Előfizetés

Bérkép, bértérkép

Publikálás dátuma
2015.11.28. 08:35
FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Nyakunkon a december, és ennek megfelelően már javában folynak a makroszintű bértárgyalások a versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán (VKF). A megállapodásra törekvő felek jól ismerik egymást és hitem szerint azt is tudják, hogy milyen növelési lehetőségek vannak a jövő évi, a nemzetgazdaság jelentős szegmentumát érintő legkisebb havi munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum (szakmunkás minimálbér) mértékét illetően.

A három VKF-tag szakszervezeti konföderáció (Magyar Szakszervezeti Szövetség/MaSzSz/, Munkástanácsok Országos Szövetsége, LIGA Szakszervezetek) nagyjából „egy követ fúj”, bár számszaki azonosságra még nem jutottak. Az egy főre jutó létminimum összegére akarják feltornászni a legkisebb bértarifa nettó összegét, ami tisztességes szándék, de ennek eléréséhez szükséges és reális - a versenygazdaság és a költségvetés számára egyaránt elviselhető – technológiai vázlatot még nem rajzolták meg.

Nyolc, kilenc és több

A MaSzSz három éves kontraktus keretében (2016-2018) évente kilenc százalékkal kívánja emelni a két minimális bértételt úgy, hogy a ciklus végére a személyi jövedelemadó kulcsa is 9 százalék legyen a legkisebb bérkategóriákban. (4x9 program). A jövőre 2,4 százalékkal növekvő magyar gazdaságban - a jelenlegi központi elvonás mellett – az üzleti szektor még akkor sem bír el kilenc százalékos kötelező bértarifa emelést, ha egyes szakmákban lassan drámai méreteket ölt a munkaerő-hiány.

A munkavállalói érdekképviselet nem számol azzal a szikár ténnyel, hogy a 2016-ra érvényes adótörvényeket és a jövő évi költségvetést már elfogadta az Országgyűlés, és a kormányzó pártoknak eszük ágában sincs azokat módosítani. Azt a MaSzSz vezetőinek is tudniuk kell, hogy nemzetgazdasági szinten kormányzati segítség nélkül elképzelhetetlen a kilenc százalékos tarifaemelés, de makacsul reménykednek abban, hogy a végrehajtó hatalom és a Parlament decemberben mégis hozzányúl (korrigálja) a már elfogadott jövedelemszabályozó és az újraelosztás kereteit meghatározó törvényekhez. Álláspontom szerint ennek valószínűsége vajmi csekély.

A Munkástanácsok Országos Szövetsége sem adja alább. Ők a 2016-ra 8 százalékos minimális bér emelést és 13 százalék garantált bérminimum növelést követelnek. Ha a MaSzSz javaslatát jelen körülmények között megvalósíthatatlannak tartom, akkor a Munkástanácsok indítványára is csak azt mondhatom: kedves barátaim, szép dolog a viszonylag gyors ütemű emelésre vonatkozó indítvány, de a lassuló növekedési pályára soroló honi gazdaság ezt jövőre biztosan nem vállalhatja.

A LIGA Szakszervezetek hivatalos véleményét honlapjukról - elnöki nyilatkozat alapján - idézem: „a LIGA azt akarja elérni, hogy a minimálbér nettó értéke érje el a létminimum szintjét, ehhez mintegy 20 ezer forintos emelés szükséges. (A minimálbér bruttó összege 2015-ben 105 ezer forint, a szakmunkás garantált bérminimumé 122 ezer forint.) Hozzátették: a nyomásgyakorlásra használható bármely törvényes eszköz, a szájzártól a sztrájkig bezárólag.” Ez utóbbi mondat valódi és mögöttes tartalmát nehéz megfejteni, de annyi talán érzékelhető belőle, hogy nem baráti jellegű, és várhatóan nem javítja majd a tárgyalások hangulatát, a felek megegyezési készségét.

A munkaadói szervezetek (Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége /MGYOSZ/, Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége és a négy munkaadói szervezetet összefogó és képviselő ÁFEOSZ-COOP Szövetség) képviselői érdeklődéssel hallgatják a kötelező tarifákra vonatkozó követeléseket. Próbálják, próbáljuk mérsékelni a szakszervezeti hevületet és az általuk megfogalmazott követeléseket, irányszámokat. A realitásokhoz igazodva közgazdasági érvek felsorakoztatásával igyekszünk megértetni a konföderációs vezetőkkel, hogy nagy körültekintést igényel a mindhárom fél (kormány, munkavállalók, vállalkozók) számára elviselhető és méltányos értékek elfogadása, a bérmegállapodás megkötése.

