Kendőzetlen őszinteséggel

Ki volt Ferenczi Krisztina? – teszi fel a kérdést az Élni egészen című verseskötet egyik szerkesztője. Aztán meg is válaszolja: valaki, aki hitt benne, hogy az álmok nem elérhetetlenek – ha marad rájuk idő. Ferenczi Krisztinát a nyáron elvesztettük ugyan, de a versei itt maradtak nekünk.

Az Élni egészen című verseskötet címlapjáról Ferenczi Krisztina néz ránk Keleti Éva ihletett, kicsit barnított, felvételén. Ferenczi Krisztina, aki kolléganőnk, barátunk volt. Sokan szerettük őt. A kép egy közeli és szép arcot mutat. Régebben készült, de mégis időtlen. A nézés, igen színésznős, végül is Kriszta az volt, de az álmodozó tekintetben van mégis valamiféle keménység, nyers őszinteség és egyfajta életigenlés. Mi, akik közelebbről ismertük őt, mindkét énjéről szerezhettünk tapasztalatokat. De a lírai Ferenczi Krisztina igazából rejtve maradt eddig a nyilvánosság elől. A mostani kötet ezen a képen változtat, hiszen a kiadványból - Molnár Krisztina Rita és Tímár Ádám szerkesztésében és válogatásában - Krisztina többségében eddig nem publikált verseit ismerhetjük meg.

Azt is megtudhatjuk, hogy mindig is érdekelték a versek, sőt költő szeretett volna lenni, később más irányokba fordult, de 1964-től, tehát tizennégy éves kora óta egészen 1996-ig folyamatosan írt verseket. Ezután keletkezett költeményéről csak egyről lehet tudni, amit a Szent György kórház onkológiáján dolgozó nővéreknek ajándékozott köszönetképpen, halála előtt három nappal. Az Angyalka brigád című utolsó verse csupán hét sor: „Mosolyuk örömöt csal / kiszáradt szembogarakra / szárnyakat akaszt / lelohadt végtagokra / Kint s bent világlik / hitük, hogy meggyógyítható / a gyógyíthatatlan".

Aztán, mint tudjuk, a gyógyíthatatlant nem sikerült meggyógyítani, Krisztina az idén nyáron elment közülünk, de itt maradtak a versek és jó kezekbe kerültek. Ezeket a darabokat, amelyek évtizedek alatt gyűltek össze, lila fedelű iskolásfüzetekben, indigópapírra gépelve, kávéházi számolócédulán, kisebb nagyobb noteszekben, színlapok hátoldalán, maga akarta kötetbe rendezni, de erre már nem volt módja. A kötet egyik szerkesztője Molnár Krisztina Rita így fogalmazta meg a versek lényegét: „úgy tűnik, Ferenczi Krisztina számára a vers a gondolkodás legtisztább formai megjelenése, a rögzítés legtökéletesebb módja. A vers a folyton vágyott rend, a tisztaság metaforájává lett életében. Az élet szélsőséges eseményei - szerelem, vetélés, születés, válás, halál – a versírás gesztusával váltak számára, ha feldolgozhatóvá nem is, átgondolhatóvá, áttekinthetővé.” Ezek a mondatok tényleg rendkívül találóak, hiszen Krisztinát mi is úgy ismertük, mint aki körül soha nincs rend, a szerkesztőségben is mindig papírokkal a hóna alatt járkált, állandóan mozgásban volt körülötte minden, az őt körbevevő tárgyak és ő maga is. A versekben pedig ennek a kuszaságnak tényleg semmi nyoma nincs. Rend van bennük és tisztaság. És ezen az őt ért hatalmas tragédiák sem változtattak.

Krisztinát próbára tette az élet, de ő jól állta a sarat. Nem engedett abból a belső etikából, ami őt irányította, bármi történjen. Ezt hagyta ránk útravalóul. Álljon itt a kötet címadó négysorosa: Minden kávédba belefér / egész eddigi éltem / Eddig nem tudtam, / milyen lesz élni egészen.