Együttrezgés a partnerrel

Publikálás dátuma
2015.12.07. 06:50
Lajkó Félix a zenében és előadásban nem ismer határokat FOTÓ: DUDÁS SZABOLCS
Lajkó Félix, az itthon és külföldön mind szélesebb körben elismert – legutóbb Vajdasági Magyar Művészeti Díjjal kitüntetett – hegedűművész-zeneszerző különleges koncertsorozattal zárja az idei és nyitja a jövő évet. Balázs János zongoraművésszel duóban, a Budafoki Dohnányi Zenekar társaságában szimfonikus kísérettel, Szegeden népzenei együttesével, a Zeneakadémián pedig szólóesten lép színpadra. Új produkcióiról, terveiről, műfaji határokat nem ismerő zenéjéről kérdeztük.

Az egyedi hangversenysorozatot a napokban Lajkó Félix és Balázs János Jelszó című duókoncertje nyitotta, a MOM Kulturális Központban. Balázs János ugyan nagyszerűen improvizál, de alapvetően klasszikus zongoraművész: ragyogó Liszt- és Chopin-játékos. Együttműködésük kezdetén, a 2013-as Héttorony összművészeti fesztiválon Lajkó még nem is volt biztos a produkció sikerében, de nagyon gyorsan megtalálták a közös hangot. Koncertjeiken abból indulnak ki, hogy még a hangnemet sem szabad előre megbeszélni; mindennek az adott pillanat varázsában, a kamarapartnerrel való „együttrezgésben” kell megszületni. Éppen ezért minden hangversenyük egyedi és megismételhetetlen; Jelszó címmel megjelent CD-felvéletük is csupán pillanatfelvétel.

Az Erkel Színházban december 15-én rendezik a Lajkó Félix Szimfonik című koncertet, amelyen közreműködik Hollerung Gábor együttese, a klasszikus zenén kívüli műfajokban egyre bátrabban kalandozó Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekar. „Ott Rezső fagottművész-zeneszerző barátomnak köszönhető, hogy két évvel ezelőtt elkészült a régebbi repertoáromból néhány nóta szimfonikus zenekari átdolgozása” – meséli Lajkó Félix. Először vendégszólista volt a zenekar 2014-es újévi koncertjén, majd újabb közös számok születtek, s felvették a Végtelen című lemezt. Ezt az anyagot a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, az Ördögkatlan Fesztiválon, a Zempléni Fesztiválon és idén februárban, a Müpában is nagy sikerrel mutatták be. Ennek szerves folytatása a mostani hangverseny, amelyre megint bővítik a repertoárt.

Lajkó Félix december 28-án, a szegedi IH Rendezvényközpontban hagyományosabb népzenei felállásban koncertezik. Régi zenésztársai, a brácsás Brasnyó Antal és a bőgős Csobán Gergő mellett ezen az előadáson három énekesnő is közreműködik: a több műfajban jelentős sikereket elérő Palya Bea; az erdélyi (ördöngösfüzesi, buzai, széki és magyarszováti) repertoárban különösen otthonosan mozgó Tintér Gabriella, valamint a Félixhez hasonlóan vajdasági származású Csizmadia Anna, a Fölszállott a páva televíziós verseny felfedezettje. Január 3-án, a Zeneakadémián Félix újévi szólókoncertje zárja a rendhagyó sorozatot. Ezen az estén – miután nem lesznek társai – óhatatlanul hegedűjátékának rendkívüli virtuozitása, zenéjének mélysége, komplexitása kerül előtérbe.

Ezek az új produkciók is azt bizonyítják, hogy Lajkó Félix muzsikája nem ismer – bő két évtizedes pályafutása alatt soha nem is ismert – műfaji vagy stiláris határokat. „Játszom klasszikus zenét, jazzre emlékeztető témákat, magyar népzenét, cigány és balkáni motívumokat és még nagyon sok minden mást. Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy mindezt valamilyen műfaji kategóriába kellene helyezni, de már régóta nem bánom, ha világzenének nevezik, mert elfogadtam, hogy a szakmának – a lemezkiadóknak, a koncertszervezőknek, a producereknek – és a közönségnek is szüksége van valamilyen azonosítási pontra” – mondja. Ugyanígy viszonyul a sorozatban érkező díjakhoz, kitüntetésekhez is – nem érdeklik különösebben, de már nem is tiltakozik ellenük.