Helyünk Európában

A két kötelező bértarifa meghatározásakor figyelni kell arra, hogy a bérnövelés üteme ne szakadjon el szignifikáns mértékben a teljesítmények változásától. Azaz: a szabályozó rendszer és a gazdaság meghatározott keretein belül a minimális bérek emelkedésének sebessége semmiképpen nem lehet három-négyszer gyorsabb, mint a gazdasági növekedésé. Az intézkedés az üzleti szférában direkt módon nyolcszázezernél is több embert érint, a bértömeg (plusz járulék) kihatás – az emelés nagyságának függvényében – osztályközönként (százalékokként) tízmilliárd forintos léptékekben változik.

Mindannyian szomorúan konstatáljuk, hogy félmillió aktív, tettre kész fiatal és középkorú honfitársunk hagyta el a magyar munkaerő-piacot. Ennek ellenére nem gondolhatjuk – és fölösleges ezzel egymást és a közvéleményt szédíteni -, hogy a létminimum nettó összegét megcélzó bértarifa majd itthon tartja a fiataljainkat. Nem. Ők ugyanis négy-hatszoros jövedelemért és jobb munkakörülményekért váltottak és váltanak, nem pedig tíz-húszezer forintért. A legkisebb havi munkabér mindenkori összege jelzésértékű mutatószám és zsinórmértéknek is tekinthető, de semmiképpen nem ellenszéruma a munkavállalási célú kivándorlásnak.

A két számjegyűhöz közeli, vagy két számjegyű kötelező tarifaemelés egyes ágazatokat biztosan nagyon megviselne, mások talán meg sem éreznék. Viszont a „jól belőtt” legkisebb havi munkabér – azon túl, hogy a közvetlenül érintettek számára nagyon fontos – kedvezően befolyásolhatja a minimális tarifa felett dolgozók bérpozícióit. Azt eredményezheti, hogy a teljes munkavállalói társadalom jövedelemszintje kedvező szerkezetben, folyamatosan javuló tendenciát mutatva változhat.

A magyarországi vállalkozásoknak is érdeke, hogy a belső fogyasztás bővüljön, hiszen ez serkenti igazán a hazai beruházási kedvet és a termelést. De mindig szem előtt kell tartanunk azt a követelményt, hogy az alacsonyabb hatékonysággal működő (elsősorban bérigényes) ágazatok nem roppanhatnak össze a hirtelen megnövekedett bérteher alatt, ezért értelemszerűen az a kívánatos, hogy ezeken a területeken is képesek legyenek megteremteni az emelés forrásait.

Az európai uniós minimálbér-rangsorban három szempont szerint is értékelhetjük pozíciónkat. Euróban mérve a 18. helyen állunk (333 EUR/hó/fő), vásárlóérték paritáson számolva a 14. pozíció a mienk, míg a minimálbér/átlagkereset viszonyszám tekintetében a középmezőnyhöz (11. hely) tartozunk. Tudom, hogy ez senkit nem hat meg, de egy bérvita során érdemes ezeket az adatokat is figyelembe venni.

Közös erővel

A magas bérterhektől (a közel 50 százalékos adóék egyértelműen jelentős állami elvonást igazol) és a verseny – illetve költségviselő képességtől elszakított kötelező jellegű bérnövelés súlyos károkat okozhat az üzleti szektorban. Megfoszthatja a bért ösztönző és differenciáló funkciójától, súlyos szerkezeti torzulás esetén pedig visszafoghatja a teljesítményeket. Nagy léptékű minimálbér, garantált bérminimum-emelés esetén a vállalati forrásokat túlzott mértékben lekötheti a kötelező tarifatételekre való ráállás, és így nem marad fedezet a kiemelkedő teljesítmények elismerésére. Úgy tűnik, a bérek területén reformértékű lépésre csak akkor számíthatunk, ha a munkavállalói és munkáltatói befizetések szintjét a jelenleginél jelentősen alacsonyabb szinten határozzák meg. Mai ismereteink szerint ez a 2017-nél előbb nem valósulhat meg.

