érint a belső népességmozgás, a halottak száma több százezer. Mindezeket a számokat a polgárháború előtti, nem egészen 23 milliós lakosságszámhoz kell mérni.

A véres november 13-ai Párizst nem lehet Szíriához hasonlítani, még akkor sem, ha itt is, és ott is sok a halott. (Ott sokkal több.) Franciaországban nincs polgárháború. Ezt persze a szír elnök tudja a legjobban. Egy politikust onnan ismerni meg, hogy tisztában van tettei következményeivel. Ezt akkor is leírom, ha kevés ilyet tudnék hirtelen megnevezni. Bassár el-Aszad aligha tartozik ezek közé. (A dinasztikus hatalomöröklés sok mindenről szól, de legkevésbé a rátermettségről. Az elnökké választás egyetlen követelménye, hogy az utód közvetlen családtag legyen. Demokrata szemüvegen át nézve valljuk meg, láttunk ennél már nyomósabb érvet is.) Rövidtávon a hatalom megtartását szolgálhatta, hogy Szíriában a hatalom birtokosai belelövettek a tömegbe, de közép- és hosszútávon ugyanebben a pillanatban minden esélyüket elvesztették, hogy a diktatúra hosszúra nyúló agóniája után tényezők maradjanak.

A minősíthetetlen Aszad mondat kapcsán kizárólag a különbségek válnak szembetűnővé. Az egyetlen azonosságot leszámítva, hogy mindkét országot terrorakciók dúlják fel. A logikai ösvények azonban innen merőben más irányba vezetnek. Párizsban nem tüntettek tömegek, mert lakosai nagyjából olyan országban élnek, amilyenben szeretnének. Nem tüntettek, mert nincsenek politikai követeléseik. A francia államelnök nem lövetett a tömegbe, és nem csak azért, mert ilyet soha nem tenne, hanem mert tömeg sem volt. A kávéházak és éttermek teraszain üldögélő emberek a Szajna-parti városban az életüket szerették volna egy kicsit élvezni, és nem sejtették, hogy abból már csak néhány óra és perc lehet hátra.

Az a terror, amely Párizs belvárosára lecsapott, egy lapon sem említhető a Szíriában tombolóval. A fanatizált merénylők és irányítóik úgy gondolhatják, hogy tettükkel képesek változtatni a történelem menetén. Mondhatjuk-e a New York-i ikertornyok, a madridi, a londoni és a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadások után, hogy változtak a nyugati társadalmak alapértékei? (Mert a támadások nem utolsó sorban ezek ellen irányultak.) Aligha. Ugyanakkor a világ minden gyilkossággal szomorúbb hellyé válik, ez is a teljes képhez tartozik. A Nyugat továbbra is egymás elfogadására és tiszteletére tanít, a másság elismerésének fontosságára. Arra, hogy lehetsz hívő vagy ateista, keresheted a boldogságodat a földön vagy az égben, a leginkább az számít, hogy békességgel élj együtt akár olyan embertársaiddal is, akik az élet egynémely kérdéséről másként gondolkodnak, mint te.

Visszatérve a kiindulóponthoz: a terror kapcsán egészen mást érez a bőrén Szíria és Franciaország. Párizsban egy szabad társadalmat ért orvtámadás. Damaszkuszban – leegyszerűsítve, de a kezdet valóban ez volt – a társadalmat terrorizáló állam néz szembe lakosai ellencsapásaival. A kettő csak Aszad fejében áll össze azonossággá.

A Gondviselés felkentje

Ha netán valaki azt hinné, hogy Orbánnak csak úgy, véletlenül bármi is kicsúszik a száján, uram bocsá’ elszólja magát, esetleg akarata ellenére szalad el vele a szekér – az vagy a Marsról csöppent ide, esetleg időutazó, valahonnan a romantikus tizenkilencedik századból.

Nem kérem, a Vezér vérprofi, akitől mi sem áll távolabb, mint a rögtönzés. Hol szó reppen, azt bizony a sajtó megírja, az ellenzék ellenzi, a népek csócsálják, a fullajtárok meg magyarázkodhatnak napestig, hogy nem úgy van ám! Brrr…

Az agytröszt – Finkelsteintől a Habony művekig - patikamérlegre tesz minden szót, hangsúlyt, kisbetűt és nagybetűt. Lézerpontossággal „lövi be” az ügyeletes célközönséget, hogy a koncot már a Főnök – szószékről vagy pedig péntek reggelente mikrofonvégről - egy állatidomár magabiztosságával vesse a dögszagra gyűlő hívei közé. Ő nem szeret és nem gyűlöl. Csupán szerettet és gyűlöltet - másokat másokkal. Az indulataiknak ő szab irányt. Beépül a lelkekbe, s már csak ujjgyakorlat elhitetni a hívekkel, hogy ő a Gondviselés felkentje is egyúttal, kinek szavára oszlanak a felhők, és süt fel nyomában az éltető Nap. De valóban csupán a Nagy Dirigensbe vetett hit ereje delejezné napról napra turulban fogant honfitársainkat, mint ahogy a Kis Vezér áhítá Korea északi felében szíve szerint ugyanezt?

