Abban majdnem mindenki egyetért, hogy környezetünket, a természetet olyan veszélyek fenyegetik, amelyek a következő nemzedékek életében akár végzetesek is lehetnek. A pápa állandóan figyelmeztet ezekre. Nem törődik azzal, hogy gazdasági és politikai érdekeket sért, maga ellen hangolva a meggazdagodókat, akik a természetben csak kizsákmányolható erőforrást látnak és e szerint bánnak is javaival. Eltökélten és engedmények nélkül figyelmeztet a természet károsításának következményeire, amelyeknek hovatovább az egész emberiség a kárvallottja.
Ferenc pápa tanítása
Bármelyik fejezetével szembesüljünk, azonnal nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a természet harmóniájának védelméről van szó, hanem sokkal többről is: a katolikus egyház feje voltaképp a világ ellentmondásait szeretné feloldani, amellyel újra és újra felháborítja a haszonélvezőket. Olyan társadalometikai rend visszaállítására törekszik, amelynek lényege, hogy a szegényeknek és gazdagoknak egyformán kell részesülniük a természet javaiból. A javak egyetemes rendeltetésének elvét alá kell rendelni a magántulajdon elvének, hangsúlyozza az enciklika. Nyomatékosította, hogy az egyház soha nem tekintette érinthetetlennek a magántulajdonhoz való jogot, viszont hangsúlyozta ennek társadalmi szerepét. II. János Pált idézte: „Isten – anélkül, hogy bárkit is kizárt vagy előnyben részesített volna – az egész emberiségnek adta a Földet, hogy valamennyi tagját éltesse.” Elítélte a fejlődésnek azt a modelljét, amely hátrányba hozza a társadalom egyes rétegeit.
Nagyon időszerűek éppen most nálunk is Paraguay püspökeinek intelmei: „Minden gazdának természetes joga, hogy ésszerű mértékig földje legyen, ahol meg tudja teremteni otthonát, dolgozhat, hogy fenntartsa családját, és egzisztenciális biztonságban van. Biztosítani kell ezt a jogot, hogy gyakorlása ne látszólagos, hanem valóságos legyen. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonosi címen kívül a gazdának rendelkeznie kell a technikai végzésben való részvételez szükséges eszközökkel: hitelekkel, biztosításokkal és forgalmazási lehetőségekkel.”
A pápa közjónak nevezi a természeti környezetet, amely örökségünk, és felelősek vagyunk megőrzéséért. Ha valaki kisajátít belőle valamit, csak mindenki javáért teheti. Új-Zéland püspökei tették fel a kérdést, vajon a mai világban miképp kell értelmezni a „Ne ölj!” parancsolatot? Hiszen „a világ népességének húsz százaléka oly mértékben fogyasztja az erőforrásokat, hogy elrabolják a szegény nemzetektől és a jövő nemzedékektől azt, amire szükségük van az életben maradáshoz”.
Az enciklika nemcsak a természet védelméről és a természet javainak igazságos elosztásáról szól, hanem a pápa társadalmi tanítását is tartalmazza, olyan erkölcsi elveket, amelyek keveseknek nagyon nem tetszenek, és a nagy többség érdekeit szolgálná, ha legalább a magukat kereszténynek valló politikusok ezen elvek szerint végeznék szolgálatukat. Holott általános igény, hogy a mai állapotokon változtatni kellene. A fiatalok egyre hangosabban kérdezik, hogyan építsék a jobb jövőt, ha nem figyel apáik nemzedéke a környezet válságára és a kirekesztettek szenvedéseire. Egyebek mellett ez is a magyarázata, hogy ez a nemzedék olyan helyen akar élni és dolgozni, ahol legalábbis kevesebben süllyednek szegénységbe, s a szegényekről intézményesen gondoskodik az állam. Nemcsak a hazájukban üldözöttek indulnak el, elhagyva otthonukat, hanem a módosabbnak látszó államok fiai és lányai is, kiegyenlítetten, igazságosan működő társadalmat és emberi viszonyokat keresve.
A mai helyzet megváltoztatása és a krisztusi tanítás megvalósítása minden keresztény kötelessége. Ennek a sürgető feladatnak eleget tenni igyekszik támpontokat adni az enciklika, bár Ferenc pápa azzal is tisztában van, hogy a katolikus tanítás nem érvényesíthető általános érvénnyel a gazdagok elutasító magatartása és sokak kényelmessége miatt, s ami igazán szomorú: a közömbösek és a társadalmi igazságtalanságok leküzdése ügyében magukat elkötelezettnek mondó keresztények haszonleséstől vezérelve a közömbösek táborát növelik. Holott „a keresztény lelkiség és életminőség felfogásának alternatív módját javasolja és olyan prófétai és szemlélődő életstílusra bátorít, amely a fogyasztáshoz való ragaszkodás megszállottsága nélkül képes a mélységes örömre. (…) A fogyasztás lehetőségének állandó halmozása ugyanis szétszórttá teszi a szívet, és megakadályozza, hogy meg tudjunk becsülni minden dolgot és minden pillanatot. (…) A keresztény lelkiség azt javasolja, hogy a józan növekedést válasszuk, és legyünk képesek örülni a kevésnek. (…) Mindez megkívánja, hogy kerüljük az uralkodás és az élvezetek puszta halmozásának dinamikáját.”