„Tudomásul veszem, hogy a külső elismerés, a siker, a médiaszereplés valamennyire szükséges ahhoz, hogy az emberek figyeljenek a zenémre, hogy meg tudjak tölteni nagy koncerttermeket.” A vajdasági Topolyán született, 41 esztendős Lajkó Félix hamar kimaradt az iskolából, intézményes zeneoktatásban nem részesült, viszont környékbeli népzenészektől egész gyerekkorában tanult hegedülni és citerázni. Azt mondja, a nyolcvanas években, a Vajdaságban a népzene és a néptánc szeretete még része volt a hétköznapoknak – ezt a szocialista Jugoszlávia sem tudta kiölni az emberekből. Az 1990-es évek elején Dresch Mihály mellett tűnt fel a magyar zeneéletben, majd 1995-ben elkészítette első önálló lemezét. Az elmúlt két évtized szinte töretlen a sikerszéria: tucatnyi szólólemez mellett bejárta az egész világot; a többi között New York-ban és Tokióban is ünnepelték.

Amikor további terveiről kérdezem, kevés konkrétumot említ; ebben is inkább az improvizáció híve. „Mindig megtalálnak a feladatok” – mondja. Másik hangszeréről, a citeráról sem akar megfeledkezni: 2013-ban készült citerás albuma, a Mező után szeretne megint többet foglalkozni ezzel a látszólag egyszerű instrumentummal, amit – hagyományos népzenei kontextusából kiragadva – részben már sikerült önálló koncerthangszerré tennie. Szólóestjein és a szimfonikus zenekari produkcióban is rendre előkerül a citera.

A másik terület, ahol kibontakoztathatja eredeti tehetségét, a színházi és filmzenék világa. Meghatározó élménye volt Mundruczó Kornél Delta című filmje, amelynek nemcsak zeneszerzője, hanem – Bertók Lajos váratlan halála után – főszereplője is ő volt. A kelebiai Nyári Mozi Színházi Közösséggel és annak vezetőjével, Döbrei Dénessel is rendszeresen dolgozik együtt. Elképzelhető, hogy a 2013-ban debütált lovasszínházi koncertnek, a Kappel Edit vezette szilvásváradi lipicai ménessel közös előadásoknak is lesz még folytatása.

Szabadon az objektív mögött

Publikálás dátuma
2015.12.07. 06:48
Hemző Károly egész életében a lovak szerelmese volt FOTÓK: SZALMÁS PÉTER
Reprezentatív életmű-kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban. Szabad szemmel címmel a huszadik század második fele egyik legnagyobb fotósa, Hemző Károly művei láthatók. Szerelmes volt a sportba, a lovakba, és remek zsánerfotókat meg ételképeket készített. Izgatta a fanatikusan elszánt, a test és a lélek korlátait átlépő ember. Az, aki nagyra képes, és az is, aki hétköznapi munkájában hősiesen megállja a helyét. A Szarka Klára kurátor intenciói szerint összeállított kitűnő tárlat március 15-ig látható.

Hemző Károly sportfotósként kezdte, de nem csupán a mozdulat érdekelte, hanem az a személyiség is, aki a rendkívüli teljesítményt létrehozza. A fanatikus elszántság izgatta. Ott van például a Puskás Öcsiről készült képe. A bal lába valószínűtlenül magasban, és ott van a labda is, de nem a lábára áll, hanem mellette repül a levegőben. Valahogy jó irányba kellene juttatni, de közben a másik lábbal egyensúlyozni muszáj. Elég képtelen feladat. Egy világhírű cirkuszi labdazsonglőrnek is becsületére válna. Látszik is az arcon a megrökönyödés.

A száj nyitva, tán rikkant is valamit, érződik a roppant koncentráció, az agymunka, az idegmunka. De közben még valami, ami a mostani versenysportból annyira kiveszőben van, a játékosság. Hogy nem csak és kizárólag győzni kell, úrrá lenni az ellenfélen, hanem, hogy azért ez játék is, lehet variálni, szépen, mutatósan, artisztikusan levenni, tovább passzolni a labdát, mert akkor jelent a nézőknek igazi örömet. Puskás mögött két csodálkozó játékos, szinte lemerevedve állnak, meglepően nem is csinálnak semmit, bámulják a bravúrt.

