Hét haza

Volt az ötvenes évek elején egy ilyen sláger. „Csak átutazók vagyunk itt a földön” – sóhajtotta Horváth Jenő, aki eladdig még soha nem hagyta el a Váci utcai „öreg zongorát”. Azután ő is a nyakába szedte a világot, valahol odaát, Amerikában tanulta meg a régi pesti nóta mély igazát.

Mára pedig lassacskán többségbe kerül ez az új emberfajta: az átutazó, a kiszakadó, az örök idegen. Ritka, aki azon a talpalatnyi földön éli le az életét, ahol született.

Ami engem illet, nekem hét hazám volt – így szoktam mondani. Miért is ne! A hét mágikus szám, volt már hét vezér, hétszentség, hét fogás – és hát vénségemre én is hétpróbás himpellérnek tartom magam. Nem lepett meg, hogy most, amikor végiggondoltam, pontosan hét olyan régiót találtam, ahol leélhettem volna az életemet.

Most, az út végére érve, megpróbálom sorra venni ezt a hét helyet, ahol kis híján házam és hazám lett, mi több, otthonom.

Az első ez a dunaparti város, ahol napvilágra jöttem, egy budai közkórház és a terézvárosi Vörösmarty utca között. Bent a városban csak rövid ideig maradtunk. Amíg csak fel nem épült a házunk, dédapám barackosában, a Sashegyen. A piros tetős, narancssárga épület, és körülötte, a gyümölcsös, aminek minden fájára, minden ösvényére ma is pontosan emlékszem.

Itt éltem le, amint azt mondani szokás, boldog kisgyerekkoromat. A szép kifejezés azonban az én nemzedékem számára mást jelent. A háborút, apám eltűnését, a légitámadásokat. Budapest ostromát, nagyszüleim tetemét egy bombatölcsérben, a két apró szemű cseresznyefa alatt. Boldog emlékem ezekből az időkből nem sok maradt. Talán csak ez: apám énekel a fürdőszobában, lágy tojás, pirítós kenyér illata, a rádióban Benkő Gyula és Kiss Manyi, operett részletek.

Hamar véget értek ezek a boldog évek. Vidékre kerültem, Somogy-országi parasztcsaládok fogadták be – feltáplálásra – a sok éhenkórász fővárosi gyereket. Korán, alig tízéves koromban kezdetét vette hát a cigányélet, amire most olyan nosztalgiával gondolok.

Éltem sváboknál. Almáskeresztúron, csángó bevándorlóknál, Kisdorogon. De második hazára mégis máshol találtam: egy belga gyárosnál, Bergenben, ami akkor még a Mons névre hallgatott.

Itt, Demerbe-éknél, közel egy évig éltem. Francia iskolába jártam, kapus voltam a Royal Albert Elisabeth Club kölyökcsapatában, a bácsi kijavította a dolgozataimat. És nem utolsó sorban: itt érintett meg először egy gyerekes, de annál fájdalmasabb szerelem, ami – ugye, milyen hihetetlen? – végigkísérte az életemet.

Akkor, Belgiumban, hajszál híján örökbe fogadtak. Ha anyám nem rendel haza, ma nem magyarul írom ezeket a jegyzeteket. De akkor, itthon, várt rám egy újabb meglepetés. Távollétemben anyánk felszámolta Budát, és Gödöllőre költöztünk.

Nagy megrázkódtatás volt, hogy ott, a Keleti pályaudvaron, a sárga villamos helyett a zöld gödöllői HÉV-re szálltunk. Nem is sejtettem, hogy Gödöllő, ez a nagy, poros falu lesz a harmadik hazám. Az Alvég, Ottlik Géza és Sík Sándor közelében, ahol olyan pajtásaim lettek, mint az ószeres Pillinger bácsi fia, Német Pétya és Virág Béci, az utcánk beli szegény gyerekek. No, meg iskolatársaim a premontreieknél, PilcsikTógyer, Tóth Petár, és mind-mind, a többiek, akikre ma is szeretettel emlékszem.

És persze a lányok. Az első pajzánkodások, és Kiszel Éva, a vendéglős szőke, bociszemű lánya, egy másik elérhetetlen, éteri szerelem.

De valahogyan el ne felejtsem a tanáraimat! Kuthi Bercit, aki felolvasta „Durrdefekt az isaszegi úton” című – valószínűleg első – elbeszélésemet, Kirchoffer Csosza bácsit, Gémesi tanár urat, a Bajszit, aki akkor, azokban a nehéz időkben is hazaszeretetre nevelte a rábízott rakoncátlan kölyköket.

Gödöllőn közel négy évet éltem. Meghatározó éveket. Mindent itt, ezen a helyen tanultam, ami végigkísérte az életemet. A focit, a küzdeni tudást, Csokonait és Marina Vladyt, a francia filmeket. A barátságot, és azt, hogy ez itt a hazám, ez a szomorú kis ország, ha tetszik, ha nem.

Ami ezután jött, az eddigiekhez – Mons-hoz, Gödöllőhöz – foghatóan tulajdonképpen jelentéktelen. Sehol sem találtam igazi hazára félévszázados vadnyugati kallódásom alatt.