A több mint negyedszázados múltra visszatekintő magyar minimálbér – néhány évtől eltekintve – általában mérsékelt ütemben emelkedett, de alulról folyamatosan nyomást gyakorolt a nemzetgazdasági és vállalati szintű átlagbérek növelésére. A kötelező bértarifaként funkcionáló legkisebb havi munkabér és garantált bérminimum, valamint a nemzetgazdasági szintű átlagkereset-ajánlás meghatározása a kormány, a szakszervezetek és a munkaadók közös feladata és felelőssége. Az alkufolyamat során soha nem rekesztjük ki a szociális szempontokat, tisztában vagyunk azzal, hogy döntésünk százezrek sorsának alakulását befolyásolhatja.

Az elmúlt huszonöt évben sokat vitatkoztunk a legalacsonyabb bértételeknek a gazdaságban betöltött szerepéről, karakteréről, nagyságáról, de volt olyan időszak is, amikor szóba került az országosan egységes kötelező tarifa megszüntetése. Ma ilyen veszély nem fenyeget. Jelenleg az EU 22 országában alkalmazzák a kötelező érvényű bértételt, ami azt bizonyítja, hogy a közösség döntő többsége fontos igazodási pontnak tartja a legkisebb munkabérekre vonatkozó garanciális szabályt.

Európai normáról van szó, aminek alapértékeit – köztük a háromoldalú megállapodások gyakorlatát - érdemes hosszú távon megőrizni.

Lőrincze Lajos száz esztendeje

A száz esztendeje egy kicsiny Veszprém környéki faluban: Szentgálon született Lőrincze Lajosra emlékezve nem tudom megkerülni a személyes történeteket és emlékeket.

Mint szinte mindenki, mint az egész ország, a későbbi jó barát nevét és munkásságát én a magyar rádióból, nevezetesen az 1952 őszén indult Édes anyanyelvünk című műsorból ismertem meg. A budapesti Piarista Gimnázium negyedik osztályos diákja voltam akkor, és szinte meglepetésszerűen érintett meg feledhetetlenné vált dunántúlias hanglejtésén egy előadás, amely „édes anyanyelvünk” szépségéről tett vallomást, és szabatos használatára figyelmeztetett. Ez a negyed óra (vagy félóra) nagyon kicsiny, de nagyon örvendetes „oázis” volt abban a szellemi sivatagban, amelyet a rádió műsorai kínáltak akkoriban.

Személyes hangot ígértem az imént. Több évtized közös küzdelmei, gondjai és reményei kötöttek össze vele: az anyanyelvi mozgalom munkájában, amelyet valamikor Illyés Gyula és Bárczi Géza álmodott meg, de amelybe Lőrincze Lajos öntött vért. Ültem vele együtt, igen sokszor, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének, később elnökségének vagy a Nyelvünk és Kultúránk szerkesztőségének ülésein, utaztam vele Kecskemétre, Sárospatakra, Zágonba, Kolozsvárra, és nem egyszer ott ültem a Kútvölgyi úti kórházban betegágya mellett, hogy elmondjam neki: várjuk, visszavárjuk, hiszen munkánknak, lassan szűrt szóval, mindig ő adott biztató lendületet. Végül is nem tért vissza közénk, nekünk kellett hozzá végső búcsúra elzarándokolnunk. Csak emléke, tanítása és szellemi öröksége maradt velünk.

Az anyanyelvi mozgalom valóban az ő szívós és bölcs egyéniségének köszönhetően nőhetett fel a magyar összefogás határokat nem ismerő egyetemes intézményévé. Egyéniségének és munkájának eleve hitele volt, elvégre egész életét anyanyelvünk gondozásának és védelmének szentelte. És lehet-e hitelesebb annak a szavánál, akinek hangját a rádióból Sepsiszentgyörgytől Galántáig és Ungvártól Alsólendváig ismerte egy egész nép, egy egész ország. Az, hogy a magyar világban úgy volt otthon, mint igen kevesen, az az Anyanyelvi Konferenciánál vállalt küldetésének következménye volt. Lőrincze Lajosnak nemcsak a hangját, nemcsak a dunántúli szülőföld dallamát mindvégig megőrző hanglejtését ismerték széles körben, hanem a személyét is: baráti figyelmességét, ellentéteket áthidaló diplomáciai készségét, engesztelő szeretetét, amely az evangéliumi szellemiséget képviselte egy olyan világban, amelyet máskülönben a politikai akarat tartott hatalmában. Ahogy mindez azóta is tapasztalható. Lőrincze Lajos, ezt most szeretettel és némi nosztalgiával mondom, maga volt a szelídség és a figyelmesség.