Összeomlás előtt?
A hat fejezetre osztott enciklika a következő témaköröket fejti ki: 1) Ami közös otthonunkkal történik; 2) A teremtés evangéliuma; 3) A környezeti válság emberi gyökere; 4) Átfogó ökológia; 5) Tájékozódást és cselekvést segítő szempontok; 6) Ökológiai nevelés és lelkiség. A lelkiséget, a keresztény tanítás hagyományait elemző részekkel ezúttal nem foglalkozunk, hiszen a szöveg rengeteg a gyakorlatban megvalósítható részletet tartalmaz. Igaz, ezek megvalósítása azzal a következménnyel jár, hogy át kell értékelnünk életvitelünket és -szemléletünket. Ha erre nem vállalkozunk, a természet rombolásán és kifosztásán túl olyan társadalmi feszültséget generálunk, amely robbanással fenyeget világszerte, de az egyes államokban is, amelyekben a kiválasztott és minden módon támogatott gazdagok szűk rétegével párhuzamosan millió számra élnek a szegények, akiket kimondva-kimondatlanul magukra hagytak, sorsuk javításának szemernyi esélye nélkül.
Nem elég harmonizálni a természetről való gondoskodást és a nyereséget, mert ez a középút rossz felé visz – mondja a pápa. „Ebben az esetben a középutak csak egy kis haladékot jelentenek az összeomlás előtt.” A jobb világ ígéretét nem lehet fejlődésnek tekinteni. Sokszor előfordul, hogy a környezeti erőforrásokat kizsákmányoló, pusztítást eredményező gazdaságpolitika rontja az életminőséget. A jelszavak mögött nem látni, hogy ez a szemlélet csak a pénzszerzés hamis logikájára épül.
Hol a helye a politikának? – kérdezi Ferenc pápa. A kérdés már csak azért is jogos, mert napjainkban a politika az élet minden területére beszüremkedik, s rendszerint nem épít, hanem rombol. Általában nem érvényesülnek benne azok az erkölcsi szempontok, amelyeket a pápa a gazdaságiaknál fontosabbaknak vél, s amelyeket napjainkban – Európában legalábbis – kilúgozott belőle a menekültek áradata. Ha a politikusok erkölcsi szempontokra hivatkozva emelnek kerítéseket, akkor halvány sejtelmük sincs a keresztény erkölcsről, s ha ebben keresztény pártok támogatják őket, akkor megcsúfolják az evangéliumi szellemiséget, amelyet pedig fennszóval kellene képviselniük. „A logika, amely nem engedi meg a környezetért való őszinte aggódást, ugyanaz, mint amelybe nem fér bele a legtörékenyebbek integrálásáért való aggódás, mert a „siker” és a „privát élet” uralkodó modelljében, úgy tűnik, nincs értelme annak, hogy beruházzunk azért, hogy a lemaradottak és gyengék, vagy a kevésbé tehetősek boldogulhassanak az életben.”
Talán ez a gondolat is jelzi Ferenc pápa szintézisalkotó képességét, és a fokozatosan lehagyottak iránt érzett mélységes aggodalmát, amelynek gyökereit argentínai tapasztalataiban találjuk meg. Az ottani szegénynegyedekben gyűjtött benyomásai nyomán meggyőződésévé érlelődött, mi volna a politika feladata, amelyet nem teljesít, s milyennek kellene valójában lennie az erkölcsi szempontoktól nem szabadulni szándékozó politikai tevékenységnek.
