Kultúra és tisztelet

Amikor az európai unionisták lelkesedése még töretlen volt, amikor még csak éppen tagok lettek a posztszovjet tízek, a maguniósok közös alkotmányt terveztek. Természetesen az álom meghiúsult, hiszen, mint azóta világossá vált, a gazdasági kérdéseken kívül szinte semmiben sem tudnak egyetértésre vergődni a huszonnyolcak. Persze a gazdaságinak nevezhető kérdésekben sem teng túl az egyetértés.

Az alkotmányozás akkor lehet sikeres, ha egy társadalom biztosítani tudja egyéneinek az elérhető legnagyobb személyes szabadságot, amely valaki más, vagy mások hasonló lehetőségét nem korlátozza, nem sérti, nem veszélyezteti. Nem csoda tehát, hogy az EU-alkotmány körüli álvita a „kereszténység” alkotmányos kodifikálása körül csúcsosodott ki. Az egyik meghatározás szerint a vallásban a hit a lényeg, míg a liberális nézet szerint az erkölcsi tanítás a döntő, a hit pedig a magánszféra ügye, lett légyen az, az egyén számára bármilyen fontos is. A hit a társadalmi fejlődés szempontjából majdnem közömbös, nem segíti azt, viszont fundamentális felfogásban – ideig óráig – akadályozhatja. Ezzel ellentétben az erkölcs (ami történetesen zsidó-keresztény) a fejlődés kulcsa. Az egyén gondolkodási és cselekvési szabadsága a kultúrateremtés mindkét ágának (a művészetnek és a tudománynak) létfeltétele.

Mi a kultúra? Mitől fejlett, mitől igazi a kultúra? Ezt a kérdést a társadalomnak a tudományhoz és a művészethez való viszonya dönti el. Mindkét kizárólagosan emberi tevékenység célja a környezet és az ember megismerése, a tudomány főként a természeti környezet kutatására hivatott, a művészet pedig az emberi szellem megmutatója, többnyire a szépség erényként való fölmutatása által. Ha a tudomány és a művészet nem szolgálhatja (vagy nem szolgálja) a megismerést, igazi kultúráról nem érdemes beszélni. Volt görög-római kultúra, talán asszír és egyiptomi is, a zsidó-keresztény kultúra az emberábrázolás szabadságával kezdődött és a reformációval, illetve a felvilágosodással folytatódott.

Az iszlám kultúra más. A művészethez való viszonyt elég, ha az emberábrázolás tilalmával jelezzük, amely tilalom a legbékésebb iszlámnak is alapköve. (Az alkotás-megsemmisítés természetesen szélsőség, de sajnos nem ritka.) A tudomány szerepe hatalmi centrumonként változik ugyan, de a „hivatalos iszlám” mindenütt ragaszkodik bizonyos félelmetes tudománytalanságok érinthetetlenségéhez, és csaknem mindenhol a vallás van a tudomány fölé rendelve, mi több, a tudomány a valláshoz alárendelve sem közelíthet. Mindössze egyetlen égbekiáltó tudománytalanságot hozok fel: a nők megítélését a mohamedán világban. Mivel sem a művészet, sem a tudomány nem „szent”, maga az emberi élet sem kapja meg a feltétel nélküli tiszteletet. Ennek következményét ismerjük, szenvedjük.

A menekülőkkel együtt érzők szokták fölvetni a kérdést: miért ne tarthatnák meg saját kultúrájukat, vallásukat itt, a keresztény Európában? Nos, nemzeti vagy etnikai identitásukat megőrizhetik, elvárhatnak iránta pontosan akkora tiszteletet, amekkorát ők adnak másoknak. De a magukkal hozott kultúrájuk a beilleszkedés nehezen feloldható gátja lehet.