Egyszer vele és Czine Mihállyal utaztam, mint már érintettem az imént, az erdélyi Zágonba, Mikes Kelemen szülőfalujába. Czine Miska két üveg borral érkezett, ezt Zágonig el is fogyasztottuk, Lőrincze Lajos egy üveg tejet hozott magával, ezt iszogatta beosztó módon, azzal a tanáros-tudósi fegyelmezettséggel, amely lényének igen rokonszenves tulajdonsága volt. Mindig fegyelmezett volt és mindig mértéktartó, a tudományos munkában és a kulturális irányító tevékenységben egyaránt. Talán ez a mértéktartó bölcsesség tette érthetővé azt, hogy egy nehéz korszakban is érvényesíteni tudta azt az élettervét, amely anyanyelvünk szolgálatát állította a középpontba.

Az anyanyelvi mozgalom vezető egyéniségeként sok száz vagy sok ezer magyar tudóst, tanárt, lelkészt, írót ismert meg szerte a nagyvilágban: Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, Nyugat-Európában és Amerikában, hiszen anyanyelvünk szolgálatában, ennek „nagyköveteként” bejárta a nagyvilágot. Mindenütt képviselni tudta az anyanyelvi kultúra védelmének ügyét, a nemzeti szolidaritást, azt a „magyar-magyar” párbeszédet, amely nemcsak a földrajzilag szétszóródott és politikailag megosztott magyarság önmagára eszmélésének volt a kerete, hanem új „beszédmódot” is kezdeményezett. „Beszédmódot”, amelynek az egymás iránt tanúsított figyelem és türelmesség szabta meg a törvényeit: olyan készségek, amelyek a demokrácia értékvilágához kötődnek, és így a magyarságnak egy negyed évszázaddal ezelőtt bekövetkezett történelmi sorsfordulatát készítették elő. Annak a történelmi sorsfordulat reményében akkoriban sokaknak ki kellett járniuk a „demokrácia iskoláját”. Ennek az „iskolának” volt egyik szelíd és hatékony professzora Lőrincze Lajos.

Egy interjúban ezt mondta: "Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak: ez a küldetésünk – áldjon vagy verjen sors keze -: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl barátaim!”

Ha valóban fel akarjuk emelni szívünket, ahogy a latin miseszöveg mondja: „sursum corda”, kövessük Lőrincze Lajos példáját, ebben a tanításban és útmutatásban nem csalódhatunk.

Lőrincze Lajos száz esztendeje

A száz esztendeje egy kicsiny Veszprém környéki faluban: Szentgálon született Lőrincze Lajosra emlékezve nem tudom megkerülni a személyes történeteket és emlékeket.

Mint szinte mindenki, mint az egész ország, a későbbi jó barát nevét és munkásságát én a magyar rádióból, nevezetesen az 1952 őszén indult Édes anyanyelvünk című műsorból ismertem meg. A budapesti Piarista Gimnázium negyedik osztályos diákja voltam akkor, és szinte meglepetésszerűen érintett meg feledhetetlenné vált dunántúlias hanglejtésén egy előadás, amely „édes anyanyelvünk” szépségéről tett vallomást, és szabatos használatára figyelmeztetett. Ez a negyed óra (vagy félóra) nagyon kicsiny, de nagyon örvendetes „oázis” volt abban a szellemi sivatagban, amelyet a rádió műsorai kínáltak akkoriban.

