Juhász Ferencet búcsúztatva kétszeresen is drámai helyzettel kell megküzdenem: egyrészt nemzeti irodalmunk egyik legnagyobb alkotó egyéniségétől kell búcsút vennem, másrészt egyik legjobb és legigazabb barátomtól, akivel közel ötven esztendő közös reményei és munkálkodása fűztek össze.
Megéltünk közös csalódásokat is, minthogy a mögöttünk maradt évtizedek magyar történelme sem váltotta be igazán azokat a reményeinket, amelyekkel egy negyed évszázaddal korábban üdvözöltük a korszakos történelmi változásokat, és vártuk Magyarországnak nem csak demokratikus átalakulását, hanem szellemi és morális felemelkedését is. Nehezen tudnám most itt, Juhász Ferenc ravatala mellett megkülönböztetni egymástól azt a fájdalmamat, amelyet irodalmunk elkötelezett krónikásaként és személyes jó barátként kell elviselnem.
A költő, akitől most búcsút veszünk, annak a köznapok fölött elhelyezkedő, magasabb világnak, annak az álombeli Magyarországnak a hiteles polgára volt, amelyet, hogy csak huszadik századi elődeit említsem, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János és Nagy László, meg persze mások életműve képviselt. Az általa teremtett költői világ mindent magába foglalt, ami a mögöttünk maradt évszázadnak magyar és egyetemes emberi tapasztalata és szellemi küzdelme, fájdalma és reménye volt. Életműve valójában egyetlen nagyszabású személyes lírai enciklopédia, megismerhető belőle az a világ, az a történelem, amely életünket, az egymást követő nemzedékek életét megszabta: felemelte és nem egy alkalommal reménytelenségbe taszította.
Mint mondottam az imént, Juhász Ferenc halála számomra személyes gyászt jelent. Barátságunk olyan emberi közösség volt, amely számtalan feledhetetlen élménnyel, tapasztalattal és felismeréssel tett engem gazdagabbá: nem csak barátom hatalmas műveinek megismerése és értelmezése, hanem rendszeres együttlétek, beszélgetések, közös országjárások nyomán. Úgy gondolom, tőle tanultam meg leginkább hitelesen azt, hogy a nagy személyes és közösségi tragédiákat szinte mindig vigasztalással enyhíti a költészet hatalma és gyönyörűsége, a barátság önzetlensége és a közösségi szolidaritás ereje, egyszerűen szólva: a szeretet.
Ennek a krisztusi fogalomnak a szellemisége és erkölcsisége járta át Juhász Ferenc mindennapjait, emberi kapcsolatait, gondolkodását és természetesen költészetét. Fájdalmas érzés, hogy most ennek a krisztusi szeretetnek az egyik nagyszabású, hiteles és cselekvő képviselőjétől kell búcsúznunk: Juhász Ferenc szeretete, amely minden költői művének morális „vízjelét” adja, mindazonáltal velünk marad.