Mindketten - ideát és odaát egyaránt – nemcsak hinni szeretnének ebben, hanem ugyanakkor azt is elhitetni magukkal, alattvalóikkal, de legesleginkább a világ normálisabb és boldogabbik felével, hogy a mű, amit alkottak, amúgy történelmileg eleve elrendeltetett, s általuk be is végeztetett. Punktum.

A hit valóban nagy úr! Felülír mindenféle racionalitást, de csak addig, amíg megy a szekér. Aztán a legelső döccenésre, vagy éppenséggel a legkisebb fuvallatra kis híján beüt a ménkű. De a Nagy Dirigens mindig résen van. Mielőtt még fellibbenthetné sosem volt palástját, szent jobbja és balja üstöllést pálcát és hangvillát ragad. Moraj elül, szív repes, s ha kell Új Zenei „Á” hang tölti be az országnyi teret, átzúgva erdőkön-mezőkön, falvakon és városokon, hogy beegye magát szeretett népének lelkébe és zsigereibe, a fejük búbjától a nagy lábujjukig.

A francba a szürke, nyirkos hétköznapok paravánjai mögött rejtőzködő, s imitt-amott már-már kitüremkedő trafik- és föld korrupciókkal, a Dunakeszi villával, a Pasaréti ingatlannal, a belvárosi lakáspanamákkal, a NAV és Questor botránnyal! Helyette Sorost a népnek! Új koncot az alattvalóknak! Félő volt ugyanis, hogy a migránsozás (hála a gyodának!) még idő előtt kifúj, az uniózás és Colin Bellezés is csak ideig óráig képes tartani a frontot. Az amerikás magyar pedig igazi csemege. A szavatossága pedig tuti. Mélymagyarok által garantáltan utálható. Úgyis, mint tőzsde spekuláns, kozmopolita, baromira gazdag és zsidó.

A Nagy Dirigens találni sem találhatott volna alkalmasabb gittet széles e honban. Kéretik rágcsálni, amíg ő destabilizálja a vénséges, totyakos Európát. Akkor majd megint beint a pálcájával. Egyelőre azonban még csak találgathatjuk ki lesz a következő soros ellenségünk.

Fegyverbátorság

Nem is értem, honnan keveredett ide ez a szó. Azt akartam írni: fegyverbarátság. Mert mi más magyarázhatná a NATO főtitkárának azt a nyilatkozatát, amellyel gyakorlatilag megsimogatta a török katonai vezetők buksiját, lelőtték azt a fránya gépet, hát jól tették. Biztosan igazuk volt.

De nem volt igazuk. Nem is lehetett igazuk, hiszen az a bizonyos vadászgép néhány másodpercig tartózkodhatott a török légtérben, és esze ágában sem volt kárt tenni Törökországban. Vagy mégis? A világ – különösen arrafelé – nagyon bonyolult. A török-szír határon Aszad csapatai ellen türkmén felkelők harcolnak, akiket semmi sem bosszant jobban, mint az, hogy az orosz haderő az ellenségüket támogatja. Hogy mekkora gyűlölet feszíti ezeket a „civilizált” felkelőket? Egy neten keringő videó mutatja, ahogyan a katapultálás után lelőtt pilóta holtteste felett valóságos örömtáncot jártak az Allah nevét üvöltöző, eltorzult arcú fegyveres felkelők.

A török szándékok egyébként sem tiszták, amikor az IS elleni fellépésről van szó. A szíriai határon felsorakozott katonáik lábhoz tett fegyverrel nézték a lőtávolságon belül garázdálkodó iszlamistákat, s ha mégis elsütötték az ágyúikat, akkor az IS ellen harcoló pesmergákat vették célba.

A fegyverbátorság mögött bizonyos török gazdasági körök érdekeit is fel lehet fedezni. Az ISIS legfontosabb anyagi forrásának tekinthető olajat a nemzetközi feketepiacon elsősorban török vevőknek értékesítik, az „iszlám olaj” éppen fele annyiba kerül, mint amennyiért a világpiacon, Oroszországból, netán a poszt-szovjet térség olajkereskedőitől be lehet szerezni. A háborúba beavatkozó orosz légierő Törökország tyúkszemére lépett, amikor hatásosan támadta az iszlám kézen lévő olajkutakat, finomítókat és az olajat szállító tartálykocsikat.

A török akció idején a francia elnök éppen Obamát igyekezett meggyőzni, hogy Oroszországot be kellene vonni a koalícióba a szíriai konfliktus rendezése érdekében. Washington finoman hajlana is erre, Törökország ellenzi. A keddi incidenssel beletenyereltek a nemzetközi koalíció létrehozásába. A NATO tagországokat a fegyverbarátság kötelezi, amelyet most igencsak próbára tesznek a törökök kicsinyes érdekei.

Szerző
Somfai Péter