Személyes hangot ígértem az imént. Több évtized közös küzdelmei, gondjai és reményei kötöttek össze vele: az anyanyelvi mozgalom munkájában, amelyet valamikor Illyés Gyula és Bárczi Géza álmodott meg, de amelybe Lőrincze Lajos öntött vért. Ültem vele együtt, igen sokszor, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének, később elnökségének vagy a Nyelvünk és Kultúránk szerkesztőségének ülésein, utaztam vele Kecskemétre, Sárospatakra, Zágonba, Kolozsvárra, és nem egyszer ott ültem a Kútvölgyi úti kórházban betegágya mellett, hogy elmondjam neki: várjuk, visszavárjuk, hiszen munkánknak, lassan szűrt szóval, mindig ő adott biztató lendületet. Végül is nem tért vissza közénk, nekünk kellett hozzá végső búcsúra elzarándokolnunk. Csak emléke, tanítása és szellemi öröksége maradt velünk.

Az anyanyelvi mozgalom valóban az ő szívós és bölcs egyéniségének köszönhetően nőhetett fel a magyar összefogás határokat nem ismerő egyetemes intézményévé. Egyéniségének és munkájának eleve hitele volt, elvégre egész életét anyanyelvünk gondozásának és védelmének szentelte. És lehet-e hitelesebb annak a szavánál, akinek hangját a rádióból Sepsiszentgyörgytől Galántáig és Ungvártól Alsólendváig ismerte egy egész nép, egy egész ország. Az, hogy a magyar világban úgy volt otthon, mint igen kevesen, az az Anyanyelvi Konferenciánál vállalt küldetésének következménye volt. Lőrincze Lajosnak nemcsak a hangját, nemcsak a dunántúli szülőföld dallamát mindvégig megőrző hanglejtését ismerték széles körben, hanem a személyét is: baráti figyelmességét, ellentéteket áthidaló diplomáciai készségét, engesztelő szeretetét, amely az evangéliumi szellemiséget képviselte egy olyan világban, amelyet máskülönben a politikai akarat tartott hatalmában. Ahogy mindez azóta is tapasztalható. Lőrincze Lajos, ezt most szeretettel és némi nosztalgiával mondom, maga volt a szelídség és a figyelmesség.

Egyszer vele és Czine Mihállyal utaztam, mint már érintettem az imént, az erdélyi Zágonba, Mikes Kelemen szülőfalujába. Czine Miska két üveg borral érkezett, ezt Zágonig el is fogyasztottuk, Lőrincze Lajos egy üveg tejet hozott magával, ezt iszogatta beosztó módon, azzal a tanáros-tudósi fegyelmezettséggel, amely lényének igen rokonszenves tulajdonsága volt. Mindig fegyelmezett volt és mindig mértéktartó, a tudományos munkában és a kulturális irányító tevékenységben egyaránt. Talán ez a mértéktartó bölcsesség tette érthetővé azt, hogy egy nehéz korszakban is érvényesíteni tudta azt az élettervét, amely anyanyelvünk szolgálatát állította a középpontba.

Az anyanyelvi mozgalom vezető egyéniségeként sok száz vagy sok ezer magyar tudóst, tanárt, lelkészt, írót ismert meg szerte a nagyvilágban: Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, Nyugat-Európában és Amerikában, hiszen anyanyelvünk szolgálatában, ennek „nagyköveteként” bejárta a nagyvilágot. Mindenütt képviselni tudta az anyanyelvi kultúra védelmének ügyét, a nemzeti szolidaritást, azt a „magyar-magyar” párbeszédet, amely nemcsak a földrajzilag szétszóródott és politikailag megosztott magyarság önmagára eszmélésének volt a kerete, hanem új „beszédmódot” is kezdeményezett. „Beszédmódot”, amelynek az egymás iránt tanúsított figyelem és türelmesség szabta meg a törvényeit: olyan készségek, amelyek a demokrácia értékvilágához kötődnek, és így a magyarságnak egy negyed évszázaddal ezelőtt bekövetkezett történelmi sorsfordulatát készítették elő. Annak a történelmi sorsfordulat reményében akkoriban sokaknak ki kellett járniuk a „demokrácia iskoláját”. Ennek az „iskolának” volt egyik szelíd és hatékony professzora Lőrincze Lajos.

Egy interjúban ezt mondta: "Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak: ez a küldetésünk – áldjon vagy verjen sors keze -: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl barátaim!”

Ha valóban fel akarjuk emelni szívünket, ahogy a latin miseszöveg mondja: „sursum corda”, kövessük Lőrincze Lajos példáját, ebben a tanításban és útmutatásban nem csalódhatunk.