1950-ben visszavitt minket Budára anyánk, a régi ház garázsában húztuk meg magunkat, itt vészeltük át mi négyen: öcsémmel, kishúgommal az úgynevezett ötvenes éveket. Nem volt könnyű visszaszoknunk a múlt keserves kulisszái közé, amelyekből tulajdonképpen csak a kert – a nagykert – maradt.

1956 után könnyű szívvel szedtem a nyakamba a világot. Talán úgy képzeltem, hogy ezzel egy csapásra a kegyetlen múlttól is megszabadulok. Belgiumba készültem, aztán ebből a tervből semmi se lett.

Most látom csak, hogy hiába vált belőlem francia író, és hiába lett francia feleségem, három francia gyerekem, én valahogyan mégis kisgyerekkorom – a boldog évek! – német világába vágytam. Kis híján Ausztriában, Neulengbachban maradtam, majd Strasbourgot, Elzászt választottam Párizs helyett. Később Kölnben, ebben a másik Rajna-parti városban volt az első munkahelyem.

Strasbourgba többször is visszatértem. Mégsem eresztettem soha gyökeret. Ez lett volna a negyedik nagy esélyem. Még egy tanársegédi állást is felajánlott nekem az egyetem. Most mégis, valahányszor arra járok, újra meg újra megállapítom, hogy itt, az új Európa fővárosában, soha nem találtam volna meg a helyem.

Következett Malaga, majd a trópus. Szerettem itt is, ott is. Tulajdonképpen mindenütt, amerre jártam, megszerettem a tájakat és az embereket. De megszeretni és otthonra lelni valahol nem egészen ugyanaz. Erről még annyit: ahol csak megfordultam, működött a két kötőanyag, a munka és a szerelem. De a hazatalálás valami egészen más, irracionális dolog. Igaz, hogy honvágyam volt mindenütt a nagyvilágban. De hogy pontosan miféle hon után, azt magam sem tudtam, és még ma sem tudom.

A trópuson harminchat évig tanítottam. Ott mentem nyugdíjba, barátaim voltak tanártársaim, és a régi diákok között. És mégis-mégis: valami hiányzott. Puerto Rico szigete, ez az ötödik nagy lehetőség, soha nem lett otthonom.

Menet közben rájöttem, hogy a hazát nem mindig kapja (örökli) az ember. Van úgy, hogy megdolgozik érte, megteremti magának. Így aztán – még trópusi éveim alatt – belevágtam a francia tanyába.

Történt, hogy asszonykám szülőföldjén, Burgundban, találtam egy romos házat, a borvidék és a Morvan-hegység határán, egy kis patak, a Petite Vielle két ága között.

Megvettem, kifizettem, majd újabb két év alatt restauráltam az 1711 óta álló terméskő épületet. A két kezemmel: a helyi mesterembereken kívül ebben a munkában csak Lakatos Menyhért barátom, a cigányíró segített.

Egyetlen évig éltünk a tanyán. Mivel munkát nem találtam, vissza kellett mennem Puerto Rico-ba. A házasságom tönkrement, és tönkrement vele együtt az otthonteremtés, ez a romantikus álom. Pedig már az apró, kétszáz lakosú falu, Dracy temetőjében is kinéztem magamnak egy szép, napos helyet.

Ez lett volna – jól számolom? – a hatodik, az utolsóelőtti hazám. Franciaország, és a PetiteVielle mellett, a Tóparti tanya. (A vielle régi burgundi hangszer. A patakom csilingelő hangját ma is hallom, egy-egy kora tavaszi hajnalon.)

De hát, végül is hol van ez az én képzelt otthonom? Az író hazája az anyanyelv – nyugtatgattam magam fél évszázadon át. A hely – teszem hozzá –, ahol ez a nyelv él, fejlődik, változik. A világpolgárság – író ember számára – a fantazmagóriák világába tartozik.

A régi helyszínekre – ha tehetem – ma is visszajárok. Elképzelem, mi lett volna belőlem, ha annakidején itt vagy ott megragadok. De ma már tehetem: itt élek újra Budán. A régi kertben. Szüleim sírjánál, testvéreimmel, az emlékeim között. Az elhagyott szülőházban, ahol még megvannak – egy kétszáz éves szederfa tövében – a jól ismert repeszdarabok.

Hát csak így. Olyan, amilyen ez az aprócska haza. De az enyém: nem panaszkodom. Mi mást mondhatok? Elmenni könnyű, de hazatérni nehéz. Nekem sikerült. Szerencsés ember vagyok.

Valahol a bevezetőben egy hetedik hazáról beszéltem. Hét helyről, ahol kis híján házam és hazám lett. Otthonom. Hát a hetedik? – kérdezhetné most valaki. A hetedik haza az, amit az emlékeiben őriz a vándor. Hazája az az álomvilág, amiből útnak indult, amit a szívében visz magával egy életen át, és ahová nem jut vissza többé sohasem.

És itt, ezzel ér véget az én történetem.