A gazdag életmű méltán vált ki nagy érdeklődést

A gazdag életmű méltán vált ki nagy érdeklődést

Ebben a szituációban sűrítetten benne van a nagy focista portréja, mintha egy jelentős festőművész alkotta volna meg. És egyetlen ilyen képből is kitetszik Hemző emberismerete, lényeglátó képessége, nagysága. Az, hogy mennyire el tudja kapni a lényeges pillanatot. Képes megmutatni, hogy a sport dráma is. Albert Flórián például a fejét fogva, felindultan üvöltve, a fekete-fehér fotón nem látszik, de valószínűleg méreg vörös arccal jön felénk a képen. Mögötte a bíró elszánt akaratossággal mutatja a nyilván nem kedvező ítéletét, az ellenfél játékosa pedig hátra nézve, megrökönyödve bámulja a jelenetet.

Nyilvánvalóan valami igazságtalanság, vagy vélt igazságtalanság történt, ezt üvölti ki magából Albert, és feltehetőleg üvölti a neki drukkoló, elmosódottan látszó tömeg is. Az 1961-ben készült felvétel idején, ahogy gyakran sajnos manapság ugyancsak, a sportmeccsek jelenthették szinte az egyetlen olyan terepet, ahol az emberek nyilvánosan kikiabálhatták, ha úgy érezték, hogy méltánytalanság történt. És Hemző, miközben a fontos sportfotós műhelynek számító Képes Sportnak, aztán a Magyar Szemlének, megcsinálta az elvárt felvételeket, melyekben a pozitívumokat domborította ki, rendre rögzítette, akár csak archív célra azt is, ahogyan maga látta a világot.

Készített azért olyan képet, ahol marcona rendőr posztol a felhevült szurkolók előtt. És csinált olyat is, melyen március 15-én, a Nemzeti Múzeum előtt a hivatalos ünnepségen résztvevőkből csak a múzeumkertet az utcától elválasztó rácsot görcsösen markoló kezek, meg két papírzászló látszik, mintha az ott lévők mind-mind bebörtönzöttek lennének. És hát ahogy két ló, egy barna és egy fehér, két egymástól elég messze lévő rácsos karámból, amennyire lehet, annyira kinyúlva, összedugja az orrát, az gyönyörűen jelképes, érzékletessé teszi, hogy akadályoztatva, lehetetlen helyzetbe hozva, is meg lehet találni valahogy egymáshoz az utat, cudar körülmények között is lehet szeretni a másikat.

A futballistákról készült képek nemcsak a sportról szólnak, hanem az emberről is FOTÓ: HEMZŐ KÁROLY

A futballistákról készült képek nemcsak a sportról szólnak, hanem az emberről is FOTÓ: HEMZŐ KÁROLY

Hemző szerelmes volt a lovakba, a szabadság jelképeinek tekintette őket, ahogy nekilódultan vágtáznak. Fényképezte őket egyedül, egészen közel menve hozzájuk, szinte a gondolataikat is megmutatva, és fotózta őket felemelően humánus, összetartó társaslényként, akik gyakran vonzóbbak, mint az ember. Bár leginkább a szépet kereste az emberben is, de azért megmutatta a rútat is. Abban, ahogy Marosán György államminiszterként nekilendülve, akarnok módjára kiabál a hallgatósága fölé magasodó pulpituson, ahogy a teremben is kabátban ülve, kifejezéstelen arccal hallgatják, és ahogy egyenruhások mereven figyelnek mindenkit, abban benne van az egész diktatórikus, nyomott hangulatú rendszer.

De pusztán Zsivótzky Gyula kalapácsvető végtelenül izmos, megfeszülő, de mégis laza nyugodtságot árasztó, a fotón kifejezővé váló hátában - amint éppen lendületbe jön - is lényegében ott a szabadság. A sport a roppant kevés terület közé tartozott, amivel ki lehetett törni az elnyomásból, a szürkeségből, a nélkülözésből. Előnyös anyagiakkal, lakás- és telefonkiutalással, külföldre való utazási lehetőséggel járt. Tán azért is jelentett ekkora élményt, és váltott ki elementáris indulatokat. Akkorákat, hogy többen azt mondják, az 1956-os forradalom kitörésébe egy balul sikerült foci meccs is közrejátszott. Hemző fényképez úgy dugig telt lelátót, hogy előtte marconán üres tekintetű rendőr posztol. És fotóz fűben boldogan hasaló, mérkőzést bámuló gyerkőcöt, aki mindenről elfelejtkezve, teli torokból, boldogan buzdítja a csapatát, és ekkor tán nincs is nála szabadabb ember.