Nagy igazságot fogalmaz meg Ferenc pápa az erkölcsöt nem érvényesítő politika betegségéről: „Sokszor maga a politika a felelős saját hitelvesztéséért, a korrupcióért és a jó közpolitikák hiányáért. Ha az állam nem teljesíti feladatát egy térségben, akkor néhány gazdasági csoport jótevőként léphet fel, bitorolhatja a tényleges hatalmat, és felhatalmazva érezheti magát, hogy ne tartson be bizonyos szabályokat, sőt teret adjon a szervezett bűnözés, az emberkereskedelem, a kábítószer-kereskedelem és az erőszak nagyon nehezen felszámolható formáinak. Ha a politika nem képes megtörni egyfajta perverz logikát, és ha továbbra is erejét vesztett diskurzusokban vergődik, továbbra sem fognak az emberiség igazi problémáival foglalkozni. A tényleges változtatás stratégiája megköveteli, hogy a folyamatok egészét gondoljuk át, mert már nem elég felületes ökológiai megfontolásokkal megtűzdelni azokat, miközben nem kérdőjelezzük meg a mai kultúra alapjául szolgáló logikát. Egy egészséges politikának képesnek kellene lennie arra, hogy magára vállalja ezt a feladatot.”
A kiszolgáltatottak nyájszelleme
Megpróbáltam a hazai viszonyokra alkalmazni ezeket a gondolatokat. Vajon a politikai életet nem értelmetlen és terméketlen erőfitogtatás és szófecsérlés uralja értelmes, a súlyos problémákkal szembesülő, azokra kielégítő megoldást kereső, indulatok nélküli párbeszéd helyett? Nem a szegénység és a szegények helyzetének javítása volna a normális politika célja? A jelek szerint – sajnos – a világ nagy részén ugyanezek a kérdések uralják a kormányzó pártok és ellenzékük viszonyát, s mindkét tábort a hatalom megszerzésének és megtartásának kancsal vágya mozgatja. Teljesen jogos Ferenc pápa figyelmeztetése: a politikusok ahelyett, hogy kisszerű harcokban fecsérelik el erejüket, foglalkozzanak a nagy problémák megoldásával, például a szegények felemelésével, a korrupció visszaszorításával és hosszan lehet folytatni a sort. Amint azt a pápa meg is teszi, komor fellegeket varázsolva heves bírálói fölé, akik sehogy sem akarják megérteni mondandója lényegét, mert nem felel meg érdekeiknek.
Ferenc pápa a párbeszédet szorgalmazza, vannak azonban, akik nem képesek fontos dolgokról eszmét cserélni, mert hiányoznak hozzá a megfelelő szavaik. Inkább sunyítanak és hallgatnak, vagy az általuk elferdített valóságról szónokolnak. Nem csoda, hogy az egyházfő ehhez nem partner. Nem kis derültséggel hallgattam annak idején egy dühös ferences atya prédikációját, aki arra buzdította hallgatóit, ne sumákoljanak, tüntessenek! Ma is elmondhatná ezeket, csak éppen fordított előjellel.
Sokszor büszkélkedünk, hogy a technika révén az ember a lét új dimenzióiba léphet. „A technika (…) tényleg igyekszik elérni azt, hogy vaslogikáján semmi se maradjon kívül, és »az azt birtokló ember tudja, hogy a technika végül is nem az ember hasznát vagy jólétét szolgálja, hanem a hatalmát növeli: a hatalmát, a szó legszorosabb értelmében«. Így beszűkül az egyes ember döntési képessége, legigazibb szabadsága és tere az alternatív kreativitásra.”
A tudományos-fantasztikus filmek valójában ezt az elidegenítést sugallják, amelynek az az eredménye, hogy növekszik a kiszolgáltatottak nyájszelleme, a döntés-képtelenség és az emberellenes intézkedések szolgai és alázatos elfogadása. Beköszönt a „tömegember” kora, a hagyományos európai értékek pusztulása? Ferenc pápa ezeket védelmezi, amikor az ember szabadságának szószólója és az evangéliumok szellemiségét, igazságait hirdeti. A vajúdó eszmék és önérdekből születő tettek korában az is példaadó, ahogy fejtegetéseiben ismételten felhasználja a múlt értékes tapasztalatait. Manapság a múlt megbecsültsége sokat változott. Érdemes ezt a nálunk is tapasztalható jelenséget például Dávid Katalin gondolataival is szembesíteni. Kereszténység és kultúra című könyvében írja a következőket: „(…) mindennél jobban hiszem, hogy a még talpon maradottak, akik még figyelni tudunk mások elesettségére, akik hivatalból vagy önszántukból teszik kötelességüket egy beteg ország életre keltésére, szociális, gazdasági, lelki, szellemi helyreállítására, tudják, hogy ennek a munkának része a múltat kereső és jövőt alakító tevékenység, amely a szellem volt és születő értékeit akarja megmenteni. A hagyományok keresése egyénben, kisebb-nagyobb közösségekben, a mindennapokban és minden cselekedetben tulajdonképpen a szellemiségének egészségét biztosítja.”
Ilyen törekvés is kiolvasható az enciklikából, amely korunk egyik legfelelősebb, legnagyobb alakja gondolkodásának tükörképe.