De együttérzően fotózza a robotosokat, a güriző bányászokat, vasutasokat. Egy vasutast például, aki két nehéz szemafort cipel nagykabátban, téli szürkületben, ez egyszerre az akarat és a reménytelenség jelképe. A kép pandantjának is tekinthető egy háziasszony, aki egész testét lehúzó két vödröt hurcol, benne jókora jégdarabokkal, hiszen hol volt akkor még az elektromos hűtőszekrény. Bájosan groteszk fotó, amin amatőr festők, amúgy melósok, aktképet készítve, nekünk háttal, görcsösen álló nőt pingálnak. Látszik, hogy ez mindenki számára eléggé feszélyező helyzet, és még az is, hogy olyan nagyon nem fog ez menni.

Külön kategóriát képviselnek az ételfotók, Hemző a feleségével, Lajos Marival, vagy 20 szakácskönyvet készített közösen. Általában 99 recepttel, 33 fotóval. Erre mondják, hogy szinte megszólalnak az ételek. Húsok, halak, vadak, krumplis fogások, palacsinták, zöldségek, kívánatos sütemények izgalmasan fantáziadús, színpompás kompozíciói. Szinte beléjük lehet harapni. A konyha megint csak lehet a kreativitás, a szabadság terepe. Még akkor is, ha anyagi és beszerezhetőségi okok miatt korlátozottak a lehetőségek. De ezek a kötetek arra is tanácsot adnak, hogy egyszerű dolgokból is mi mindent, mennyire finomat és mutatósat ki lehet hozni.

Hemző egyszerű dolgokban is meglátott önmagukon túlmutató fontos részleteket. És összetett dolgokat is tudott úgy láttatni, hogy mindenki számára világos legyen, mit is akar mondani. Az elnyomás évei alatt is képes volt szabadon dolgozni. Évtizedekkel ezelőtti képei szintén beszédesek ma is. Kiállták az idő próbáját. És ez mutatja, hogy jelentős művészről van szó.

Szerző
Frissítve: 2015.12.06. 20:54

Közelkép : A Kocka el van vetve

Ahogy a régi latinok mondták: „A Kocka el van vetve” – most így, nagybetűsen, mert ez a vetélkedő neve és fő helyszíne. Számomra, a továbbiakban, legalábbis érdektelen ez a verseny, amit most a Tv2 naponta sugároz. Bizonyára akadnak, akik rendszeresen odakapcsolnak, mert minden vetélkedőnek van olyan lélektani alapja, hogy a néző választ a versenyzők között, és aki rokonszenves számára, azért szurkol, mert úgy érzi, hogy az illető személy az ő nevében is ugrik, dob, énekel, vagy bármit csinál, azt a nevében is teszi és vele győz – ha győz egyáltalán. Igen ám, de ennél bugyutább vetélkedővel, mint ez a Kocka, még nem nagyon találkozhattunk.

Pingponglabdákat kell pöckölni, egy kis tekegolyót a keskeny gerendán végiggurítani, hogy leüssön három pálcát, 15 másodperc alatt összeszedni a földről és egy üveghasábba dobálni a piros labdákat…és így tovább. Igaz, van olyan vetélkedő, ahol az győz, aki a legtöbb hamburgert, vagy más ennivalót a leghamarabb a szájába töm és lenyel, van olyan, ahol billegő deszkákon kell átrohangálni és hatalmas gömbökre átugrálni, mielőtt vízbe pottyanna a versenyző. Ez a Kocka valahogy mindegyiket alulmúlja. A most is szép, csinos, de nem túl szavakész Ördög Nóra, mint műsorvezető sem tud segíteni az egész tökéletes érdektelenségén.

Bevallom, előzőleg olvastam egy online újságban egy lesújtó kritikát a vetélkedőről és úgy gondoltam, hogy ez talán mégis túlzás. Megnézem, és ha lehet: megvédem az adást. Nem lehet. Amikor én megnéztem az egész hosszú műsort, egy ügyes fiatalember eljutott egymillió hatszázezer forint nyereségig, aztán – okosan – abbahagyta, hogy ezt a pénzt hazavihesse. Nem úgy egy ifjú hölgy, aki a százezer forintos kezdőnyereményen sem jutott túl. Hát kérem, ilyen az élet. Akár ezt is mondhatnánk, de jobb még nem mondani, hátha a közeljövőben rendeznek egy vetélkedőt a közhelyszólásokból is. Jobb lesz arra tartogatni.